A kép rémisztő – így aligha botor felvetés a háború és béke közötti választás erősítése a köztudatban. Kacsoh Dániel írása.
Brüsszelig menetelünk, szuverenista fordulatot akarunk – adta ki az egyébként ismert jelszót Orbán Viktor március 15-i beszédében. Kampánykezdet van, ilyenkor a szónokok különösen is beleszövik az aktuális problémákat és üzeneteiket a mondandójukba, legyenek kormánypártiak vagy ellenzékiek. Míg az utóbbi kategóriába tartozók a hárommillió állampolgár demokratikus szavazatával kormányra kerülő polgári erőket, illetve a miniszterelnököt azonosítják a potenciális szabadságharc célpontjaként, addig Orbán az egyre inkább központosító törekvések mentén ténykedő uniós vízfejet.
Persze bonyolult valami az EU központja, számos testülettel és intézménnyel, valahogy úgy, ahogy annak idején a bécsi udvar vagy a moszkvai kommunista főhadiszállás is az volt.
Távol álljon tőlünk, hogy e két utóbbi rezsim és a kis részben szavazatok nyomán működő brüsszeli központ közé egyenlőségjelet tegyünk, ám a birodalmi jelleg egyre inkább kezd testet ölteni.
Márpedig aki az ilyen külső igények és kényszerek elleni fellépéssel próbál szimpátiát kelteni a magyarokban, s emellé még évtizedes politikai aktivitást is rendel, nos az aligha tesz rossz lóra.
Szemben az ellenzéki pártokkal, amelyek jórészt a belső elégedetlenség szítása mellett a nyugati kérelmeknek és utasításoknak való megfelelést preferálná. Ez a Kárpát-medence történelmileg terhelt vidékén sosem volt népszerű gondolat, kellő mennyiségű rossz tapasztalatunk okán.
A legújabb nemzetközi, pontosabban nyugati trend az orosz-ukrán háború kapcsán kezd épp az orrunk előtt egyfajta pszichózissá válni.
Röviden a tények: 2022 februárjában Putyin hadserege embertelen és jogtalan módon megtámadott egy másik országot, ahol lassan kezdtek berendezkedni a CIA és a NATO munkatársai, kétséget sem hagyva afelől, hogy Ukrajna semleges státusa megkérdőjelezhető. Bonyolult helyzet ez, nem tudni, védekezés vagy támadásra való felkészülés zajlott-e a majdani eseményeket követően, mindenesetre a Kreml ura a jelek szerint nem tűrte a dolgok alakulását, s lépett egy brutálisat.
Villámháború nem lett belőle, s bár kiderült, az ukrán hadsereg potensebb, mint gondolhattuk volna, a két fél nem volt képes legyűrni a másikat.
Ukrajnába elkezdett számolatlanul ömleni a támogatás, pénz és fegyverek formájában, katonáik példamutató elszánást tanúsítanak, ám mostanra a kezdetekben elakadó orosz gőzhenger kezd felülkerekedni.
Éveken belül a legoptimistább nyugati elemzők sem várnak fordulatot, az amerikai támogatás elakadt, az európai fegyver- és lőszerkészletek kezdenek kimerülni, a háború vége pedig egyre inkább a távolabbi jövőbe vész.
Ha valaki esetleg pár hétig nem figyeli a nyugati médiát és a fősodorba tartozó politikusokat, netalántán David Pressman amerikai nagykövetet, a harctéri alakulások nyomán arra a következtetésre juthat: érdemes lenne mihamarább lezárni a konfliktust, elkezdeni nyomást gyakorolni a felekre, beizzítani a diplomáciai csatornákat, hogy kezdődjenek meg a fegyverszüneti tárgyalások. Különben itt csak még több és több vér fog folyni.
Ez nem mellesleg az Európában kisebbségben lévő magyar kormány álláspontja is.
Csakhogy amikor az ember elkezd Politicót meg hasonló újságokat olvasni, akár Puzsér Róbert néhány hevületes okfejtésébe is beleszalad, egy egészen más helyzetkép rajzolódik ki előtte.
Eszerint a Nyugathoz tartozó országoknak (valamiért ide sorolják már Ukrajnát is) morális kötelességük addig támogatni a harcok folytatását, akár Európa rovására is bármit megadni Kijevnek, amíg Oroszországot konkrétan le nem győzi a megtámadott fél.
Hiába tűnik ez lehetetlennek, tekintve hogy közben az agresszor mintha egyre erősebb lenne, ráadásul neki is akadnak szövetségesei és támogatói, más opció arrafelé nem létezik.
A legújabb megnyilatkozások ráadásul egyre rémisztőbbek: a lehallgatási botrányba keveredő német kancelláron hatalmas külső és belső nyomás van, hogy Taurus-rakétákat küldjön Ukrajnába, a lengyel miniszterelnök egyre többet beszél a harmadik világháborúról, a francia elnök pedig ezzel összecsengve már katonák küldését sem tartja kizártnak a konfliktusba. Bár az olaszok behúznák a kéziféket, a finnek például korántsem elutasítóak a felvetéssel kapcsolatban, az Egyesült Államok pedig leszögezte, amerikai haderő oda nem megy, de mindenkinek „szuverén döntése”, ha esetleg katonákat allokálna a harcok közepébe.
Csak remélhetjük, ez egyelőre inkább valamiféle nagyotmondási versengés, esetleg üzenet Moszkvának, akárcsak az ukrán uniós tagság egészen meredek felvetése.
Mert ha itt bárki komolyan gondolja ezt, abból tényleg armageddon lesz.
Ukrajna maradékából véglegesen romhalmaz lesz, de Európa is belerokkanhat a történetbe, míg az USA köszöni szépen, eddig is egész jól átvészelte az egészet. Pedig nem az EU, hanem Washington kezdett CIA-bázisok építésébe egy semleges országban.
A kép rémisztő, így aligha botor felvetés a háború és béke közötti választás erősítése a köztudatban. Márpedig, ha eddig egyszerűsítjük a dilemmát, a morálisan helyes reakció csakis egyféle lehet! És nem az, amit most Európa fejesei üvöltenek. Ideje lenne a józanságnak!
Borítókép: Érdemes lenne mihamarább lezárni az orosz-ukrán konfliktust
Forrás: MTI/EPA/George Ivancsenko
