A törvények, írott szabályok nem számítanak, a gazdasági és főleg politikai, geopolitikai érdekek mindent felülírnak. Lóránt Károly írása.
Magyarország egy geopolitikai törésvonalon fekszik, ez világosan kiderül, ha valaki geopolitikai írásokat olvasgat, amelyekben a világot érdekeltségi zónákra osztó vonalak, valahogy mindig Magyarországon mennek keresztül. De így volt ez már az ókorban is, hiszen a római limes a Duna vonala volt, tehát pont kettészelte a mai Magyarországot, és a honfoglalás is azért lehetett sikeres, mert a Kárpát-medence területe az akkori nagyobb birodalmak, a Német-Frank Birodalom, Bolgárország és Morvaország határain feküdt.
E köztes hely nagyon jó volt mindaddig, amíg Magyarország erős közép- vagy akár nagyhatalom is volt Európában.
Ha valaki megnézi Európa politikai térképének változását az elmúlt ezer évben, akkor azt fogja látni, hogy fél évezreden keresztül minden kavarog körülöttünk, csak Hungary áll, mint a cövek a térkép közepén. Sajnos azonban, amióta elvesztettük önállóságunkat, minden évszázadban vívunk valamilyen szabadságharcot, erről az Európai Bíróság példátlan ítélete nyomán a The Telegraf angol lapban Alan Sked épp most írt egy, a magyar szabadságharcokat felidéző méltatást.
Alan Sked, a London School of Economics nemzetközi történelem professzor emeritusa, volt az, aki megalapította az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártját, amelynek tevékenysége révén Nagy-Britannia kilépett az Európai Unióból. A párt európai parlamenti képviselője, a harcos és színes felszólalásai nyomán nálunk is széles körben ismert Nigel Farage eleget biztatta Orbán Viktort, hogy Magyarország is kövesse az ő példájukat.
Kilépni azonban a briteknek sem volt egyszerű, és hogy sikerült – látva Magyarország súlyos megbüntetését az illegális migráció korlátozása miatt – Sked A birodalom egy újabb áldozatot követel című cikkében hálát ad az Istennek.
Ha a briteknek nehéz volt, nekünk még keservesebb lenne a kilépés, hiszen megközelítően nincs akkora gazdasági és politikai súlyunk, mint nekik. Gondolkodni azonban lehet és kell is róla.
Amikor az EU-ba való belépésről szavaztunk, én ellene szavaztam, mert az volt az elképzelésem, hogy először a rendszerváltó országoknak egymás között kellene megtanulniuk, hogy mi az a kapitalizmus, gazdaságilag meg kellene erősödni és azután közelíteni óvatosan, érdekeinket védve a nyugati gazdasági szövetséghez.
Ehelyett, szinte minden gazdasági megfontolást feladva, egymással is versenyezve siettünk minél előbb tagok lenni.
A csatlakozást szabályozó koppenhágai kritériumoknak ugyanis volt egy olyan pontja, hogy a csatlakozó országoknak versenyképeseknek kell lenniük az uniós piacon. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy ezt a feltételt senki sem teljesíti. Brüsszeli munkám kezdetén (2003 és 2009 között egy dán képviselő szakértője voltam) találkoztam egy bizottsági szakértővel, aki épp Magyarországról írta a megfelelési jelentéseket. Felvetettem neki ezt a problémát, mire vállat vont és azt mondta, hogy mi magunk állítjuk magunkról, hogy versenyképesek vagyunk.
Ebből a válaszból már parlamenti szakértői munkám legelején rájöttem, hogy a törvények, írott szabályok nem számítanak, a gazdasági és főleg politikai, geopolitikai érdekek mindent felülírnak, és ez a meglátásom azóta csak erősödött.
Az unióba azt veszik fel, akire a nyugati elitnek gazdasági vagy geopolitikai szempontból szüksége van. Törökországot csaknem negyven éve előszobáztatják, de Ukrajnát a tagságra alkalmasnak tartják.
Az adott helyzetben jó ötlet volt a Visegrádi Együttműködés létrehozása a sajátos közép-kelet-európai érdekek védelmére, de a NATO keleti nyomulása és a lengyelek lelkes csatlakozása megkérdőjelezte ezt az együttműködést. E pillanatban nehéz megítélni, de majd a történelem eldönti, hogy mennyire értelmes cél Oroszország legyőzése és Ukrajna NATO-tagsága, amelyet a 2008-as bukaresti NATO-csúcson határoztak el többek között lengyel nyomásra, az Európai Gazdasági Közösséget alapító hat állam és Magyarország ellenkezése ellenére.
