A Bánság egyik világszerte legismertebb szülötte lényegében önmagát alakította a vásznon. 120 éve született Johnny Weissmüller, Tarzan ikonikus megformálója. Portré.
1976-ban ismertem meg Tarzant. Apáméknak voltak olyan barátai is, akik a fejlett Nyugatról érkeztek hozzánk látogatóba, amikor tehették s lehetett. Az egyik ilyen barát egy igen vastag kifestőkönyvet hozott nekem ajándékba. A borítón dzsungeli táj, benne izmos férfi (ágyékkötő, rajta kés), kezeiben lián, szája kiáltásra nyitva. A könyv címe: Tarzan…, a többit nem tudtam elolvasni, ugyanis holland nyelven íródott. De ez nem okozott különösebb problémát, lévén, hogy kifestőkönyv volt. Színeztem rendületlenül: az ágyékkötőt barnára, Tarzan testét rózsaszínűre, a haját feketére, az ajkait pirosra (nem volt valósághűbb ajakszínem), az oroszlánt okkerre, az afrikai őslakókat meg feketére.
A találkozás itt akár hosszú időre annyiban maradhatott volna, ha apám nem lett volna nagyváradi. De az volt. És ez azt is jelentette, hogy az év hétvégéinek tetemes részét a Pece-parti Párizsban töltöttük, családilag. Ami számomra azért is főnyeremény volt, mert Nagyváradon ment a magyar tévé. Gyakorlatilag mindent megnéztem, ami a képernyőn megjelent, még az időjárás-jelentést is. Egy szombat délelőtt a tévé előtt kuporogtam, amikor a bemondó közölte, hogy „és most következik Tarzan, a majomember”.
Felkaptam a fejem: hopp, ez a kifestős figura. A film elkezdődött és én belecsöppentem egy fantáziavilágba, afféle modern népmesébe, ahol az állatok beszélnek, a Gonosz elnyeri méltó büntetését, a Jó pedig… nos, a Jó afféle aranykori természethéroszként osztja az Igazságot.
Apám bejött a szobába (maga is kiváló úszó, vízilabdás, vívó volt) és megjegyezte: színésznek gyenge, úszónak fantasztikus. Akkor nyilván nem tudott efelől meggyőzni: hát nézd, mekkora színész, hogy röpül a liánon, mekkorákat jódlizik, s tessék, még orrszarvún is lovagol. Attól a naptól kezdve gyakorlatilag minden hétvégén Váradon voltunk, amíg a 12 darab Tarzan-film lement a magyar tévében.
És jött az egész nyáron át tartó fürdőgatya-viselés (ágyékkötőt nem kaptam sehol), a napi strandprogram (milyen jótékony hatása van egy filmnek!), jódlizás, liánozás az erdőben a haverokkal (bevallom, ezt már akkor bénának éreztük), no és a rendkívüli bicskával-a-szájban-úszás. Röviden: Tarzan-rajongó lettem, lettünk jó sokan. És ez mit sem változott az azóta eltelt évtizedek során. Annyi különbséggel, hogy most már belátom, tényleg nem volt jó színész Johnny Weissmüller. Sőt, egyáltalán nem volt színész. Ikon volt, sztár, félisten. És bizonyos értelemben a mi kutyánk kölke.
A johnnyweissmuller.com oldalon az áll, hogy János (Johann) Peter Weissmüller német szülők gyermekeként látta meg a napvilágot 1904. június 2-án, a „romániai” Freidorfban, a korabeli Osztrák-Magyar Monarchia területén, és katolikusnak keresztelték három nappal később, június 5-én. Ezt azért írom le, mert jó pár forrásszöveg a Pennsylvania állambeli Windbert jelöli meg a későbbi úszóbajnok és filmsztár születési helyeként. Ami így nem igaz. A kis Johann (János) valóban a Temesvár közelében fekvő Szabadfalu szülötte, és valóban németül beszélő szülők gyermeke volt, amennyiben a bánsági svábok (így a szülők, Peter Weismüller és Erzsébet, született Kersch is) valóban a német nyelv egyik dialektusát beszélik. Szabadfalut ma már hiába keresné a Tarzan-rajongó turista: nem létezik, az időközben jó nagyot növekvő Temesvár bekebelezte. Talán ezért is állhatott elő az a faramuci helyzet, hogy Florin Iepan 2004-es dokumentumfilmjében (Az egyetlen, az igazi Tarzan / Unicul și adevăratul Tarzan) Weissmüller fiát – aki Temesvárra érkezett, úgymond, az apja nyomdokain járva – a fogadóbizottság egy másik házba vitte be, hogy lám, itt állt annak idején az a bizonyos szülői ház.
