„Minden egyes nap hálát adok Neki, mert tényleg csak az Ő kegyelme, hogy most itt lehetek” – mondta Nagy Dina Eliza a Felnézek videójában. A lányt az öngyilkosság széléről, a javítóintézetből és a bűncselekményekből vezette Isten egy új, tiszta életbe.
„Édesapám lelkész, így születésem óta keresztény neveltetésben részesültünk a testvéreimmel. Ahogy nőttem fel, egyre jobban erőltetésnek éreztem ezt, és elkezdtem elég korán lázadni. Tizennégy évesen elkerültem kollégiumba, ahova azért mentem, hogy ne otthon kelljen lennem. Ott bejöttek már olyan dolgok az életembe, amiknek nem kellett volna, hogy megtörténjenek. Depressziós voltam, és nagyon sokat ittam abban az időben. Aztán lett egy párkapcsolatom, és emellett a fiú mellett kijöttem ezekből a dolgokból, viszont amikor ez a kapcsolat véget ért, akkor megint mély zuhanásba került az életem.
Otthon a szüleimmel nagyon sok konfliktusom volt, sok dologban nem értettünk egyet. Amikor 16 éves voltam, úgy döntöttem, hogy elköltözöm otthonról, mert csak a saját fejem után akartam menni, és csak tűzön-vízen át a céljaimat el akartam érni, főleg a sport terén. Bekerültem egy olyan nőnek a társaságába, aki eleinte nagyon jó szándékúnak tűnt, de olyan iszonyatos dolgokba vitt bele, és annyi kárt tett az életemben, amelyek a mai napig a mindennapjaimat kísérik. A szüleim ellen kezdett el hangolni, az ellen volt, hogy hazamenjek, és folyamatosan azt mondogatta, hogy soha többé nem fog visszafogadni a családom, és én ezt kezdtem elhinni neki, így még inkább elhidegültem tőlük.
Elég komoly bűncselekményeket követtem el ennek a nőnek a hatására, és olyan helyzetekbe keveredtem, ami rengeteg kárt és törést okozott.
Loptam, csaltam, hazudtam – konkrétan bűnön kívül én abban az időben mást nem csináltam.
Olyan szintű lett ez, hogy már nem is tudtam volna egyedül kijönni belőle. Körözött a rendőrség hónapokon keresztül, mert nyilván ezek a bűncselekmények kezdtek kitudódni, és az utcára sem mertem lépni, mert féltem, hogy mi lesz, ha megtalálnak. Aztán lekerültem vidékre, ahol éltem a mindennapjaimat, és iszonyatos sötétséget éreztem minden egyes nap. Minden este a kocsmában ültem egyedül, olyan szintű fájdalom és üresség volt bennem, hogy azt gondoltam, csak az alkohol tudja ezt bármennyire is enyhíteni.
Ezekben a hetekben minden egyes nap az öngyilkosság gondolata volt a fejemben, egyszerűen nem láttam más kiutat. Nyilván a keresztény neveltetés miatt nem mertem azonnal eldobni az életemet, mert tudtam, hogy Istentől kaptam, de eljött az a nap, amikor azt mondtam, hogy ma lesz a napja, amikor én ennek véget vetek, mert ezt nem tudom így tovább csinálni. Még aznap este jött bennem egy utolsó gondolat, hogy azért még egyet elmegyek imádkozni, mert más úgysem maradt. Elmentem egy templomba, ahol csak annyit kértem Istentől, hogy
„Uram, te látod, hogy egyszerűen nem látok már kiutat, és hogyha tényleg vagy, és tényleg azt akarod, hogy én itt maradjak, akkor tegyél valami csodát az életemben,
vagy küldj valakit, aki kihoz ezekből a dolgokból, mert én egyedül ezt már nem tudom végigcsinálni”. Megismertem aznap este valakit – nem túl hétköznapi módon – , aki felé olyan bizalmat éreztem, hogy aznap éjszaka volt egy hétórás beszélgetésünk, és elejétől a végéig mindent elmondtam neki. Azt mondta, mindenben segít, amiben tud, viszont egy dolgot kér, hogy jöjjek ki azokból a dolgokból, amiben benne voltam, mert ennél értékesebb vagyok. Onnantól kezdve semmit nem csináltam, amit addig, és nem sokra rá, arra is rávett, hogy fölhívjam a szüleimet. Másnap apa értem jött, és feladtam magam a rendőrségen. Onnan rögtön a javítóintézetbe vittek, ahol picivel több, mint tíz hónapot töltöttem. Mindig azt vallottam, hogy a sport által kapott önfegyelemből tudtam ezt az időszakot végigcsinálni, de
visszatekintve látom, hogy Isten végig velem volt, és nem hagyott ott sem magamra.
Amikor kiengedtek, annyi tervem és célom volt! De ahogy kiléptem a kapun, mély depresszió jött rám, hogy mégis mit fogok csinálni, nincs munkám, nem fejeztem be a sulit, és csak lógok a levegőben. Pár napra rá a két bátyám mondta, hogy mennek egy keresztény összejövetelre Pestre, és hívtak, hogy nagyon jó lesz, menjek. Először annyit mondtam, bocs, de nekem ott semmi keresnivalóm, biztos, hogy nem fogok elmenni. De aztán fél órával az indulásuk előtt éreztem egy belső késztetést, hogy mégis menjek.
Amikor beléptem a terembe, mindenkin nagy boldogságot láttam, de azonnal haza akartam menni. Ráadásul rég voltam emberek között, és pánik jött rám. Aztán felcsendült egy dicséret, amit kiskoromban nagyon sokszor hallgattam. Eközben megéreztem Jézus feltétel nélküli szeretetét, elkezdtek potyogni a könnyeim.
Azt éreztem, hogy hogy Ő velem van, és hogy arra vár, hogy újra befogadjam Őt a szívembe, és hogy azt az utat járjam, amelyet eltervezett nekem,
merthogy annál jobb életem nem lehet, az a tökéletes. Azt akartam, hogy az Ő akarata legyen meg az életem felett, és hogy Őt válasszam a világ helyett. Akkor, ott megtértem. Voltak bennem persze továbbra is kérdések, bizonytalanságok, de közben boldog is voltam.
Pár nappal a megtérésem után lett munkám, rendeződött az iskola, újra elkezdtem járni edzeni, a családommal kibékültem. Nem sokkal később lehetőségem nyílt bűnvallásra, amitől rettegtem, gyomorideg volt bennem minden egyes nap. De miután megtörtént, és tényleg mindent elmondtam, amit elkövettem az életem során, olyan tisztaságot éreztem, és olyan békesség volt bennem, mintha a lelkemnek a rossz része nem lenne többé. Olyan boldogság van bennem a mai napig, amelyet még nem éltem át korábban. Isten nem engedte, hogy akkor eldobjam az életemet, és megmentett. És ezért minden egyes nap hálát adok Neki, mert tényleg csak az Ő kegyelme, hogy most itt lehetek. Az, hogy Ő kihozott a régi dolgokból, csoda, mert ha akkor ezt nem teszi meg, akkor én már nem, akkor már nem lennék itt.”
Kiemelt kép: Képernyőfotó
