Macron ötlete a NATO pusztulását jelentheti. A francia elnök a ló túloldalán mindent egy lapra tesz fel, hogy maradandót alkosson. Csak épp nem a saját kaszájával esik neki a csalánnak a kertben, hanem odafüttyent mindenkit, akit tud, aztán a kerítésnek támaszkodva bólogat, „ugye milyen expeditívek vagyunk így együtt, mes amis?”.
Nem áll le a gall kakas. Az ember, aki a háború elején mindent megtett az Európa és Oroszország közötti kommunikációs csatornák nyitvatartásáért, aki még hónapokkal a konfliktus kitörése után is azt hajtogatta, hogy „Oroszországot nem szabad megalázni”, mára úgy vetette át magát a ló másik oldalára, hogy azt visszafelé már biztosan nem tudja megismételni.
Európa elszabadult hajóágyúja mindent egy lapra tett fel. A peacemakerség, amellyel beírhatta volna magát a Geopolitikai Nagyszótárba, nem jött be, magára rántja hát a másik jelmezt, ha kell, ő lesz a halál, világok pusztítója. Legutóbbi interjújában már az atomkártyát is kijátszotta, amire akár legyinteni is lehetne, de ismerve a túloldal álláspontját, nem feltétlenül bölcs dolog futóversenyt rendezni a nyomógombok felé.
Ahogyan még kommunikációs szinten sem okos ötlet a nyugati csapatok Ukrajnába küldését vizionálni, különös tekintettel arra, hogy vannak országok (Lengyelország, az egyébként katonailag sehol nem álló baltiak vagy éppen a magát éppen fegyveres középhatalomnak vizionáló Csehország), amelyek lelkesen asszisztálnak a francia sith lovag harmadik világégést megelőlegező ötleteihez. Legutóbb a friss NATO-tag (hamar kinyílik a csipa, ha a tesóid a hátad mögött vannak a tornatermi öltözőben) külügyminisztere közölte, hogy nem lehet kizárni hosszú távon a csapatok Ukrajnába küldését, sőt még az Egyesült Államokat is arra kérte, gondolja át elutasító álláspontját.
A teljesség kedvéért: amit Macron most művel, az nem Ukrajnáról szól, hanem a saját egzisztenciális félelmeiről.
Mondhatnánk azt is, hogy belpolitikai ügy. Megítélése saját hazájában kritikán aluli, mesterinek szánt tervei stratégiai autonómiáról, európai védelmi közösségről, geopolitikai főszereplőségről rendre az elutasítás vagy az unalom homályába süllyednek, az elnök pedig érzi, hogy valamivel betonoznia kellene önmegvalósítását, mert a mindjárt sorra kerülő európai választásokon politikáját úgy fogják büntetni, hogy az a bukás félreérthetetlen előjelévé válik.
Macron mindent egy lapra tesz fel, hogy maradandót alkosson. Csak épp nem a saját kaszájával esik neki a csalánnak a kertben, hanem odafüttyent mindenkit, akit tud, aztán a kerítésnek támaszkodva bólogat,
„ugye milyen expeditívek vagyunk így együtt, mes amis?”.
Idióták kora
Azt persze jól vette észre Macron, hogy az ukrajnai háború megítélésében jelentkező európai véleményváltozás és az Egyesült Államok teljes elakadása, Trump várható visszatérése olyan rést kínál, ahová az agresszív háborús retorikával be tudja szuszakolni magát. Félreértés ne essék:
nincs olyan, hogy „nem NATO-s, hanem nyugati csapatokat küldünk Ukrajnába”.
Ha Franciaország, Észtország, Finnország, Lengyelország és a többi ruszofób állam úgy dönt, hogy elküldi katonáit meghalni egy a szövetségen kívüli háborúba, az az egész NATO-t magával fogja rántani a mélybe.
Kellemetlen mellékhatása lesz az ügynek, hogy a fél világ elpusztulhat menet közben, de ez a jelek szerint például nem nagyon izgatná a valamivel több mint egymillió lakosú Észtországot, ahol Kaja Kallas autodidakta módon éppen hadtudományokból készül doktorálni, időnként megfeledkezve róla, hogy még saját légierővel sem rendelkezik, de ugyan miért is jutna eszébe, ott a NATO (többek között a magyar Gripenekkel), amely majd vigyáz rá. Úgy „én belekötök, ti pedig megveritek” alapon.
Az értelmezhetetlen gondolatot, miszerint attól, hogy „kétoldalú megállapodásokat kötve” nyugati csapatok vonulnak be Ukrajnába, a NATO még szűz marad, senki nem tudta kifejteni bővebben.
Macron és a többi hadtudor érvelése szerint ugyanis Putyin akkor nem támadna NATO-területet, hiszen a szövetség nincs jelen ténylegesen a háborúban, csupán néhány tagállamának egyéni döntéséről van szó.
Jól hangzik, csak hülyeség. Nehezen feltételezhető, hogy Macron és csatolt területei annyira ostobák lennének, hogy ezt maguk is elhiszik.
Így marad a B verzió: pontosan tudják, hogy egy védelmi szervezet támadásra használása úgy, hogy közben a szövetség egyetlen tagállamát sem támadták meg, egyenlő nemcsak a harmadik világháborúval, de a NATO összeomlásával is.
