Míg vörösbárók egy jó része betöltött valamilyen kormányzati pozíciót, ami a gazdagodásuk egyik kulcs volt, addig a nemzeti nagytőke képviselőinél erről nem beszélhetünk. 

A baloldal, az újbaloldal és a posztnyilasok egyik kedvenc toposza a nemzeti nagytőkésekkel kapcsolatos aggályok folyamatos megfogalmazása. Egyik alapvető kiindulópontjuk, hogy az említett, a posztkommunista gazdasági rezsimet részben leváltó és a külföldi érdekcsoportokat törvényes módon kiszorító nemzeti burzsoázia nem támogathat vagy indíthat el olyan gazdasági és kulturális fejlesztési projekteket, amelyek ellensúlyozni képesek a kedvezőtlen hatású társadalmi-gazdasági folyamatokat.

Pedig ennek pont az ellenkezőjét látjuk. És ez hosszú távon a nemzetmegmaradás egyik alappillére, amit a polgári kormányok is felismertek, így 2010 óta az Orbán-adminisztráció kiemelt prioritásként kezeli a vállalkozók ösztönzését és hatékony támogatását, ennek eredményeképp a nemzetstratégiai szektorokban jelentősen javult a magyar tulajdon aránya. 

„Aki értelmes fejlesztési programmal érkezik, az kap támogatást.” Ezzel szemben a 2010 előtti baloldali kormányok idején a szocialista elithez tartozó „vörösbárók” gazdagodtak.

A különbség jól látható: míg vörösbárók egy jó része betöltött valamilyen kormányzati pozíciót, ami a gazdagodásuk egyik kulcs volt, addig a nemzeti nagytőke képviselőinél erről nem beszélhetünk, utóbbiak piaci megbízások révén lettek sikeresek. A vörösbárókat számos bűncselekmény elkövetésével hozzák összefüggésbe, illetve az sem egyedi eset, hogy kárt okoztak a magyar polgároknak, míg a nemzeti tőkésosztálynál ilyenekről nem beszélhetünk, ellenben társadalmi felelősségvállalásukkal hozzájárulnak a társadalom hátrányosabb helyzetben lévő tagjai könnyebb boldogulásához.

Ahhoz pedig, hogy egy ország rendelkezzen a gazdasági önrendelkezés vagy más néven szuverenitás kvalitásával, tehát gazdasági értelemben független tudjon maradni és képes legyen a gazdasági dimenzióban is saját érdekei mentén cselekedni, számos komponens együttes meglétére van szükség, amelyekből jónéhányat a jog szintjén is szabályozni, védelmezni kell.

Ezek közül kiemelkedik a nemzeti vagyonnal való felelős gazdálkodás követelménye, az államháztartás egyensúlya, a gazdasági stabilitás (államadósság csökkentése),de ide sorolható a munkaalapú társadalom megteremtése is. 

Az Alaptörvény 38. cikke rögzíti, hogy az állam és a helyi önkormányzat tulajdona nemzeti vagyon. A nemzeti vagyon kezelésének és védelmének célja a közérdek szolgálata, a közös szükségletek kielégítése, valamint a jövő nemzedékek szükségleteinek figyelembevétele.

Vagyis a nemzeti vagyon alapvető rendeltetése a közfeladatok ellátásának biztosítása.

Éppen ezért nemzeti vagyon csak törvényben meghatározott célból, és – meghatározott törvényi kivételektől eltekintve – kizárólag az értékarányosság követelményének figyelembevétele mellett ruházható át. További garanciális szabály, hogy nemzeti vagyon átruházására vagy hasznosítására vonatkozó szerződés csak átlátható szervezettel köthető.

Az átláthatóság – a közélet tisztaságának elve mellett – a nemzeti vagyon kezelésénél is nélkülözhetetlen alapfeltétel.

A nemzeti vagyonnal való gazdálkodás alapelveiről a nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény 7-10. §-a rendelkezik. A felelős gazdálkodás kritériumainak meghatározása körében súlyozottan került figyelembe vételre a vagyon fő rendeltetése, vagyis az, hogy a nemzeti vagyon alapvető rendeltetése a közfeladatok ellátása, illetve azok infrastrukturális hátterének biztosítása. A tulajdonosi joggyakorlás (a vagyonnal való rendelkezés) és a vagyongazdálkodás egységes alapelveit a jogalkotó ehhez mérten határozta meg. Eszerint a nemzeti vagyongazdálkodás feladata: a nemzeti vagyon megőrzése; értékének és állagának védelme; rendeltetésének megfelelő, és elsődlegesen a közfeladatok ellátásához és a mindenkori társadalmi szükségletek kielégítéséhez szükséges átlátható, hatékony és költségtakarékos működtetése; értéknövelő használata, hasznosítása, gyarapítása.

