A görcsös messiáskeresésben akár az alapvető szakmaiságot is elengedné a Medián és a HVG, csak hogy Magyar Pétert ne kelljen.
Igenis alapítson pártot Magyar Péter! Ezt most már nem csak demokrataként mondom, hanem elkötelezett jobboldaliként is.
Nem lehet ugyanis nem észrevenni, hogy szélsebesen MZP-sedik az úr –
a hirtelen jött ismertség örvén egyre többet beszél és egyre kevesebb érdekeset mond, beleragad egyenesen az ellenzéki sajtó címlapjairól vételezett lapos toposzokba, és szépen-lassan felveszi az elmaradott, bugris Magyarországot európaivá civilizáló szakember konfekcióméretekben árult felöltőjét, melynél jobb garancia a kudarcra a magyar politikai piacon nincsen. Ezt az országot egyszer 1998-ban, egyszer 2006-ban vágták át az európaivá civilizáló szélhámosok, akik egyszersmind a régió leglassabban felzárkózó gazdaságát üzemeltették nyolc éven át, s tizennégy év nemzeti kormányzás alatt fejlődött annyit az ország, hogy a magyarok már egyáltalán nem érzik magukat kihagyva az európai életszínvonalból.
Erre a politikai perszónára ma már – hál’Istennek – sem kereslet nincsen, sem szükség.
A lufiként felfúvódó Márki-Zay Pétert, akiben 2021 őszén még annyian látták az ellenzék jövőjét, szintén a napi pártpolitikai gyakorlat értelmezte át a magyarok szemében potenciális messiásból gyakorló elmeháborodottá, majd a 2022-es választási eredmény, a kemény számok durrantotta ki végképp. Mára kétség józan elemző fejben már nem fér ahhoz, hogy az egykorvolt megmentő kiíródott a magyar politikai piacról.
Magyar Péter ide zárkózik fel öles léptekkel: újdonságereje elillant, érdemi mondanivalója elfogyott, s a napi politika struktúrájába való beleáporodás őrli majd fel végképp. Úgyhogy bontson csak zászlót, alapítson csak pártot, rajta van már minden nárcisztikus politikai messiások útján. 68 százalékos, tekintélyes országos ismertsége birtokában majd felül arra a polcra, ahol oly sok másik ellenzéki politikus csücsül Mesterházy Attilától Jakab Péterig: megmarad személyében ismert, bizonyos körökben népszerű, nagyokat mondó, de politikai struktúrákat és érvényes ajánlatot építeni nem képes viaszfigurának,
aki minden március tizenötödikén a megszokott fröccsöntött ürességgel olvassa lózungként a hatalom fejére a tizenkét pontot, augusztus huszadikán meg az Intelmeket.
Ezeket a rideg tényeket a magyar politika nagyjából beárazta, a Magyar Pétert övező frenetikus várakozások érezhetően alábbhagytak. Ma kell majd először konkrét emberekkel konkrét politikai cselekményeket végrehajtania az utca fizikai valóságában Magyarnak; ez ennek megfelelően is fog sikerülni, a részben bizonytalanokból, részben meglévő ellenzékiekből álló keménymag vele marad, a tömegérdeklődés meg elhagyja lassan.
Egy csoport nem tudja csak elengedni Magyar Pétert: az a pártok felett lebegő ellenzéki mag, amely eddig a kudarcok számától függetlenül minden messiásban képes volt hinni. Amely érzelmileg képtelen elfogadni azt, hogy Orbán Viktor leváltásához nem még egy, még egy, meg aztán még egy nárcisztikus messiásra van szükség, hanem egészen unalmas dolgokra. Egy Orbán Viktorénál valóban jobb, lózungokon túlmutató szakpolitikai ajánlatra, az ennek megvalósításához szükséges kormányképesség hitelt érdemlő látszatára, meg klasszikus politikai munkára, hajadonkori nevén: pártépítésre.
Orbán Viktort egykor majd egy unalmas ajánlat fogja leváltani, az urnáknál, unalmasan. Vagy saját maga.
Ha a magyar választók egyszemélyes messiásprojektekre vágytak volna, elfogadhattak volna az előző nyolc ilyenből egyet. Nem tették. Tehát nem erre vágynak.
Nagyonis erre vágyik viszont a magyar ellenzéki infrastruktúra két sarokköve, a HVG és a Medián. Utóbbi minden bizonnyal személyesen Gerry Mander és Judith Sargentini által kifejlesztett módszertannal rajzolt Magyar Péternek egy orbitális népszerűséget, előbbi meg, mint arra a politikai bullshitre érzékeny Ceglédi Zoltán nagyon helyesen felhívta a figyelmet, leközölte ezt úgy, hogy a szám értelmezéséhez szükséges kontextus a címet olvasó tömegek számára ne, csak az előfizető kevesek számára legyen elérhető. A tudás hatalom, a tudatlanságban tartás lehetősége nemkevésbé. Tizenhárom százalék támogatja Magyar Pétert, öreganyám pediglen villamos: ezt a Magyart döbbenetesen felnagyító tizenhárom százalékot úgy sikerült kihozni, hogy bázisnak nem az összes válaszadót, hanem a Magyar Pétert ismerő bő kétharmadot vették, és míg a Magyarra „biztosan” és „valószínűleg” nem szavazók arányát külön tálalták, a „biztosan” és „valószínűleg” rá szavazókat összeadták, hogy impozáns, kétjegyű szám jöjjön ki valahogy már egy nemlétező álompártra is. Akárhogy. Akár a bázis torzításának és az eredmény simlis címkézésének árán is.
Bécsben Königstorfer professzor nagy piros filccel húzta volna meg a Mediánt a múlt félévi kvantitatív módszertan vizsgámon, az bizonyos.
Ahogy az elmúlt tizennégy évben számtalanszor, most is úgy érzik: itt a döntő pillanat. Erőt kovácsolnak a frusztrációból, megint hisznek a messiásban, és akár a szakmájuk alapjait is elengedik, csak hogy Magyar Pétert ne kelljen. Aztán majd koppannak – mint rendesen – vele is egy nagyot. S okkersárga izzadságcseppekkel írják fel a kék magyar égre: bizony nem lesz Magyarországon értelmiségváltás nélkül kormányváltás.
Kiemelt kép: MTI/Koszticsák Szilárd