Nos, nem ott állt, de Tarzan fia elegánsan elsiklott a malőr fölött. És nyilván ezért állhat elő újra meg újra az a faramuci helyzet is, hogy Weissmüllert a román sajtó aránylag következetesen románnak nevezi, no meg az is, hogy például a vajdasági Párdány lakói is maguknak követelik a sztárt, azt állítván, hogy tulajdonképpen ott született (még szobrot is akartak neki állítani a faluban).
A sztoriból annyi igaz, hogy egy párdányi lakos valóban Weissmüller távoli rokona volt. A túlzott (lokál)patriótáknak még van egy rossz hírem: a Weissmüller család 1905. január 26-án partra szállt az Ellis-szigeten. Értsd, kivándorolt az ígéret csillagos-sávos földjére. Tehát akárhogy számoljuk, a kis Johann nyolc kerek hónapot sem töltött a Bánságban, vagyis a Monarchiában, vagyis a későbbi Romániában. Ettől függetlenül azért klassz lenne, ha a sok régi politikus, író, nagyember mellett egy Tarzan-szobor is megjelenne, stílusosan, Temesvár valamelyik parkjában. A hírek szerint létezik ugyan egy szobor, egy temesvári testépítő és Tarzan-rajongó rendelte meg a kétezres évek végén, de nem tehette ki a placcra, mert nem volt rá engedélye. (Jobb is, irtó ronda az a szobor.)
Na de térjünk vissza a Weissmüller családhoz: a lehetőségekhez képest berendezkedtek a szénbányáiról híres Windberben (az apa aránylag könnyen talált magának munkahelyet), ahol megszületett a kis Johann öccse, Peter is. Ám az ottlét nem egy életre szólt: a kivándorlás végcélja a szelek városa, Chicago volt, amelynek közelében kialakult már a szabadfalusi sváb emigránsoknak egy kis kolóniája, ahol Erzsébet asszony szülei is éltek.
1908-tól kezdve tehát a kis Johann (most már inkább Johnny) chicagói gyerekként éldegélt, járt iskolába. Közben a papa otthagyta a családot, ami azt eredményezte, hogy az Újvilág valóban ígéret födje maradt a Weissmüller család számára.
Addig legalábbis, amíg a kis Johnny találkozott egy úszóedzővel, bizonyos William Bachrach-hal, aki egyben apja helyett apjává vált. És innen indult az a fergeteges úszói karrier, amelyet aztán Johnny Weissmüller (no meg az MGM, majd az RKO fejesei) Hollywood celluloid-mennyországában is kamatoztatni tudott.
A leendő filmsztár összesen 67 úszó világrekordot döntött meg életében (nem megyek bele olyan részletekbe, hogy milyen úszásnemben), három olimpiai aranyat szerzett az 1924-es párizsi és további kettőt az 1928-as amszterdami olimpián.
A hírek szerint igen gyakran fordult elő az az eset, hogy naponta többször megdöntötte a saját rekordjait, amelyek nem kerültek az említett 67 közé, mivel nem minősültek hivatalosnak. A fiú csak úszott egyet és valaki mérte. Hadd jegyezzem meg itt (magam is úsztam annak idején), hogy már a Tarzan-filmek újra- meg újranézésekor feltűnt: Weissmüller úgy úszott, ahogy a szakma szerint az amatőrök szoktak. A feje nem volt a vízben, ami szentségtörésnek minősült már annak idején is. Viszont olyan lábmunkát talált ki, amelynek köszönhetően a teste közelebb került a vízfelszínhez (mondják a hozzáértők), miáltal jelentősen megugrott a sebesség, amellyel a vizet szelte. Ja, ő volt az első ember, aki (hivatalosan) egy perc alatt úszta meg a száz métert.
Szóval igazi szupersztár volt már jóval azelőtt, hogy Hollywood szemet vetett volna rá.
Egyébként Weissmüller sose tartotta magát filmszínésznek (bölcs módon), ő úszó volt, aki filmekben is játszott. (Nem is olyan) apró pikantéria az úszókarrierben, hogy amikor Weissmüller indulni akart a párizsi olimpián, még nem volt amerikai állampolgár. Ezért aztán gyakorlatilag „átírta” a már amerikai földön született öccse születési bizonyítványát, vagyis okmányt hamisított. Innen ered a jóindulatú félreértés, hogy Johnny Windberben született. És akkor ugorjunk az 1930-as évek elejére.