Minden ország érdeke, hogy rendelkezzen „unikornisokkal” (legalább 1 milliárd dolláros értéket elérő startup), valamint legyenek olyan patrióta nagytőkései (milliárdos nagyvállalatokat tulajdonló, nemzeti érzelmű vállalkozók), akik a nyilvánvaló profitorientáltság mellett a hazájuk érdekét is szem előtt tartva, elsősorban velük azonos nemzetiségűeket foglalkoztatnak, a nyereségükből a saját országukban fektetnek be, növelve a hazai munkahelyek számát és a hozzáadott érték-termelést, illetve az adót a saját országuk államkasszájába fizetik be, ezzel hozzájárulva az adott államban élő emberek életkörülményeinek javításához.

Az országoknak szükségük van tehát nagyvállalatokra, azonban azok az államok, amelyek nem rendelkeznek nemzeti nagytőkés vállalkozókkal, ezt az „űrt” kénytelenek multinacionális cégekkel kitölteni (illetve gyakran, ahogy a magyarországi baloldalnál is láttuk, ezt önként teszik), amelyek a profitot kiviszik az országból, és nem áll érdekükben egyetlen nemzet jólétéhez sem hozzájárulni, ahogy a globalista politikusokat a szuverénekkel szemben, ezen cégeket is kizárólag az anyagi haszonszerzés hajtja.

Már a rendszerváltást követően fontos lett volna a nemzeti tőkésosztály felépítése: a gazdasági nehézségek és a munkanélküliség leküzdése, a hatékony társadalmi-gazdasági fejlődés elősegítése, a szegénység és a radikalizálódás megelőzése érdekében a jobb helyzetben lévő polgárok ösztönzése, hogy vállaljanak közvetlen szerepet a növekvő nemzetgazdasági kihívások kezelésében.

A „nemzeti burzsoázia” támogathat és elindíthat olyan gazdasági és kulturális fejlesztési projekteket, amelyek ellensúlyozni képesek a kedvezőtlen hatású társadalmi-gazdasági folyamatokat. Ez hosszú távon a nemzetmegmaradás egyik alappillére, amit a polgári kormányok is felismertek, így 2010 óta az Orbán-adminisztráció kiemelt prioritásként kezeli a vállalkozók ösztönzését és hatékony támogatását – politikai beállítottságtól függetlenül. 2020 júliusában a miniszterelnök Szakács László MSZP-s országgyűlési képviselőnek válaszolva a parlamentben így fogalmazott: „Az Önök emberei, a vörösbárók is kapnak támogatást. Nem az alapján hozok döntést, hogy kinek milyen színe van, mert a gazdaságot nem lehet pártalapon építeni. Aki értelmes fejlesztési programmal érkezik, az kap támogatást.”

Más volt a helyzet a vállalkozások és azok támogatása terén (is) a szocialista-érában a vörösbárók idején,

amikor – ahogyan arra Gyurcsány Ferenc egy 2017-es dunaújvárosi lakossági fórumán utalt – az volt a gyakorlat, hogy visszakérték a kormányzati beruházásokra szánt pénzek 20 százalékát, ami rögtön magyarázatként szolgál, többek között, a 4-es metró Európai Csalás Elleni Hivatal (OLAF) által is vizsgált, jelentésben feltárt „szétlopott” beruházására. Az Orbán Viktor által említett „vörösbárók” a 2002 és 2010 közötti időszak azon emblematikus figurái, akik a „bárókhoz méltó” jólétüket nem elsősorban a kimagasló teljesítményükkel, hanem a szocialista párthoz és annak vezetőihez fűződő szoros viszonyukkal alapozták meg.

Ezek az emberek a baloldal válságos kormányzása alatt milliárdosok lettek, illetve megsokszorozták a vagyonukat úgy, hogy abból az ország semmit sem profitált.

