Egy lovasberényi lelkészházaspár lelkesítő útja.
Ha valakikre azt lehet mondani, hogy szívvel-lélekkel szolgálnak Istennek és az embereknek, az bizonyosan igaz a Hajdú házaspárra, akik lassan húsz éve lelkipásztorok Lovasberényben. A házaspárnak négy gyermeke van, részt vesznek a helyi óvoda munkájában és gyakran járnak rászoruló családokhoz is. Értékes történet az övék, amelyet érdemes meghallgatni. Az Isten kezében című műsort szemlézzük.
Hajdú Szabolcs Koppány és felesége, Hajdúné Tóth Lívia 17 évvel ezelőtt érkeztek a Velencei-hegység lábánál fekvő Lovasberénybe, ahol nagy lelkesedéssel vetették bele magukat a munkába, a szolgálatba.
„Többségében katolikus testvérek vannak a településen. A legutolsó népszámlálás alapján 484 lakos vallotta magát reformátusnak. Ez egy olyan szám, ami dunántúli viszonylatban nem kevés, de nem is nagyon sok. Itt is érezni lehetett az évszázadok alatt, hogy a reformátusok voltak kevesebben, és ezért mindig egy kicsit igazodtak, voltak oda-vissza csipkelődések. Nagy örömmel mondom el, hogy napjainkra nyoma sincs semmilyen ellenségeskedésnek, ami az elmúlt évszázadokban volt”
– fogalmazott Hajdú Koppány Szabolcs. A Lovasberényi Református Egyházközség lelkipásztora szerint együtt váltak felnőtté a gyülekezettel.
„Fontos számomra, hogy ennek a gyülekezetnek a története nem velünk kezdődött és nem is velünk fog végződni. Ifjú titánokként vetettük bele magunkat a munkába, ami aztán sorra hozta a pozitív, illetve nyilván a negatív élményeket is, sokat tanultunk magunkról. Végtelenül hálásak vagyunk ennek a közösségnek, hogy elviselte az összes ifjonti kis elhajlást, útkeresést, és együtt tudtunk eljutni addig a pontig, ahol most vagyunk”
– hangsúlyozta a lelkész.
Lovasberényben 2012-ben alakult meg a Református Általános Iskola és Óvoda, amelynek munkájából a lelkészházaspár is kiveszi a részét. Hajdúné Tóth Lívia lelkipásztor is sokat van a gyerekekkel. „Azt gondolom, hogy ha valami unalmas a gyerekek számára, akkor ők azonnal visszajeleznek. Ha én Istenről szeretnék nekik beszélni, de azt unalmasan teszem, akkor egyértelműen az lesz az üzenetük, hogy Isten unalmas.
Én nem akadály szeretnék lenni a gyerekek és Isten között, hanem egy útjelző tábla,
és tényleg mindent megteszek azért, hogy a gyerekek szeressék, élvezzék a közös időt, részt vehessenek benne. Isten igéjét igyekszem becsöpögtetni a kis életükbe” – mondta.
„Azok a családok választják az általunk alapított óvodát, akikben egy nagyon erős nyitottság van, akiknek fontos ez a keresztény értékrend. Nem kell, hogy csak reformátusok legyenek, sokaknak még meg sincs keresztelve a gyerekük, de a nyitottság ott van, bennünk meg ott van a reménység, hogy előbb-utóbb oda fogunk megérkezni, hogy ők a gyülekezeteinknek aktív tagjai lesznek”
– tette hozzá Hajdúné Tóth Lívia.
Egészen korán megszületett Hajdú Koppány Szabolcsban az elhatározás, hogy a lelkészi pályát válassza.
„Emlékszem, hogy egyszer – valamikor még az általános iskola felső tagozatában – a szüleimmel beszélgetve valahogy fölmerült, hogy mi lenne, ha én a lelkészi pályát választanám. Én akkor azt mondtam: na, csak azt nem! Utána nagyjából két év telt el, és nem tudom, mi változott, de én hetedik-nyolcadikban már egyértelműen erre a pályára készültem”
– mesélte.
Sok friss gondolatot is hozott a lovasberényi közösségbe.
„Én egy budapesti gyülekezetben nőttem fel, mi ott ifjúsági istentiszteleteket tartottunk, öt-hatféle hangszeres kísérettel énekeltük az énekeket. Gondoltam, hogy ha az ott működik, akkor gyorsan vezessük be itt is. Rá kellett jönni, hogy nyitnak erre, de nem abban a tempóban, ahogy mi azt gondoltuk. Ebből soha nem volt békétlenség vagy feszültség. Most meg ott tartunk, hogy havonta egyszer van családi istentiszteletünk, ahol egy komplett kis gyülekezeti zenekar kíséri azokat az énekeket, amelyek nem feltétlenül a megszokott hagyományos énekeskönyvi énekek, hanem olyan ifjúsági dalok, amelyekre a fiatalok is sokkal vevőbbek.”