Amerikában dübörgött épp a gazdasági válság, Johnny Weissmüller pedig ott iszogatott a Sunset sugárúti Hollywood Atlétikai Klubban. Mit ad Isten, arra vetődött egy bizonyos Cyril Hume nevű forgatókönyvíró is, akinek természetesen megakadt a szeme a szoboralkatú úszósztáron. Felajánlotta a fiúnak, ugyan fáradjon már be vele az MGM stúdióba, mert épp színészt keresnek egy bizonyos Tarzan nevű dzsungelpolgár szerepére, akit egy bizonyos Edgar Rice Burroughs nevű író talált ki.
És akkor itt hadd tegyek egy kis kitérőt. A kor Amerikájában hatalmas divatnak örvendtek a fillérekért kapható ponyvamagazinok (pulp mag), amelyek sorozatban hoztak mindent, ami csak az emberi képzeletbe belefért: a ponyvatörténelemtől a ponyvaromantikáig, a ponyvascifitől a ponyvawesternig. És az egyik ilyen magazin (az All-Story név remekül illusztrálja a mindenevést, ami ezeken a lapokon zajlott) 1912. októberi száma lehozta az említett Burroughs nevű úr egyik történetét, amely egy Tarzan nevű „majomember” dzsungelrománcáról szólt.
A lapszámot vették, mint a cukrot, a tisztalelkű, természetközeli, romantikus hős figurájának népszerűsége terjedt, mint a tűz, amelynek eredményeképpen 1914-ben megjelent az első Tarzan-regény, rendesen, könyv formában. Két kemény dollár volt az ára. (Csak mondom, ha valakinek van egy ilyen első kiadása, ma sok ezer dollárért tudná eladni.)
Burroughs, aki nem csak jó tollú, ügyes író is volt, hamar rájött, hogy ebből remekül meg lehet élni: összesen 26 Tarzan-regényt írt (és számtalan egyebet is nyilván). 1931-ben történt, hogy az MGM nagy hatalmú ura, Irving Thalberg felkereste Burroughs urat, hogy adja el neki a megfilmesítés jogait. És jött a rossz hír: az ügyes Burroughs úr már rég eladta a jogokat. Itt jegyzem meg, hogy Tarzan filmtörténeti karrierje ugyan Johnny Weissmüllerrel futott be 1932-ben, de nem vele kezdődött:
az első Tarzan-film 1918-ban készült, Scott Sidney rendezte, egy bizonyos Elmo Lincoln alakította a „majomembert”, és biza, igen sikeres volt: a filmtörténet úgy jegyzi, mint egyikét az első olyan moziknak, amelyek bevétele meghaladta az egymillió dollárt.
Johnny Weissmüller vászonra lépéséig további hét Tarzan-filmet forgattak. Ezek közül az utolsó az 1929-es Tarzan, a tigris címet viselő mozisorozat (akkoriban népszerű műfaj, mert tévé még nem volt), amelynek többek között az az érdekessége, hogy két változat is készült belőle: egy néma (ugye, időben ott billegünk a néma- és a hangosfilm határán) és egy másik, amely részleteiben hangsávot tartalmazott. Na és az egyik részben harsan fel a filmtörténet első Tarzan-üvöltése. (Meghallgattam: vizet se vihet a Weissmüller-féle jódlinak.)
Tehát, ott állt Thalberg úr és vakargatta a fejét: mit csináljon, ha Burroughs úr eladta a jogokat? Ekkor jött a nagy ötlet: semmi baj, átírják a sztorit éppen annyira, hogy az ne sértse a kor vonatkozó jogszabályait, de Burroughs úr is megkapja a pénzét. Így született meg a Burroughs-könyveket afféle kreatív kiindulópontként kezelő Tarzan-széria. És így pattant a filmvászonra Johnny Weissmüller, szó szerint.
Ma is bárki elámulhat az élsportoló vásznon nyújtott fizikai teljesítményén. Konkrétan öröm nézni, ahogy Tarzan mozog. Az egész szériát gyakorlatilag egyetlen ágyékkötőben végigjátszó Weissmüller (kivételt képez a Tarzan New Yorkban című film, ahol muszáj volt felöltöznie) teste lenyűgözően szép és férfias. Teljesen megértem a nézők (nők, férfiak vegyesen) extázisát:
a korábbi Tarzan-szereplőkhöz képest Weissmüller olyan volt, mint egy félisten.
