Karizma nélkül nehéz betölteni a papi hivatást

Összetetté vált a lelkészi hivatás a 21. században, a vallási specialista szintjéről elmozdult a lelkigondozói és adminisztrátori (művelődési, gazdasági stb.) szervezői tevékenységek irányába. Sok esetben a lelkész nemcsak pap, tiszteletes úr, tanító, építőmester, vidékfejlesztő, népszakértő, hanem kultúra- és közösségszervező is Erdélyben – fejtette ki a Krónika megkeresésére az aranyosszéki Mészkőn szolgáló Bálint Róbert unitárius lelkész, aki szociológus is, és ekként a papi, lelkészi hivatás társadalmi megítélésnek különféle vetületeit vizsgálja.

Unitárius lelkész és szociológus is egyszerre az aranyosszéki, Kolozs megyei Mészkőn szolgáló Bálint Róbert, aki a kolozsvári Valláskutató Intézet szociológusaként a lelkészi szerepeket meghatározó történelmi-társadalmi tényezőket is vizsgálja. Bálint Róbertet arról kérdeztük, hogy külön-külön a két minőségében – szociológusként és lelkészként is – miért tekinti fontosnak, hogy ezzel a témakörrel foglalkozzon.

„Nehéz külön választani a két »minőséget«. Hadd indítsak egy személyes példával. Az egyik gyülekezetben, ahol szolgáltam, nagy igény volt a lelkigondozói jelenlétre. Fogalmazzak úgy, hogy e gyülekezet tagjaira általában jellemző volt, hogy könnyen megnyíltak, megosztották lelkészükkel a problémáikat, félelmeiket vagy éppen örömeiket.

A lelkészi szolgálat fontos és természetes része volt tehát a pasztoráció. Amikor egy másik gyülekezetben folytattam a munkát, nagyon gyorsan rájöttem arra, hogy ott elsősorban amolyan papi–liturgusi és közösségszervezői szerepet várnak el tőlem” – válaszolta kérdésünkre Bálint Róbert.

Nagyon más a városi és a falusi gyülekezet

Mint rámutatott, az idézett helyzet több szempontból is fontos: egyrészt a hivatásképben beálló feszültséget mutatja meg, másrészt rávilágít arra, hogy sem a szolgálatot, sem pedig a gyülekezeteket nem lehet egy kaptafára húzni. „Harmadrészt megmutatja azt, hogy adott közösségek eltérő társadalmi helyzete miként válhat a fent tetten érhető különbség magyarázatául: az elsőként említett egy városi, dél-erdélyi szórványközösség volt, a másik egy tradicionális falusi közösség, erős családi kötelékekkel és lokális identitástudattal.

Számomra nem kérdés, hogy lelkészként fontos ismerni a miértek okát, érteni, hogy miként hatnak a szolgálatra és a lehetőségekre.

A szociológusi minőség inkább az »extrákat«, az eszközöket nyújtja ezek jobb megértéséhez, hogy a társadalmi folyamatok szintjén közelítem meg a kérdést, irányvonalakat és tipológiákat keressek” – fogalmazott Bálint Róbert. A lelkész szociológusként történetileg tekintette át a lelkészi/papi hivatás társadalmi státuszát, amely sokat, sokszor változott a történelem folyamán. Mivel részletesen értekezett a témáról, arra kértük, összegezze röviden, hogy mára milyenné vált a papi/lelkészi státusz.

Egyre inkább a személyiség számít, nem pedig a státusz

„Úgy érzem, a lelkészi hivatás megítélése egyre inkább a lelkész személyisége, és nem annyira a státusza révén történik. Természetesen van egy státuszmeghatározás, és van egy elképzelés az emberek fejében arra vonatkozóan, hogy mit jelent lelkésznek lenni, léteznek a státusz felismerhető külső és belső jellemzői, formai és tartalmi azonosítói és a hozzá kapcsolódó elvárások, mindazonáltal a státusz valójában egy »belépő«, ami lehetőséget biztosít a szolgálatra – karizma, megfelelő emberi hozzáállás nélkül nehezen működik a hivatásbetöltés folyamata” – mutatott rá Bálint Róbert.