A 2010-es kormányváltás egyúttal szemléletváltást is hozott. A nemzeti, polgári kormányok, a korrupció visszaszorítása mellett, „fókuszáltabbá” tették a magyar fejlesztéspolitikát, amiből következik, hogy sokkal jelentősebb a multiplikátorhatás, mint a 2010 előtti években, így ma jóval magasabb az uniós támogatások felhasználásának hatékonysága is, mint a szocialista kormányok idején volt, amikor is előszeretettel támogattak több, megkérdőjelezhető fejlesztési beruházást.

Még egy balliberális volt ellenzéki képviselő, Scheiring Gábor is elismerte egy elemző cikkben, hogy a magyar kormány 2010 óta határozottan a nemzeti tőkét kívánja helyzetbe hozni.

Eszerint a transznacionális társaságok 2004 és 2010 között, a baloldali kormányok idején 127,3 milliárd forint állami támogatást kaptak, szemben a magyar vállalatoknak jutó 2,9 milliárd forinttal (utóbbi az összes kiosztott támogatás alig 2 százaléka volt). 2011–2018 között a multinacionális cégeknek juttatott állami támogatás mértéke ugyan megkétszereződött (263,2 milliárd forint), azonban a magyar cégek támogatási összege a 29-szeresére nőtt (83,6 milliárd), vagyis a támogatások összértéke 24 százalékának a kedvezményezettje a nemzeti tőke volt ebben az időintervallumban, szemben a korábbi, igen alacsonynak számító 2 százalékkal.

A „szemléletváltás” eredményei számokban is jól kifejezhetőek.

A legfontosabb szektorokban jelentősen javult a magyar tulajdon aránya, 2010 és 2020 között az építőiparban 79-ről 89 százalékra, a bankszektorban 40-ről 58 százalékra, az energetikában 29-ről 56 százalékra, a médiában 24-ről 50 százalékra emelkedett. Az Eurostat felmérte, hogyan alakult az uniós tagállamok gazdaságában a külföldi vállalatok részaránya 2010 és 2020 között, és Magyarország azon kevés országok közé tartozik (Belgium, Észtország és Litvánia mellett), ahol ez az arányszám csökkenni tudott, vagyis erősödnek és teret nyernek a hazai vállaltok.

A nemzetstratégiai szempontból meghatározó szektorokban megnövekedett magyar tulajdoni arány hatalmas előrelépést jelent szuverenitási szempontból is,

hiszen ez azt jelenti, hogy a kiemelt ágazatok zömében magyar tulajdonban vannak, azokról magyarok rendelkeznek, az ország pedig koránt sincs úgy kitéve a külföldi nagytőke befolyásának, mint 2010 előtt. A magyar GDP növekedésében és a hazai vállalatok gazdaságban való részvételének javításában jelentős szerepet játszott a kormány nemzeti érdeket szem előtt tartó gazdaságpolitikája, valamint azok a nemzeti nagytőkések, akik munkahelyek százezreit teremtik meg.

Ebben a körben szokták említeni, hogy 2021-ben a legjótékonyabb magyarokat bemutató listán – amelyen Szíjj László is dobogós lett – Mészáros Lőrinc első helyezést ért el, ugyanis magánadományai csak tárgyévben meghaladták az 1,4 milliárd forintot, illetve2016 és 2021 között pedig az 5,1 milliárd forintot. 

A különbség tehát jól látható: míg vörösbárók egy jó része betöltött valamilyen kormányzati pozíciót, ami a gazdagodásuk egyik kulcs volt, addig a nemzeti nagytőke képviselőinél erről nem beszélhetünk, utóbbiak piaci megbízások révén lettek sikeresek. Ezzel ellentétben a vörösbárókat számos bűncselekmény elkövetésével hozzák összefüggésbe, illetve az sem egyedi eset, hogy kárt okoztak a magyar polgároknak (pl. a Nagybani Zrt. árazása, a Lágymányosi-öböl adásvételei), míg a nemzeti tőkésosztálynál ilyenekről nem beszélhetünk, ellenben társadalmi felelősségvállalásukkal hozzájárulnak a társadalom egészségügyi vagy anyagi okokból hátrányosabb helyzetben lévő tagjai könnyebb boldogulásához.

Pozitívum, hogy az agráriumban is egyre erősebb a hazai vállalatok szerepvállalása.

