Gyerekkora óta érdekli a külpolitika, politikus sosem akart lenni, belpolitikáról pedig nem beszél. Kritikusainak csak annyit üzen: csinálják utána. Mit szól az ügynökvádakhoz? Elkerülhetjük-e az atomháborút? Mit üzen a kínai elnök látogatása? Életútinterjú és külpolitikai elemzés a 75 éves Nógrádi Györggyel.

Ha az utcán véletlenszerűen odamennék tíz emberhez, és arra kérném őket, nevezzenek meg egy biztonságpolitikai szakértőt, kilencen biztosan Nógrádi Györgyöt mondanák.

Az az egy meg biztos külföldi! (Nevet) Egyébként hazánk több kiváló biztonságpolitikai szakértővel is büszkélkedhet: Horváth József, Demkó Attila, Somkuti Bálint – csak hogy néhányat említsek.

Az első igazán ismert biztonságpolitikai szakértő mindenesetre kétségkívül ön lett. Miért?

Nem tudom. Gyerekkorom óta ez érdekelt, és boldog vagyok, hogy ezt csinálhatom. Elvégeztem a Közgázon a nemzetközit, utána a történelem szakot, megcsináltam a kandidátusit, majd a NATO akkori legmagasabb iskolája következett, aztán a német vezérkari akadémia. 1997-ben habilitált egyetemi tanár lettem, később tanszékvezető.

Mindig külpolitikáról halljuk nyilatkozni, bel­politikáról sohasem.

Engem mindig is a külpolitika érdekelt. A belpoli­tikát fiatalkorom óta nem szerettem. Akkoriban belpolitikáról előadást tartani életveszélyes volt, nem tűrték a kritikát. Amikor a marokkói uralkodóról beszéltem, különösebben nem izgatott senkit, ha viszont elmondtam volna, hogyan értékelem egyik vagy másik magyar vezetőt, biztosan kiverte volna a biztosítékot. Ma már egyes külpolitikai kérdések legalább annyira megosztónak számítanak, mint a bel­politikaiak. Ma már a világon minden megosztó. A külpolitikai kérdések átmennek belpolitikaivá, és családi vitákat eredményeznek.

Önöknél is?

A feleségem szinte minden szereplésemet megnézi, és aztán kijavít, mit nem mondtam jól. Akár egy-egy szót is. Elolvassa az írásaimat, és azokat is kijavítja.

Politikus nem akart lenni?

Soha. Volt, hogy hívtak államtitkárnak, de nem tartottam magam alkalmasnak rá. Külpolitikával, biztonságpolitikával akartam foglalkozni szakértőként.

Szakmai életútját sok kritika és kétség övezi.

Valahol fenn van rólam egy életrajz, amiben körülbelül három adatból kettő nem jó. Még azt sem találták el, mikor jártam egyetemre. Szinte semmit nem találtak el az eddigi pályámmal kapcsolatban. Az utóbbi időben két komolyan vehető kritikát azért kaptam. Az egyik szerint nem helyesen használom az „a” és „az” névelőket, mert „a ukránokat”, illetve „a oroszokat” mondok. Nem tudom, miért, de sajnos így van. A másik komoly kritika az volt, amikor megszólított az utcán egy kedves hölgy, hogy ő török szakot végez, és szeretné felhívni a figyelmem, hogy nem jól ejtem ki a török elnök, Recep Tayyip Erdoğan nevét. Teljesen igaza volt, de sajnos azóta sem mondom jól.

Nem tartja komolyan vehető kritikának azokat az állításokat, hogy az életrajzának több eleme is hazugság?

Nem. A vádaskodás azzal kezdődött, hogy hazudtam, mert nem vagyok az osztrák honvédelmi miniszter tanácsadója. Egy ezzel kapcsolatos újságírói megkeresésre a Grazi Egyetem professzora, a tanácsadó testület elnöke azonnal megerősítette, hogy a rendszerváltozás óta a tanácsadó testület tagjaként tartanak számon. Az említett újságíró a levelet persze soha nem hozta le. Egy másik ilyen állítás volt, hogy nincsenek publikációim – pedig számos publikációm van, és előfordul, hogy évente több könyvet írok. És még sorolhatnám.

Visszatérő kritika, hogy ön ügynök volt, sőt ma is az.

Ez érdekes történet. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt emiatt indítottam egy pert, és megnyertem, mert semmilyen bizonyíték nem volt arra, hogy valaha ügynök lettem volna. Azóta sincs ilyen bizonyíték. Nemrég ugyanaz az ember, aki akkor, újra előállt ezzel az állítással. Megkérdeztem több barátomat is, mit tanácsolnak, mit tegyek; mindannyian azt javasolták, ne foglalkozzak vele, és ne vesztegessem az időmet erre az emberre, a vele való pereskedésre. Megfogadtam a tanácsukat.

Tehát nem ön a sokat emlegetett Raguza ügynök?

Többen is mondták és írták rólam, de én nem tudok erről. Ha esetleg mutatnának egy papírt, amit Raguzaként aláírtam… Egyébként kikértem a rólam szóló iratokat, semmilyen akta vagy általam írt jelentés nincs. Soha életemben nem írtam jelentést. Persze voltam már „amerikai ügynök” is: az egyetem után szerettem volna a külügynél dolgozni, de nem engedték, mert megbízhatatlannak tartottak, ugyanis voltak külföldön élő rokonaim. Hozzászoktam az ilyen vádaskodásokhoz. Ma elsősorban azok terjesztik ezeket a hazugságokat, akik irigyek rám. Erre az a válaszom: ne irigykedjenek, tessenek utánam csinálni!

Irigyek?