Meglátása szerint a gyülekezet és a lelkész közötti kapcsolatot nem annyira a vallási legitimáció vagy a papi státusz, hanem inkább a magatartás, a tágabb szolgálat minősége határozza meg.

„Ebben sok nehézség és rengeteg lehetőség is rejlik. Ez nem újkeletű jelenség, azonban a jelenkori társadalmi változások soha nem látott formában erősítették ezt fel” – fogalmazott. Bálint Róbertet arról is megkérdeztük, miért olyan ma a lelkészi hivatás státusza, amilyen. „Fontos itt megjegyezni, hogy a protestáns lelkészi hivatás vonatkozásában egy deszakralizálódott, szentségjellegét elveszítő státuszról beszélhetünk, aminek történelmi okai a reformációra vezethetők vissza.

Épp ebből fakad egy korokon átívelő, egyfajta státusz-legitimáció keresés, melyet az újkorban a lelkészi hivatás professzionalizációja határozott meg. A legitimációkeresés nem lezárt, újra és újra előjön, különböző szerepvállalásokat vonva maga után.

Hadd idézem itt Manfred Josuttis-t, aki A lelkész más című kötetében találóan fogalmaz: »A protestáns lelkipásztor egy különleges lény: képzettsége és szerepe szerint tanító funkciója van. A szolgálatára nézve a papok közé tartozik. Teológiai önértelmezése szerint leginkább próféta szeretne lenni. De az idejének nagy hányadában valószínű, hogy adminisztrációs ügyintézéssel és közösségi szabadidő-szervezéssel foglalkozik«” – idézte a 2018-ban Németországban elhunyt lelkészt, több pasztorálteológiai könyv szerzőjét Bálint Róbert. Rámutatott, ami ehhez képest esetünkben árnyalható, az az, hogy a státuszt és szerepeit jelentősen és pozitívan meghatározza az erdélyi népegyházi, történelmi és társadalmi helyzet. „Én elsősorban a gyülekezeti lelkészi munkát kutatom. Természetesen ez esetben sem beszélhetünk azonos körülményekről: például a nagy létszámú, városi gyülekezet lelkésze – akinek adminisztratív apparátus, munkatársak állnak rendelkezésére – egészen másként élheti meg hivatását, mint egy falusi gyülekezetben szolgáló lelkész.

Nem beszélve azon esetekről, mikor az egyház válik egy adott településen az utolsó jelenlevő intézménnyé. Ebből fakadóan a lelkész olyan közösségszervező, -működtető, -fenntartó feladatokat is vállal, melyek nem tartoznak közvetlenül a lelkészi feladatköréhez, ám a lényegesek a közösség megmaradása szempontjából, és nem mellesleg a státuszt is legitimálják”

– fejtette ki Bálint Róbert.

Elmozdulás a lelkigondozói és adminisztrátori irányba

Megkérdeztük tőle azt is, hogy ha perspektívából tekint a papi, lelkészi státusznak a történelem folyamán végbement változásaira, mi az, amit kiemelne közülük olyanként, ami a legnagyobb mértékben befolyásolta a státusz 21. századi helyzetét. „Egyértelműen a reformáció az, ami a paradigmaváltást hozta ebben a kérdésben. A reformáció következtében kialakított lelkészi keretszerepek azonban alapvetően ugyanazok maradtak: prédikátor, tanító, liturgus, lelkigondozó, adminisztrátor és szervező. A következő jelentős változás általában régiós viszonylatban leginkább a 20. század elejére tehető, ez esetben nem a keretszerepek módosultak, hanem az, hogy

egyes szerepek gyakorlásában végbement egy erőteljes hangsúlyeltolódás, az úgynevezett tradicionális, vagy specifikus lelkészi szerepek mellett, egyre több időt vett fel az úgynevezett kortárs, azaz adminisztrátori és szervezői tevékenység” – emelte ki Bálint Róbert.