„A másik ilyen kedvencem az, hogy a tradicionális gyülekezetekben megvoltak az ülőhelyek, hogy ki hova ülhet. Itt is történt olyan, hogy kívülről jött valaki a templomba, és leült egy helyre. Hát igen, de megérkezett annak a helynek a „tulajdonosa”. Udvariasan vagy kevésbé udvariasan, de jelezte, hogy az az ő helye, és akik csak bejönnek, azok üljenek a hátsó sorba. Én azt mondtam, hogy kedves testvérek, hogyha ez nálunk még egyszer előfordul, akkor szerintem zárjuk be a templomajtót, hajítsuk el a kulcsot, mert a keresztény közösség és gyülekezet egy befogadó közösség.
A sok apró döntés, amit az ember meghoz, áll össze egy személyes élettörténetté, illetve egy közösségnek is az élettörténetévé”
– mondta a lelkész.
A református lelkészházaspárnak négy gyermeke született. A három nagyobb fiuk a Kecskeméti Református Gimnáziumban tanul. A 9 éves Zsombor azt mondja, ő is követi majd a testvéreit.
A Hajdú házaspár a kapcsolatukról is mesélt. „A teológián találkoztunk. Harmadévesek voltunk, amikor rácsodálkoztunk a másikra, és igazából
jó volt látni a másik humorát, elszántságát, beleállását a dolgokba.
Az utolsó év, a gyakorlati év már úgy zajlott, hogy ringattunk egy kisgyereket, közben írtuk a szakdolgozatot, közben a vizsgákat is valahogy meg kellett csinálni, úgyhogy ez egy igen izgalmas időszak volt. Valószínűleg ez már előrevetítette azt a fajta logisztikai képességet, ami a négy gyereknél még inkább kell” – fejtették ki nevetve.
Az édesanya megosztotta: a szolgálat feszültséggel jár.
„Hogyha tudom, hogy imádságot kell írnom, tudom, hogy a szószékre kell felmennem, akkor van bennem nyilván egy természetes izgulás, és nem a legtürelmesebb hangomat hallják a gyerekek olyankor. De ha elmondom, hogy most készülnöm kell és legyenek megértőek, akkor az őszinteséget ők nagyon honorálják azzal, hogy tartják a határokat”
– mondta Lívia.
„Lívia ugyanazt az iskolát elvégezte, mint én, ugyanolyan lehetőségei lennének, de hátrébb tudott lépni azért, hogy a gyerekeinket nevelje és a családi hátteret biztosítsa – kimondhatatlan nagy hála van bennem ezért” – emelte ki a férj. „Ha a gyerekeink követnek bennünket, akkor azért leszünk hálásak érte, mert az egy olyan visszajelzés, hogy bár látták ennek az árnyoldalát meg az előnyét is, de valami miatt mégis vonzó volt számukra. A legidősebb fiunkban van lelki mozdulás erre, és nagyon tudatosan készül arra, hogy ő is lelkészi szolgálatba álljon” – tette hozzá.
Ez a fiatal fiú, Hajdú Koppány Bulcsú elmesélte, hogyan kapott belső elhívást Istentől. „Egyszer csak elkezdtem érezni, hogy jó lenne lelkésznek lenni, jó lenne az Istent ilyen módon szolgálni. Először ezt nem annyira vettem komolyan, úgy gondoltam, biztos kialszom majd. Aztán aludtam egyet és nem múlt el.
Végül igent mondtam erre a belső elhívásra, és amikor ezt kimondtam, olyan mérhetetlen nyugodtság fogott el, amit még soha nem éreztem egyetlen döntés után sem”
– fogalmazott lelkesen.
Hajdú Szabolcs Koppány a motivációjáról is örömmel beszélt. „Én nem tudnám elképzelni az életemet másképpen. Ez egy olyan belső tűz, amit akkor éltem át először, amikor rádöbbentem arra, hogy mit kaptam én az Istentől. Ez olyan hálára indítja az embert, hogy szeretné visszaadni. Ehhez persze nem kell feltétlenül lelkipásztornak lenni. Sőt, meggyőződésem, hogy azoknak, akik nem lelkipásztorként vagy hitoktatóként élnek hiteles keresztény életet, legalább ugyanilyen fontos az életük és a jelenlétük.”
