Nem kizárt, hogy Németország újra csapatokat küld a végtelen orosz rónákra. Ungváry Zsolt írása.
A volt (és remélhetőleg leendő) amerikai elnöknél tett látogatása kapcsán Orbán Viktor miniszterelnök azt emelte ki, hogy elsősorban azért támadják őt és Trumpot is, mert békepártiak. A háborús héják most bele akarják vinni Európát egy újabb világégésbe, ahogy kétszer már megtették.
Macron a felesége transzneműségével kapcsolatos gyanúról a NATO-csapatok Ukrajnába küldésének ötletével tereli a figyelmet, a volt katona cseh elnöknek viszketnek a puskagolyói, a lengyel miniszterelnök pedig nemes egyszerűséggel közli: „A béke ideje lejárt. A háború utáni korszaknak vége”.
A lengyeleknek, ha éppen nincsenek felosztva a környező nagyhatalmak között, hirtelen elvész a valóságérzékelésük.
Sokáig nem értettem azokat a képeket – azt hittem, csak kommunista propaganda –, amelyeken tömegek vonulnak 1914-ben „Éljen a háború!” feliratú táblákkal. Most politikusok teszik ugyanezt, s miközben az individualizmus győzelmével az egyén értéke elvileg minden egyebet felülír, egy teljesen értelmetlen, megmagyarázhatatlan háborúban lazán odavetnék polgáraikat a hibbant Nérók.
Elsősorban persze a kevésbé értékes kelet- és közép-európaiakat; valahonnan ismerős ez a besorolás fontosabb, kevésbé fontos és feláldozható emberekről.
Ahelyett, hogy rendet tennének odahaza, sokkal egyszerűbb egy kaotikus világégésbe lökni az anarchia felé menetelő kontinenst, hogy azután majd, a letisztított lapra egy új világrendet rajzoljanak az aktuális győztesek szája íze szerint.
Nem lehetetlen, hogy Németország, ismét az események középpontjában találva magát, újra csapatokat indít a végtelen orosz rónákra, mert ez könnyebbnek ígérkezik, mint a belső harmónia megteremtése.
Bármilyen sztereotípiák éljenek is bennünk a tüchtig németekről, az a helyzet, hogy sok értékes tulajdonságuk – gazdasági és kulturális potenciál – mellett alkalmatlanok az államszervezésre.
Az idehaza Német-római Császárságnak nevezett, rengeteg apró fejedelemség, királyság, grófság és hercegség laza szövetsége valójában a Német Nemzet Szent Római Birodalma – Heiliges Römisches Reich Deutscher Nation – volt, vagyis az egykori római birodalom utódja. Először 1871-ben sikerült a német területek (részbeni) egyesítésével egy immár kétségtelenül német országot csinálni, ez azonban gyorsan belelavírozta magát egy világháborúba.
A területi veszteségek és megaláztatás utáni revánsban előbb megszületett a Harmadik Birodalom, egy újabb világháborút követően pedig egyenesen két részre osztották.
És amikor 1990-ben – nem kis magyar segítséggel – megint egyesültek, ezúttal bő harminc évre volt szükségük, hogy megint becsődöljön a nemzetállami típusú országépítés, és figyelmük teljesen a birodalomépítés felé forduljon, be sem érve már az EU-val (ami immár a sokadik kísérlet a Nyugat-Római Birodalom feltámasztására), hanem kacsintgatni kezdtek Kelet-Róma, vagyis Bizánc, vagyis annak eleste óta Moszkva felé, hogy ismét beköszöntsön az SPQR kora a Kaiser uralma alatt.
Hogy ezúttal ki a Kaiser, és mit visel a fején, még nem tudjuk. De ha az egésznek vége lesz, talán kiderül.
Mindenesetre a németek, úgy tűnik, megint megőrültek, de míg 1941-ben legalább a területi nyereségek megtartása motiválhatott minket a szövetségre, most aztán az égvilágon semmi okunk nincs ebben részt venni.