Azt is kifejtette, hogy Balázs Ferenc (Kolozsvár, 1901. október 24. – Torda, 1937. május 22., író, költő, unitárius lelkész, akinek jelentős volt a közösségszervező és társadalomformáló szerepe – szerk. megj.) A rög alatt című kötetében ragadja meg a két világháború közötti mészkői lelkészi tevékenységének kategóriáit: a pap, a tiszteletes úr, a lelkész, a tanító, a levéltáros, a lelkész, az építőmester, a vidékfejlesztő, a népszakértő. „Hozzátehetném azt is, hogy kultúra- és közösségszervező. A kommunizmus hozta beszűkülés után az 1989-es változások utáni lelkészi szerepek is nagyjából a 20. század eleji, vagy két világháború közötti népszolgálati tevékenységgel mutatnak nagy hasonlóságot. Ami azonban lényeges itt, hogy mindez megváltozott körülmények, formák és eszközök mentén történik. A társadalmi változásokkal együtt megváltoznak az emberek igényei, gondolkodása és az egyház lehetőségei is” – fejtette ki Bálint Róbert.

A szociológus tanulmányban értekezett arról, hogy a lelkészi munka jellege a vallási specialista szintjéről a lelkigondozói és adminisztrátori (művelődési, gazdasági stb.) szervezői tevékenységek irányába mozdult el. A 20. században a szekularizáció, individualizáció és pluralizáció hatására átalakuló társadalom kihívásaival kellett szembenézni. Megkérdeztük Bálint Róbertet, lelkészként hogyan tapasztalja, az ebbe az irányba való elmozdulás segíti vagy inkább akadályozza a munkát a gyülekezet felé való odafordulás hatékonysága tekintetében.

„Huszonhárom éve vagyok gyakorló lelkész. Szoktam mondogatni, hogy a mai egyház már nem az az egyház, amelyben elkezdtem a szolgálatot. Ezt lehet nosztalgikus keserűséggel megközelíteni, vagy pedig azt is látni, hogy ennek az átalakulásnak csak részben okozói a társadalmi változások.

Fontos részét képezi ugyanis az, ahogyan a hivatásértelmezés rendjén, az új szükségletekre válaszolva maguk a lelkészek és munkatársaik alakították a közösségeket. A jó pap holtig tanul – mondják, a nem véletlenül, hiszen a lelkészi hivatás egy állandó tanulási folyamat. Nincs olyan, hogy »kész pap«” – fejtette ki Bálint Róbert. Mint mondta, sem az ismeretek, vagy a kompetenciák vonatkozásában, sem a lelkészi hivatás értelmezésében nem létezik ilyen, a lelkésznek állandóan reflektálnia kell: a ki vagyok én, mi a hivatásom, hogyan tudom azt legjobban betölteni kérdésekre. „A tudatosan megélt szolgálat velejárója ez. Szükséglet, erős belső kényszer, feszültségállapot. Az egyház – a szervezet – lassan változik, ám épp a lelkészi szolgálat szabadságából adódóan rengeteg mozgástér van, amelyet, ha az eredmények időtállók, követ a struktúra is. Ma már nagyon nehéz a közösség tagjait egy helyen és azonos üzenettel elérni, ezért rétegspecifikus formát és üzenetet kell megfogalmazni” – fogalmazott a lelkész. Mint kifejtette,

ez komoly kihívást jelent a lelkészek számára, ugyanakkor az is látszik, hogy a kulturális, közösségszervező tevékenységekkel a vallási közösség nagyobb arányát éri el a lelkész, mint az úgynevezett szakrális „programokkal”.

„Az egyház–hívek közötti hatalmi viszony is átalakult. A lelkészi tevékenység ezt egyre inkább követi. Kérdés persze, hogy a túlsúlyba kerülő kulturális, közösségszervező tevékenység nem-e megy a „szakrális” tevékenység, s ezen belül végső soron a jellegzetesen lelkészi hivatásgyakorlás rovására” – tette fel a kérdést a lelkész.