Az is igaz, hogy az MGM nem sajnálta a dollárokat az első hat Tarzan-film költségvetéséből. Vagyis Tarzan nem csak a testét mutogatta a filmekben: kellőképpen realisztikus díszletek között futott, ugrott, lendült, úszott, enyelgett a szeplőtlen, civilizáció-meg-nem-fertőzte hős. Az persze már luxus lett volna, hogy a stáb elutazzon Afrikába, ezért a környezetfelvételek egy része archív, ezeken futkorászik az afrikai fauna, illetve vonulnak, táncolnak a bennszülöttek.
A Tarzan-filmek menazsériája idomított állatokból állt (Csita, a csimpánz, belőle több is volt, aztán Timba, az elefánt, leopárdok, struccok, oroszlánok stb.), ám attól még ma is döbbenetes látni, ahogy Tarzan (egy kaszkadőr, de maga Weissmüller is) egy rinocérosz hátán lovagol. Weissmüller nyilván nem volt képzett színész: a vadember figurája kapóra jött a készítőknek, mert jó primitívre szabhatták a dialógusait. (Ez akár üzenet lehetett a bevándorlóknak is: emberek, nem baj, ha csak makogtok angolul, ha a lényeg átmegy, belőletek is lehet hős…) És az egyszerű recept bevált: a Tarzan-filmek hatalmas sikert arattak Amerikában és világszerte. Talán éppen azért, mert a sztár mellett a történetvariációk is egyetlen sablon alapján készültek: a mitikus Aranykort idéző romlatlan erdőbe megérkezik a Gonosz (általában fehér vadászok, kalandorok, üzérek, de olyan is akad, hogy nácik formájában), az Erdő Ura pedig legyőzi őket. Közben pedig imádja szerelmét, majd talált gyermekét (ő Boy, akit John Sheffield alakított a szériában), szintén tiszta, egyszerű, árkádiai érzelemmel. Ezt a sztorit akár ezerszer is meg lehetett volna ismételni.
Hogy az MGM nem folytatta, annak több oka is van: Thalberg még 1936-ban meghalt, aztán jött a II. világháború, az MGM kondérja zsugorodni kezdett, a kritikusok fanyalogni kezdtek, ráadásul Maureen O’Sullivan, a Tarzan-filmek kacér Jane-je bejelentette, kezd elege lenni abból, hogy naphosszat a fákon mászkáljon és állatok után, illetve azok elől fusson. Ekkor lépett a képbe Sol Lesser, aki ügyesen átjátszotta a Tarzan-csomagot az RKO stúdióba. Az RKO-nál készült hat Tarzan-film afféle exploitation-szériának tűnik, legalábbis az MGM stúdióban készült filmekhez képest. Viszont a siker töretlen volt, egészen pontosan addig, amíg a mozinézőknek feltűnt, hogy Tarzan, vagyis Johnny Weissmüller már nem a régi. Bizony, ő sem lett fiatalabb, bármennyire is igyekezett karban tartani a testét. Ehhez hozzájárultak a magánéleti zűrzavarok is:
Weissmüller összesen ötször házasodott, egyik házassága igen csúnyán végződött, amennyiben az aktuális feleség a vagyonrészen kívül elperelte tőle a közös gyermekeket is.
Az RKO emberei egyre vadabb történeteket találtak ki, eladdig, hogy az utolsó Weissmüller-féle Tarzan-filmben (Tarzan és a szirének, amelynek zenéjét egyébként a későbbi Oscar-díjas Dimitri Tiomkin szerezte) dalra is fakadnak egyes szereplők. Az 1948-ban bemutatott film kétes sikert aratott (az idősödő sztár mellett az épp aktuális Csita anakronisztikusan fiatalnak tűnik), melynek eredményeképpen Weissmüller egyszer és mindenkorra levetette a Dzsungel Urának ágyékkötőjét. Az viszont fontos (és ómenszerű), hogy a filmet a mexikói Acapulcóban forgatták, ahova Weissmüller gyakran visszajárt, egy ideig más színészekkel együtt (nem akárkik: John Wayne, Red Skelton, Fred MacMurray) egy szálloda társtulajdonosa is volt (aki arra jár, benézhet, ma is működik, éltetik is a Tarzan-mítoszt a helyiek), hosszú élete végén pedig ott is temették el.