Az agrártárca becslése szerint 2021–2027-ben a 2014–2020 közötti Vidékfejlesztési program forrásainak háromszorosa, 4.265 milliárd forint jut a magyar vidék, a magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar fejlesztésére. A jövedelmező megélhetés megteremtésének elszánt kormányzati támogatása pedig képes elősegíteni a nemzeti tőkésosztály további erősödésének gazdasági alapját.

Platón a Szókratész védőbeszéde című dialógusban idézi a nagy görög filozófust: Felelj, te derék ember! Hiszen a törvény is azt parancsolja neked, hogy felelj. Van-e olyan, aki jobb szereti, ha ártanak neki? Méletosz, a vádló válasza: Olyan nincs.

Kétségtelen tény, hogy a globalizáció Magyarországon is egy olyan jelenség, amelyet a technológia, illetve az eszmék áramlása, az emberek, szolgáltatások és áruk mozgása visz előre. A globalizmus a neoliberális globális rendet helyezi előtérbe a nemzetek és polgárok érdekeivel szemben. Különösen a járványkrízisek, gazdasági, migrációs válságok miatti jövőbeli kihívások fényében a határok, a szabályok biztosította rend egyre nélkülözhetetlenebbekké válnak. Ezt a fontos tanulságot a vírusjárvány nyomán a világ szinte valamennyi államának le kell vonnia.

Az orbáni cselekvő állammodell egyik lényege, hogy szintetizálja a globálist és a lokálist, kellő körültekintéssel és előrelátással az utóbbira helyezve a hangsúlyt.

Ami korábban támadási felület volt, az mára követendő példa lett, válság idején pedig az egyetlen járható út. John Foster Dulles, Eisenhower külügyminisztere e körben úgy fogalmazott, hogy a béke és a háború esetére ugyanúgy több forgatókönyv szükségeltetik. Annak a képessége, hogy a határvonalon haladj és ne sodródj a háborúba a szükségszerűség művészete. Viszont, ha előtted van ne menekülj, hanem nézz szembe vele.

Ahogy a keresztény prédikációban elhangzott a kereszt teher, amelyet most különösen most , nagyböjt idején a vallásos embereknek hitbeli meggyőződésből cipelniük kell.

De formájából fakadóan egy pluszt adó, erőt sugárzó szimbólum is, amely átsegít a nehézségeken.

Vagy, ahogy Angelo Comastri bíboros a napokban fogalmazott, Szent II. János Pál pápa – akit a több amerikai elnök külügyi tanácsadójaként is tevékenykedő Zbiegnew Brzezinski az azóta szállóigévé vált Nagy Pápaként jellemzett – szeretetté alakította át a saját keresztjét és ezzel a lelkülettel élte meg a szenvedést és a legnehezebb pillanatokban, mint amit például az ellene elkövetett merénylet jelentett, sem veszítette el lelki egyensúlyát, mert mindig szeme előtt tartotta az élet végső célját.

Mint ahogy Orbán Viktorban is sokan meglátták Nagy Imre és társai újratemetésén a  „Nagy Miniszterelnököt.”

Tacitus a Korunk Története című művében mutatja be, hogy a római világrend megszilárdulása után hogyan nyílt rá mód, hogy egyesek gondtalanul hajhásszák a hatalmat, hogyan lángoltak fel az első versengések, hol „zavart szító tribunusok, hol túl erőszakos consulok támadtak, és a városban és a forumon polgárháborús kísérletek; majd az alja népből Gaius Marius és a nemesek közül a legvérengzőbb Lucius Sulla a fegyverrel legyőzött szabadságot zsarnoksággá változtatta”.

Aki az akkori és a közel 2000 évvel utáni magyarországi helyzet között némi párhuzamot vél felfedezni, nem biztos, hogy rossz után jár.

Ugyanakkor ne feledjük, hogy a demokráciát az autokráciától alapvetően és megkérdőjelezhetetlenül a hatalom erőszakos megszerzése és/vagy megtartása különbözteti meg(Günter Frölich/Roman Herzog Institut), és a jelenlegi demokratikus hatalom ellenfelei akaratlanul vagy inkább akarva ezen metódus mentén ezzel a magyar ember és vállalkozások jólétét és biztonságát veszélyeztetve.

A Magyar Nemzet nyomán

Borítókép: Ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász, a Civil Összefogás Fórum – Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány (CÖF-CÖKA) szóvivője 
Forrás: MTI/Soós Lajos