Mondhatni: két legyet röptetnek Putyin keze felé. A feltételezés, miszerint majd „megmondjuk Putyinnak”, hogy a NATO-nak ehhez nincs köze, arra utal, hogy az eszkalációs bajnokok vagy semmit nem fogtak fel az orosz politikából, vagy arra, hogy egyáltalán nem érdekli őket. A csapatok küldése mindenben alá fogja támasztani a putyini érvelést, amely a NATO-t jelöli meg háborús agresszorként, ráadásul immár az orosz polgároknak sem kell különösebben bizonygatni, hogy „ellenség a kapuknál”.
A helyzet az, hogy amennyiben Macron őrülete valóra válik, európai katonák fognak meghalni Ukrajnában. Sokan. Egy olyan háborúban, amely nem a saját hazájuk védelmét szolgálja, amely nem válaszcsapás egy NATO-s tagállam megtámadása miatt, és egy olyanban, amelyet ebben a formájában egyetlen európai állam közvéleménye sem helyesel, éppen ellenkezőleg: elsöprő többséggel helytelenít.
Komolyan gondolja bárki, hogy Putyin kacsint egyet, és azt mondja, persze, gyertek csak, majd figyelünk, hogy nehogy rátok pottyanjon valami? Feltételezhető egy pillanatig is, hogy onnantól kezdve nem lesznek a NATO-tagállamok logisztikai központjai, raktárai, hadiipari létesítményei tényleges célkeresztben – különös tekintettel Lengyelországra?
És elvárjuk majd a lengyelektől, hogy ne akarják az első rakéta után életbe léptetni az 5. cikkelyt, amely a kollektív védelem elvét, jelen esetben a harmadik világháború kirobbanását fogalmazza meg?
Ám ha idáig nem is jutna el a dolog, mi a helyzet a kollektív védelemmel abban az esetben, ha a franciák, lengyelek, észtek, finnek, lettek, litvánok, csehek tömegével kezdenek elesni Ukrajnában? Mit csináljon a NATO? Nézzen félre, miközben Stoltenberg vagy utódja, Rutte elmotyogják, hogy „minek mentek oda”? Az egész katasztrofális ötlet olyan helyzetbe hozza a szövetséget, amelyből nem fog kiutat találni. A dilemma végül saját vesztét fogja okozni. Ha támad, azért, ha nem támad, azért.
Két nagy maflás, az kellene
Tovább is fűzhetjük a gondolatot: Macron terve gyakorlatilag már akkor cafatokra fogja szaggatni a NATO-t, mielőtt még valóban megtörténne a végzetes lépés. Abban a széles körű elutasításban, amelyet a NATO-tagállamok megfogalmaztak a francia elnök ámokfutása kapcsán, éppen az Egyesült Államoké és Németországé a vezető szerep, és persze legyávázhatja Macron Scholz kancellárt, de a kínos szituációban úgy tűnik, kivételesen a németnek van igaza, aki nagyobbat profitálhat a „Békekancellár” cím viselésével, mint Macron a saját warmongerségével.
A képlet a következő: Macron és a slepp létre akar hozni egy olyan támadó erőt, amelyhez bárki csatlakozhat a NATO-ból, akiben buzog a vágy egy világégés berobbantására, miközben azt kommunikálja, hogy ez nem NATO-hadművelet. Mindezt úgy, hogy esze ágában sincs egyeztetni a NATO-val, figyelembe venni a következményeket, vagy hallgatni a szövetség konszenzusos működtetésére rámutató figyelmeztetésekre. (Stoltenberg kétségbeesésében szinte raportra rendelte be Macront, aztán motyogott valamit magában a falra hányt borsóról.)
Amit a francia tesz, az egyenlő az egész NATO kivégzésével. Ehhez azonban egyetlen tagállamnak sincs joga.
A megoldhatatlan szituációban a NATO vagy beszáll a háborúba, vagy vétó követ vétót, és a szövetség saját tehetetlenségében egyszerűen megszűnik létezni. Mindezt ráadásul azért, mert a francia elnök megpróbálja beetetni mindenkivel a maszlagot egzisztenciális fenyegetésekről. (Amúgy igazat mond, de a kifejezés nem Franciaországra vagy az unióra, csupán saját magára értendő.)
Láttunk már ilyet a történelemben, azt is, hogy mi lett a vége. Megoldást jelentene, ha valaki, mondjuk az Egyesült Államok tehetetlenségbe fulladó elnöke kicsit megrázná magát maradék erejével, reszkető kezével kiosztana két taslit Macronnak, és elmagyarázná neki, hogy a legnagyobb hülyeségek mantrázása nem feltétlenül egyenlő a geopolitikai érveléssel.
Jobb esetben Macron és a hátára kapaszkodók hőzöngenek még egy darabig, aztán mire újabb lendületet vehetne ostobaságuk, a háborúnak hirtelen vége lesz. Rosszabb esetben teljes offenzívát indítanak saját vonakodó szövetségeseikkel szemben, megpróbálva meggyőzni őket arról, hogy a jelen szituációban még egy orosz támadás hiányában is üdvös lehet egy világháború, annak az atomtöltetekre vonatkozó kellemetlen részével együtt.
Utóbbi esetben valószínűleg sokan fogják erős kifejezésekkel és egyszerre elküldeni Macront pihenni.
Mert ha nem, és a NATO egyetlen pillanatra is elkezd komolyan foglalkozni egy intervencióról, az a katasztrófa és a teljes megtébolyodás pillanata lesz.
Bár, ahogy az észt miniszterelnök mondta: „Fogd meg a söröm!”
Kiemelt kép: MTI/EPA pool/Mohamed Badra