Tulajdonképpen itt be is lehetne fejezni ezt a szöveget, hiszen Johnny Weissmüller neve akkor is, ma is Tarzan figurájához tapad. A filmtörténethez persze hozzátartozik, hogy Weissmüller főszerepet vállalt egy 16 filmből álló sorozatban (1948 és 1955 között), amelyet a Jungle Jim című képregényszériából adaptált a Columbia stúdió. A sorozat sikeres volt, tekintettel arra, hogy szombati matinévetítésekre szánták, afféle családi filmként. Az Afrikában zajló kalandsorozatban Weissmüller, nos, gyenge színésznek bizonyult, ezért a kritika nem is igen foglalkozott a produkcióval. Ami nem is zavarta a stúdió megmondóembereit mindaddig, amíg a jegyeladások csökkenni nem kezdtek. Az utolsó három részben a főszereplő már nem is Jungle Jim néven futott: Johnny Weissmüller gyakorlatilag önmagát, illetve önmagának egy idealizált változatát alakította.
Közben szerepelt reklámokban, oktatófilmekben, volt néhány cameo-alakítása, ezeken túlmenően pedig saját vállalkozásokba kezdett. Itt kell megjegyezni, hogy miként színésznek, üzletembernek sem volt jó. És noha a színészi kvalitások hiánya nem került sokba neki (sőt, ellenkezőleg), az üzleti érzék hiánya viszont gyakorlatilag tönkretette.
Ha valaki az 1970-es évek elején Las Vegasban betért a Ceasar’s Palace szállodába, jó eséllyel Johnny Weissmüller és (vagy) Joe Louis ökölvívó bajnok köszöntötte. És a találkozás nem lett volna véletlen: ez volt a két legendás sztár napi melója.
Aztán jött a betegség (sztrók) és az agónia, Acapulcóban.
1984. január 10-én János (Johann) Peter Weissmüller, a 20. század első felének legjobb úszója, a Dzsungel Hajdani Ura átigazolt az örök vadászmezőkre. Egy feleséget, három gyereket és hat unokát hagyott maga után, no meg Tarzan celluloidmítoszát. A temetésen Hollywood egyetlen képviselője sem volt jelen. A sírnál felhangzó ikonikus Tarzan-üvöltés groteszkül hathatott, ha úgy tetszik, az üres nézőtér előtt.
Apropó, üvöltés: Weissmüller sokáig azt bizonygatta, hogy a kiáltást ő találta ki, hiszen kölyökkorában jódliversenyeken vett részt. Sokan és sokszor cáfolták ezt a kijelentést. Biztosat viszont senki sem tud(ott) mondani. Olyan vad hipotézis is van, miszerint az üvöltés a következőkből áll össze: Weissmüller hangja, kutyamorgás, tevebőgés, hiénaüvöltés és egy hegedű G-húrjának hangja. Az igazságot talán sose tudjuk meg. Viszont Tarzan mítosza azóta is él.
Az 1980-as évekig szinte évente készült egy-egy Tarzan-adaptáció, azután ritkulni kezdtek, bár a Disney-féle animáció nagyot robbant, sokan lényegében onnan ismerik a Dzsungel Urát. Az utolsó nagy Tarzan-film 2016-ban készült Alexander Skarsgård, Christoph Waltz, Margot Robbie és Samuel L. Jackson főszereplésével, de nemrég láttam, hogy a Warner 2025-re ígéri a következő epikus adaptációt, amelyben Dwayne Johnson mondja ki az egyik kulcsmondatot: „Me Tarzan”, vagyis „Én Tarzan”… (a legendás kiáltás viszont a régi, legalábbis az első trélerekben). Meg fogom nézni. Bár már most tudom, nem lesz ugyanaz:
azt az egyszerű, bájos, naiv, ugyanakkor lenyűgöző figurát, amelyet a bánsági „majomember” hozott, egyetlen általam látott későbbi verzió sem tudta reprodukálni.
És ez talán így is van jól: mert bizonyos értelemben Johnny Weissmüller végig önmagát játszotta, innen is jön az a megmagyarázhatatlan vonzerő, ha tetszik, aranyfedezet, ami a karakterből árad… míg a többiek „csak” alakítanak.
Kiemelt kép: johnnyweissmuller.com
