Az embernek önkéntelenül is eszébe jut a fő- és jószágvesztés egyszervolt büntetésduó anyagi része. Király-Kiss Miklós írása.
A justizmord („jog általi gyilkosság”) eredetileg olyan halálos ítéletet jelentett, amelyet bírói tévedés, vagy az eljárás politikai befolyásolása alapján hajtottak végre: a helyrehozhatatlan kár (az ártatlan kivégzése) tehát a jogrendszer tevőleges közreműködésével történt. Idővel a kifejezés kiterjedtebb értelművé, minden olyan helyzetre alkalmazhatóvá vált,
amikor a jog diszfunkcionális működése által jelentős (ha nem is halálos kimenetelű) sérelmet szenved az áldozat.
Eszünkbe juthat például Malina Hedvig ügye mint egyéni, vagy a 2006 őszi, szégyenteljes események jogi folyományai, mint kollektív justizmord-esetek.
Azt, hogy a történelem – minden ellenkező híresztelés ellenére – nem ért véget, mi sem bizonyítja jobban, mint a napjainkban is jelen lévő prominens justizmord-esetek magas száma; szomorú módon pont jogállamiságára oly’ büszke, saját szövetségi rendszerünkön belül. Mivel jelenleg két vonatkozó ügy (az Európai Bíróság illegális bevándorlással kapcsolatban Magyarországra kiszabott kolosszális kényszerítő bírsága, valamint Ilaria Salis mentelmi joga) egyidejűleg, egymást erősítve borzolja a kedélyeket, ráadásul mindkettő az európai parlamenti választások utózöngéjeként, érdemes kissé elidőznünk jog- és igazságszolgáltatás egymáshoz fűződő viszonyán.
A köznyelv az igazságszolgáltatástól pontosan azt várja el, ami etimológiailag elvárható: igazságot. Ami viszont végső – ha tetszik, isteni – igazság nélkül, a liberalizmus és az individualizmus sarokköveire alapozott társadalomban
azért lehetetlen küldetés, mert ahány ember, annyi igazság(fogalom).
A jogszolgáltatás fogalma ezért sokkal közelebb áll kortárs valóságunkhoz – itt találhatóak a mára unikornissá vált jogállamiság-fogalom gyökerei is, hogy ti. az elvileg közösen elfogadott törvényekhez mindenki tartsa magát, az állam pedig ezáltal biztosítson stabilitást és kiszámíthatóságot –, viszont nem hangzik olyan szépen, mert nimbuszt és illúziót egyszerre rombol. Egy működőképes rendszer üzemeléséhez persze se illúzió, se nimbusz nem szükséges, ezért ezen akár még könnyedén túl is tehetnénk magunkat.
A probléma az elidegenedésnél kezdődik,
amikor az „elvileg közösen elfogadott törvények” szókapcsolatban az elvileg afféle cinizmusba hajló eposzi jelzővé válik,
mint a német sajtóban a szigorúan monoton növekvő késes támadások elkövetőire használt zsurnalisztakód, az „egy férfi” (ein Mann). A tömeges és illegális bevándorlás témája az elmúlt tíz-tizenöt évben olyan állatorvosi ménessé hízlalta magát, amin kiválóan modellezhető a moralizáló-kioktató, magát Európa lelkiismeretének és az igazság(szolgáltatás) letéteményesének tartó, önmaga hatása alá került progresszivista elit, valamint a jogszolgáltatás valósága és az elvileg közösen hozott döntések következményeit elsőként viselni kénytelen plebs között feszülő, feloldhatatlan ellentét. Az elit, akinek van ideje az M3-ason átállni Olaszliszka és Zugliget, Taktaharkány és Máriaremete között, miközben az iskola, vagy a szomszédság valóságában valaki más gyereke szembesül papíron szépen kinéző, az erénylóbálás-olimpián garantáltan dobogós elméletek gyakorlati oldalával. Átállás után (előtt, alatt) pedig egészen kiválóan tud azon moralizálni, hogyan is kellene a plebsnek gondolkodnia és viselkednie, hogy ne érdemelje ki az ő megsemmisítő, fenséges megvetését.
Friss hír: Luxembourgban döntés született arról, hogy egy uniós tagállam nem adhatja ki unión kívüli ország állampolgárát a származási országának, ha egy másik tagállamban menekültként ismerték el. Az ügy érintettje egy emberöléssel gyanúsított, kurd származású török állampolgár, akinek Törökország a kiadatását kérte Németországtól, viszont Olaszországban korábban menekültstátuszt szerzett.
Tehát például az Iszlám Állam mészárosa életfogytig tartó szabadságvesztésének végrehajtása így is, úgy is Magyarország nyakán maradna – még ha esetleg fenn is állna Szíriával elvi lehetőség kiadatásra –, tekintettel a Görögországban korábban szerzett menekültstátuszára.
(szerzett ő Törökországban is, sose baj a túlbiztosítás, de fájdalom, ők nem mostanában lesznek EU-tagok). Persze gonoszság lenne efféle cinizmussal élni, hiszen ezek közismerten egytől egyig elszigetelt esetek, amiket ugyan-ki-gondolta-volna nívódíjas megoldásokkal bizonyítottan könnyedén és gyorsan kezelni lehet.
Ilaria Salis esete egyértelműbb: bár egyelőre sajnos még az elsőfokú ítélet is várat magára (és az ebül, de frissen szerzett mentelmi jog birtokában egy darabig még fog is),
a Tisztelt Képviselő Asszony tagadó vallomásának igazára nagyjából annyi esély mutatkozik, mint az egyszeri Eva Kaili-vagyonnyilatkozatban szereplő információk hitelességére.