Vannak egyébként nemzetek, amelyek képesek az államszervezésre, azaz meghatározott területen működőképes országot fenntartani. A mindenkori Magyar Királyság, bár változó határok között, de ezer éven át, a mai napig mindig fel tudott mutatni egy központi hatalomból irányított, kulturális, jogi, alkotmányos hagyományait folytatólagosan megtartó államalakulatot.
A szabadságküzdelmeink mögött mindig strukturális, alaposan kimódolt szuverenitás volt.
Rákóczi fejedelemsége, szenátusa, saját pénze, nemzetközi kapcsolatai vagy Kossuth és Deák, a magyar történelemben gyökerező közjogi hivatkozásai jelentették az alapot a majdani függetlenséghez.
A románok, a szlovákok nem hosszú és bonyolult államszervezés eredményeként hozták létre országaikat.
Nem az történt, hogy román vagy szlovák autonómiák jöttek létre, történeti-kulturális-jogi-ideológiai háttérrel; a függetlenedést nem szabadságharcokban érlelték ki vértanúkkal és lánglelkű poétákkal, évszázados statútumokra hivatkozva, hanem egyszerűen odacsatolták őket Óromániához, illetve a csehekhez. (Erdélyben a mai napig lényegében a magyar megyerendszert tartották meg a közigazgatásban, a szlovákok pedig azért hoztak létre nyolc idétlen kerületet, hogy a magyarok sehol se kerülhessenek többségbe.)
Az oroszok, akik azért nem a legjobb barátaink – s akiknek a vezetője, Putyin emelte is a tétet, amikor belengette akár az atomfegyver bevetését is – néha kedveskednek nekünk is egy-egy térképpel, amelyen Kárpátalját hozzánk csatolják, talán ezzel próbálván meggyőzni minket, hogy ez a mi háborúnk is. Jelentős probléma, hogy a mi szövetségi rendszerünk éppen a másik oldalon áll.
Külön magyar sajátosság, hogy mindig van idehaza egy aktuális ellendrukker (hogy finoman fogalmazzak) társaság, akik meg vannak sértve, ha egy kis területi kompenzáció felmerül.
Ezek mindig meg vannak sértve, ha az elcsatolt részeink hovatartozását bárki szóba hozza; legszívesebben az egész maradékot is felosztanák, és ők lettek volna azok, akik visszafogják Lotharingiai Károly lovát, ne akarjon belovagolni Budára, az már 145 éve a törököké, engedjük el, mondjunk le róla.
A Népszava újságírója ironikusan kevesli Kárpátalját Medvegyev térképén, mondván „Oroszország leghűségesebb európai barátaiként” kaphatnánk többet is. Nekünk persze sosem lenne ilyen gondolatunk, hiszen a máséra nem szoktunk vágyakozni, ellenben ami a miénk, arról nem mondunk le. Kárpátalja része az ezeréves magyar államnak, de Lemberg vagy Berezsani (ez az a Brezán, ahonnan 1703-ban – akkor még Lengyelországból – Rákóczi hadba hívta a kurucokat) már nem.
Mi nem akarunk gyarmatokat, Nápolyra sem tartunk igényt (hiába Nagy Lajos hadjárata), Boroszlóra sem (bár Mátyás elfoglalta), de Brassótól Pozsonyig, Ungvártól Lendváig ez magyar föld, bárhogy húzogassák a térképen a vonalakat.
Viszont e háború kapcsán ezek a kérdések nem merültek föl, és ha fel is merülnének, tudjuk, hogy mi a békés építkezésben sikeresebbek vagyunk, mint a háborúkban. Úgyhogy minden erővel azon kell dolgoznia minden hazai politikai csoportosulásnak, hogy mi mindenképpen, de lehetőleg a földrészünk is kerülje el a fegyveres összecsapás kiterjesztését.
Futballista-feleség státuszból kiemelkedő nagyreményű politikusok (Magyar Péter) és az Operaház szendvicsei helyett jó lenne elsősorban erre koncentrálni.
Borítókép: Olaf Scholz belengette: nem kizárt, hogy Németország ismét csapatokat küld Oroszországba
Forrás: MTI/EPA/Friedemann Vogel