Lehet, jobb lett volna, ha a lengyelek Józef Piłsudski marsall három tenger elképzelésének megvalósítását tették volna prioritássá, amihez Ukrajna is csatlakozhatott (ahogy ezt Piłsudski is elképzelte), és ezt az oroszok is elfogadták volna.
Az oroszok számára csak Ukrajna NATO-tagsága elfogadhatatlan, a háborút ezért indították, amikor a politikai érvekből már kifogytak.
Emlékezzünk, hogy a német egyesítéskor Amerika megígérte Gorbacsovnak, hogy ha az egységes Németország a NATO tagja maradhat, a NATO egy centit sem terjeszkedik keletre. Azóta azonban egyfolytában terjeszkedik, és már a Távol-Keleten is találnak ellenséget: „A Kínai Népköztársaság (KNK) kinyilvánított törekvései és kényszerítő politikája kétségbe vonja érdekeinket, biztonságunkat és értékeinket” – mondja az eredetileg a szovjet terjeszkedés ellen létrehozott Észak-atlanti Szövetség 2022-es stratégiai koncepciója.
Igaz, 2016-ban lengyel kezdeményezésre 12 közép-kelet-európai ország aláírt egy Három Tenger Kezdeményezés névvel ellátott, főleg gazdasági célokat szolgáló egyezményt, de ez nem az, amire Piłsudski marsall gondolt, nem biztosítja egy nyugati és keleti befolyástól viszonylag független közép-európai erőtér létrehozását, ami az intermarium eredeti célja volt.
Magyarország központi elhelyezkedése Európában az országot arra predesztinálná, hogy közvetítő legyen a Kelet és a Nyugat között, ezzel szemben az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása óta hol a nyugati, hol a keleti katonai tábor határvidéke vagyunk, és most megint jó esélyünk van arra, hogy a közvetítő szerep helyett a perifériára kerüljünk. A magyar gazdaságpolitika nem kergethet illúziókat, a körvonalazódó helyzetet mindenképpen figyelembe kell venni és átgondolni azt a korábbi gazdaságpolitikát, ami Magyarországot túlságosan is kiteszi a külső erőknek.
Így például igen fontos lenne a belső termelési vertikumok megerősítése. Élelmiszerből önellátók vagyunk, sőt exportra is termelünk, amelyet azonban az unió Ukrajna-politikája megkérdőjelez.
Ez azonban nem csak magyar probléma, a gazdák az unió szinte minden országában tüntetnek Brüsszel uniós mezőgazdaságot tönkretevő külpolitikai irányvonala ellen.
Van vizünk is, ami úgy tűnik, egyre fontosabb lesz, és most bánhatjuk igazán, hogy a félig már megépített bős-nagymarosi vízlépcsőt politikai okokból visszabontottuk. Erre a létesítményre nemcsak energiatermelési, de hajózási, vízgazdálkodási és energiatárolási okok miatt is szükség lett volna.
De a desztalinizációs, a múltat eltörölni akaró hévnek a Dunaszaurusz is áldozatul esett, mint ahogy az egész magyar ipar, a kutatói hálózatával együtt.
Az energiaellátásunkat, a többi infrastrukturális létesítménnyel együtt kiárusítottuk, és most a jelenlegi kormány próbálja őket kínkeservesen egyenként visszaszerezni. A kiárusításnak most látjuk igazán a kárát, amikor például villamosenergia-szükségletünk csaknem egyharmadát importálni kell, holott gazdaságpolitikai hüvelykujj szabály, hogy a szükséges villamos energiát az országon belül kell megtermelni.
Egyébként az ország a rendelkezésére álló uránérc és a már elsajátított atomtechnikai ismeretek alapján az energiaellátás terén is teljesen önállók lehetnénk. Magyarországra különösen igaz, amit John Maynard Keynes mondott még a múlt század nagy gazdasági válsága idején, hogy minden ország termelje meg magának az alapvető szükségleteit.
Ha így önállósodunk, és a külső adósságtól is meg tudunk szabadulni, ami nem lehetetlen, akkor Brüsszelből nem tudnak úgy egzecíroztatni, mint ahogy jelenleg teszik, és a nyugati technológiára sem lesz szükségünk, ami annak idején a túlzott gazdasági nyitás támogatóinak fő érve volt, mert a fejlődés fő iránya már Keletre helyeződött át.
Nem azt akarom mondani, hogy Magyarország unióból való kilépése, egy Huxit ma reális alternatíva, hanem azt, hogy fel kell készüljünk, hogy reális alternatíva lehessen, és ha arra felkészültünk, akár maradhatunk is.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Borítókép: Fegyveres rendõrök biztosítják a helyszínt a brüsszeli metró Schuman téri megállójánál
Forrás: MTI/EPA/Stephanie Lecocq