Persze, egy Városliget melletti udvari lakásból indultam, ahol nem volt meleg víz és rendes fűtés. 17 éves voltam, amikor kiköltöztünk a Kacsóh-lakótelepre, akkor a fenekemet vertem a földhöz, hogy van meleg víz, fürdőszoba és erkély. Mára eljutottam oda, hogy rengeteg helyre hívnak, szívesen és jól megfizetnek az előadásaimért, nem csodálom, hogy vannak, akik emiatt utálnak. De ez sem a semmiből jött, kemény munkával kellett elérnem. Az elején volt, hogy hét előadást tartottam meg másfél nap alatt, amit ma már nem tudnék megcsinálni.

Öregszik?

Igen. Ezt a vezetésből látom leginkább: imádok autót vezetni, de régebben állandóan a tájat néztem menet közben, ma már szinte csak az utat. A kor hatással van a látásmódomra is: ahogy öregszem, igyekszem koncepcióból gondolkodni. Továbbra is fontosak a tények és a történések, de egyre inkább a stratégiai célok érdekelnek. Például hogy mi az iráni stratégiai cél, illetve mi az izraeli.

Milyen érzés 75 évesnek lenni? 

Néhány nap múlva leszek csak 75, tehát ez egy rosszindulatú kérdés! (Nevet) Rendkívül szégyellem, de amióta élek, jól érzem magam. Sohasem éreztem azt, hogy lelki válságban lennék, vagy trauma ért volna.

Láthatóan nem vesz vissza a tempóból, járja az országot, sőt a világot.

Évente körülbelül 160 előadást tartok. Most negyven nap alatt 30-35 előadásom lesz belföldön és külföldön. Innen a Felvidékre megyek, majd Szerbiába, aztán Erdélybe. Ahova hívnak, oda igyekszem elmenni. Nem szeretek lemondani semmit, megtisztelő számomra, ha érdekli az embereket, amit a világról gondolok.

Tudatos építkezés eredménye, hogy a rádió és a tévé mellett a virtuális térben is népszerű?

Nem. Bárkinek szívesen adok interjút. Akkor is, ha soha nem hallottam még az illetőről. Nem válogatok. Megtiszteltetés, ha megkérdeznek, és nem fáradság.

Az előadásokra, interjúkra készülni is kell.

Mindennap két-három órát tanulok. Ma reggel is fél hatkor keltem, megnéztem a német híradót, a Morgenmagazint, majd utána leültem olvasni.

Egyik visszatérő szófordulata, hogy állandóan a német tévét nézi.

Hétköznap minden reggelemet ezzel indítom, hétvégén pedig az esti politikai beszélgetős műsorokat nézem.

Melyiket?

Több mint száz német nyelvű csatornát elérek, de elsősorban az ARD-t és a ZDF-et.

Tehát a német tévéből tájékozódik…

…és a német lapokból.

Mégis azt mondja, hogy a német média torzít.

A német média kiváló, kivéve, ha Magyarországról, a migrációról vagy az orosz–ukrán háborúról van szó. Ezekben a kérdésekben nem azt mondja, ami a valóság. Nagyon jók a német elemzések, az egyik csatornán van egy egész estés külpolitikai vitaműsor, ahol a pártok vezetői leülnek és vitáznak – rengeteget lehet tanulni belőle. De ahogy a német médiában, a német külpolitikában is jelen van egyfajta kettősség: az érdekpolitika és az érzelmi politika. A külügyminiszter az érzelmei alapján politizál, a kancellár viszont érdekek alapján.

Sikerekről, eredményekről, irigyekről beszélgetünk. Egyedül érte el mindezt?

Igen és nem.

Nógrádi György egy one man show, nem?

Nincs olyan, hogy one man show. Gyerekként rengeteg segítséget kaptam a szüleimtől, akik egyszerű kereskedők voltak, soha nem voltak a politika közelében. A céljuk egyedül az volt, hogy az egy szem gyerekük tanuljon, és ezt minden módon támogatták, járattak magánórára is angolból. Ma sem egyedül csinálom, amit csinálok. A nejem mindig mindenben támogat. Ha nem kapnék reggelit, tiszta inget, nehéz lenne kora reggel a tévében kezdeni. Naponta két-három órát igyekszem az írásra szánni. Hamarosan megjelenik az Angela Merkelről szóló könyvem, és most kezdtem bele egy másikba, amelyben a világ helyzetét vizsgálom, több mint száz oldal már készen van.

Nem kell időnként újraírni?

Van, hogy naponta újra kell írni. De a folyamatokat igyekszem megvilágítani, nem a napi történéseket elemezni.

Ha már folyamatok, merre tart az orosz–ukrán háború? 

Nagyon rossz irányba. Naponta nézem, hogy mi történik a fronton, elolvasom az orosz és az ukrán vezérkar jelentéseit. Érdekes, hogy mennyire ellentmondanak egymásnak, de azt sem merném mondani, hogy a kettő között találjuk meg az igazságot, mert nem tudjuk, mihez viszonyítsuk a közepet. Erre jó példa a fronton a halottak számáról szóló jelentés: a két fél egymásnak ellentmondó adatokat közöl, nyilvánvaló, hogy mindenki hazudik. Egyben viszont biztosak lehetünk, hogy a háború hatalmas károkat okoz. A közelmúltban tárgyaltam Ausztria egyik leggazdagabb emberével, 80 fölött van már, de aktív, járja a világot. Nemrég elment Kijevbe is, ahol azt kérték tőle az ukránok, hogy segítsen művégtagokat gyártani, mert sok embernek nincs már keze, lába. Ebből azért le lehet vonni következtetéseket.

A teljes interjú a Mandineren olvasható!

Kiemelt kép: Mandiner/Földházi Árpád