György, Gábor és Péter. A hatalomra vágyó ellenzéki oligarchák kiszemeltjei, akik mindent megtesznek a magyar kormány buktatásáért. Összedrótozott játékszerek. Ki itthon, ki pedig Brüsszelben sütögeti az adófizetők kárára saját pecsenyéjét. Egyébként tucatáruk.
Azonban kitűnnek a hazájukat megcsalni nem kívánók közül azzal, hogy önnön hosszútávú megélhetésüket biztosítják politikai elkötelezettségükkel.
Első perctől támadják a magyar választások végeredményeit, amit még külföldről sem támadnak, mert demokratikus és jogszerű volt. Eszükbe sem jut, hogy már réges-régen önvizsgálatot érdemelt volna, hogy négyszer maradtak alul kétharmaddal. Minimum le kellett volna lépni a közélet színpadáról.
Három szorgalmas emberünk úgy tartja, hogy a pénznek nincs szaga. György esetében a vörösiszap katasztrófája vagy éppen a börtönbizniszek jól fizetett illata lengi körül tevékenységét. Gábor élenjárt a magyar jogállamiságot lejárató brüsszeli jelentés elkészítésében, valószínűleg jó pénzért. Ha valakire áll a mondás, hogy álcivil, akkor az György és fia. Derekukat már régen kihorzsolta az ellenzéki pártokhoz kötődés hajókötele.
Péter más tészta. Most keleszti őt a családon belüli erőszak „bátorsága”. Égetett tészta is lehet, hiszen felesége szoknyájába kapaszkodva státus-halmozással, munkakerüléssel nem ildomos a választók elé menni. Közszereplővé válva nekiment a kormánynak. Másoktól begyűjtött elképzelésein és figuráján lötyög a mellény. Hamarosan rá kell jönnie, hogy nem ő a magyarok messiása. P. Howard dumája legfeljebb „sörpárt” értékű. Úgy tűnik nincs, aki bevállalja se balról, se jobbról. Nagy eredmény, hogy van még erkölcsi határérték.
Mi, valódi civilek, nem hiszünk a semlegesség meséjében. Szeretjük látni, hogy valami fekete, vagy fehér. A rózsaszín csipke nem pálya a politikában, hiszen már az égő vörös is leáldozott.
Csizmadia László