Két igazán szomorú mozzanat van a történetben: az egyik, hogy a jogszolgáltatás egyelőre ennyit tud felmutatni a weimari Németországot idéző embervadászat-ügyben; a másik, hogy olasz választópolgárok százezres nagyságrendben azonosulni tudtak a ruházat alapján vélelmezett ellenoldallal szemben alkalmazott, politikailag motivált, nyers és brutális fizikai agresszió legitimálásával; hovatovább honorálták azt „a legnagyobb kamuállással a világon, havi 20 ezer euróért”. Ami egyrészt a dehumanizációnak nem az elő-, hanem a hálószobája, másrészt meg a világ vicce – csak az embernek szemernyi kedve se maradt nevetni. Érdemes lesz majd nem csupán Salis Képviselő Asszonyt, de a többi frakciót is rendszeresen emlékeztetni erre már csak azért is, hogy az elhatárolódások hiánya a későbbiekben tisztázólag és tisztítólag hathasson.
Az ember olyan lény, aki elsősorban a saját szemének és tapasztalatának hajlamos hinni – Kasszandra alighanem sokat tudna erről mesélni. Ha túl sokszor teszik fel neki a „nekünk hisz, elvtárs, vagy a szemének?” kérdést, előbb-utóbb még a súlyosabb prekoncepciókkal rendelkezők is hajlamosak – ha másképp nem is, de személyes döntéseik által, melyek közül kiemelt figyelemre meltóak a saját gyermekeiket érintők – kénytelen-kelletlen odébb húzódni a tiszta ideológia talajáról. Vagy ha nem, hát eltávolítja őket onnan a valóság. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy az eszme (sőt, az Eszme) feladásra kerülne és ne történnének ideológiavezérelt, utópisztikus próbálkozások újra meg újra. A méltán híres nagy mulattató, Jean-Claude Juncker így tett erről tanúbizonyságot:
„Mindannyian tudjuk, mit kell tennünk, csak azt nem tudjuk, hogyan választanak majd újra minket, ha megtesszük.”
Az Európai Unió Bírósága bizonyosan tanult ezekből a tengermély demokrata elköteleződést hűen tükröző szavakból (újraválasztás miatt pedig arrafelé úgyis jóval kevésbé van aggodalomra ok, mint egy választott tisztségviselői székben). Ez persze úgy az intézmény, mint a 2015 óta regnáló elnök, Koen Lenaerts önképe, valamint a Bíróságot a föderalizmus motorjának tekintő szerepfelfogása tükrében egyáltalán nem meglepő.
A Magyarországra kimért, Holdról is látszó bírsággal kapcsolatban az embernek önkéntelenül is eszébe jut a fő- és jószágvesztés egyszervolt büntetésduó anyagi része –
mindez egy olyan ügyben, ahol az elfuserált jogi szabályozás és a végrehajtás lehetetlensége miatt egymásra sorjázó „elszigetelt esetek” eredményei egyre kevésbé tagadhatók, és amelynek egyenes következménye a jogrendszerbe vetett bizalom durva eróziója. Aki nem hiszi, járjon utána – Németországban.
Zárójel. Mindeközben
az Európai Unió Bíróságának arra is van ideje és energiája, hogy a vonatkozó uniós jogszabályban foglalt minden egyes „illegális” melléknév mellé odabiggyessze: „helyesen: jogellenes”.
De csakis az ítélet magyar verziójában, a szintén hiteles franciában nem. Aki ezt sem hiszi, járjon utána ennek is itt és itt. Ahhoz pedig bátorsága van, hogy egy ilyen tartalmú, politikailag ugyancsak kényes ítéletet gondosan az európai parlamenti választások után négy nappal hirdessen ki, nehogy belezavarjon a kampányba – bár bizonyára semmi semmivel nem függ össze. Zárójel bezárva.
A justizmord klasszikus és modern változatának is szükségszerű, lényegi eleme a kész tények elé állítás.
A klasszikus esetben ez nem igényel különösebb magyarázatot – a kivégzett embert feltámasztani nem lehet.
De a kortárs esetekben se nehéz belátni, hogy ha a társadalmi léptékű változás megtörtént (például egy lakóközösség, vagy egy város demográfiai összetételében), akkor a fogkrémet már nem lehet visszagyömöszölni a tubusba, az integráció pedig pőre matematikai kérdéssé degradálódik.
Más témában, de egészen parádés példáját adta hétvégén a kész tények elé állításnak Leonore Gewessler osztrák mindenügyi miniszter (álljon itt eredetiben a név: Bundesministerium für Klimaschutz, Umwelt, Energie, Mobilität, Innovation und Technologie), aki kifejezetten saját mandátuma ellenében szavazta meg a környezetvédelmi tanácsülésen a „természet-helyreállítási” EU-rendeletet (a természet ennek hallatán magát azonnal vigyázzba vágva állt helyre). Ez minden normális kormány esetében azonnali, duplafenekű útilaput jelentett volna –
nem úgy az operett-köztársaságok őshazájában, ahol illedelmes mosoly kíséretében vette tudomásul az eb, hogy a farok csóválja őt.
Így ad mostanság randevút egymásnak jog és igazságosság – és talán joggal érezhetjük nem csupán mi, magyarok, hogy a 2003-as népszavazásnál nem egészen erről volt szó (szemben valami bécsi cukrászdával). Érezhetik pedigrés européer alapító országok tömegei is, hogy itt bizony mintha már nem annyira az állampolgárokért, hanem az állampolgárok ellenében zajlana egynémely (s egyre több) fejlemény. Az írás viszont már megjelent a falon:
aki a justizmord korszellemével házasodik, hamar megözvegyül.
Bár felül a gálya, de hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát.
Kiemelt kép: Európai Parlament