Kezd kialakulni egy úgynevezett „belső vallási piac”

Bálint Róbert tanulmányában rámutatott, hogy „a lelkészkép változásai mögött évszázadokra visszavezethető mintákat találhatunk, de az egyház életének átstrukturálódása új kérdéseket is felvet, újra meghatározza az egyház és a lelkész szerepét a jelenkori társadalom kontextusában”. Megkérdeztük, melyek a legfontosabb új kérdések ebben a vonatkozásban. „A fogyasztói magatartással megspékelt individualizáció, az »igazságokat« versenyeztető pluralizáció versenyhelyzetet teremt az egyházak és a lelkészi szolgálat számára is. Talán fogalmazhatok úgy, hogy kezd kialakulni egy úgynevezett belső vallási piac. Azt értem ez alatt, hogy a fogyasztói magatartás kivetül – első lépésként felekezeten belül – a vallási életre is” – mondta Bálint Róbert. Kifejtette,

ékes példáját szolgáltatják erre a különböző szertartások – főként házassági megáldás – során megfogalmazott egyéni igények, amelyek esetenként teológiai határokat is feszegetnek.

„Arról nem is beszélve, hogy az egyes közösségekben bevett, úgymond hívőket ostorozó szónoki-teológiai diskurzust egyre többen és explicitebben utasítják el. Szerencsés esetben a tanítás rendjén, azaz teológiai vonatkozásban létezik egy párbeszéd, melyben azonban a lelkész már nem feltétlenül a »végső tudás«, azaz a megkérdőjelezhetetlen »vallási specialista« szerepében jelenik meg, hanem vitapartnerként. Azaz a személyes igény próbálja alakítani az intézményesen kialakult, teológiailag megalapozott formákat” – mutatott rá a lelkész. Arra is kitért, hogy ugyanakkor kitágultak a közösségek keretei. Mint magyarázta, az egyházi struktúrák a földrajzilag meghatározható, azaz a parókia köré tömörülő gyülekezeti életre épültek.

„Csakhogy az életvitel átalakult. Sok olyan gyülekezet van, melynek tagjai jelentős része – bár szorosan kapcsolódnak egyázközösségükhöz – életvitelszerűen máshol él. Azokról beszélek, akik vallási és közösségi identitásukat nem akarják feladni, máshová nem akarnak kötődni.

A világjárvány felvillantotta a kihívásokat és a lehetőségeket, s lecsengése óta az offline/online egyházi jelenlét fenntartása számos gyülekezetben fennmaradt. Csakhogy ez új kompetenciákat és egyfajta kettősséget igényel a szolgálatban: a térben behatárolható, személyesen elérhető lokális közösség és a leginkább virtuálisan elérhető hálózati közösség elérését” – magyarázta a lelkész.

Elnőiesedő protestáns lelkészi hivatás

Bálint Róberttel arról is beszélgettünk, hogy sok szó esik arról: a protestáns lelkészi hivatás egyre inkább elnőiesedik. A Krónika decemberben készített interjút Kovács Sándorral, a kolozsvári protestáns teológiai intézet rektorával, akkor is kitértünk a témára. Bálint Róberttől azt kérdeztük, szociológusként és lelkészként miként látja a jelenséget: mik lehetnek a társadalomra nézve az előnyei, vagy a hátrányai.

„A protestáns lelkészi hivatás elnőiesedése már nem kuriózum. Az első generációk képviselőinek komolyan meg kellett küzdeniük a tradicionális társadalmak lelkészképével. Az ő kitartó helytállásuknak és nem utolsósorban a fent már említett társadalmi változásoknak köszönhetően szolgálatuk legitimációja mára már nem kérdés” – mondta Bálint Róbert.

Hozzátette, a vezetésnek többféle formája van és épp a női lelkészek jelenléte mutatott rá a lelkészi szolgálatban rejlő sokféleségre. „S a lelkészi hivatás felfogásában beállt változás következtében, a jó példákat is látva, egyre inkább úgy vélem, hogy a jelenségnek elsősorban előnye van az egyházra nézve” – fogalmazott a lelkész.

Címlapkép: Gyülekezeti alkalom. Egyetemes kórustalálkozó és öröméneklés a nyárádszentmártoni unitárius templomban Fotó: Pap Zoltán / Krónika.ro