Egy Karl Marx nevű ügynök sokat tudna mesélni, hogy milyen komoly feladatot jelentett annak a látszatnak a fenntartása, hogy nem ugyanabból a kalapból varázsolja elő a liberális és szocialista pártokat, akik aztán a politika nevű mutatványosbódéban látszólag gyilkos harcot vívnak egymással. Bogár László írása.
Nem igazán meglepetés, hogy az Európai Unió uralmi elitjei tökéletesen semmibe vették a választói akaratot, és cinikus-gátlástalan módon folytatják ugyanazokat a „háttér” játszmákat, amelyeket a „demokrácia és jogállam” szent elveire hivatkozva, ám azokat lábbal tiporva mindig is alkalmaztak. Mivel ez már napi rutin, így ennek az írásnak most nem is az a célja, hogy ezt a szemfényvesztő színjátékot elemezze, hiszen ezt már számos alkalommal megtettük, hanem inkább az, hogy végre szembesüljünk azzal, hogy a most lezajló történésnek a gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak, mintsem gondolnánk.
Ennek megértéséhez először azon lenne érdemes elgondolkodnunk, hogy az a három „pártcsalád”, amely ezt az alkut megkötötte, pontosan ugyanaz az a három konstrukció, amelyek létrehozásával nagyjából kétszáz évvel ezelőtt a nyugatias modernitás politikai rendszere végleges formát öltött.
Ez azt jelenti, hogy a globális főkonstruktőr/fődestruktőr, aki mindennek a „csinálója”, professzionális munkát végzett, hisz elég időtálló az akkor stabilizált konstrukciója.
De vajon mi volt az a titokzatos koncepció, ami pont három ilyen pártcsalád létrehozására sarkallta?
Vagyis miért a liberális, a szocialista és a konzervatív pártok komplexuma uralja kétszáz éve a nyugatias modernitás politikai rendszerét?
Ha jóhiszeműek vagyunk, akkor elsőre azt gondolnánk, hogy a pártok arra szolgálnak, hogy mintegy leképezzék az adott társadalom szerkezetét, ám a kétszáz évvel ezelőtti társadalomszerkezet még Nyugat-Európában is nagyjából úgy nézett ki, hogy 80 százalékot a parasztság tett ki, a munkásság legfeljebb 12 százalékot, a tőkéstulajdonosok pedig legfeljebb egy-három százalékot. És látszólag még meghatározó uralmi pozícióban volt a tradicionális uralkodó osztály, a nemesség a maga öt százalék körüli arányával.
Ehhez képes az említett fődestruktőr először is létrehozta a liberális pártot, vagyis a tőke politikai képviseletét. Igazából meg is állhatott volna, hisz ezzel a tőke hatalma a gazdaság után a politikában is megvalósult.
Feltehetőleg azért nem állt meg, mert úgy vélte, hogy a tőketulajdonosok mellett a munkaerőtulajdonosok pártját is neki kell „megkonstruálnia”, lévén, hogy a „kapitalizmus” fedőnevű kíméletlen diktatúrája csak akkor lehet stabil, ha a tőke és munkaerő feletti politikai uralmat egyaránt ő gyakorolja.
Egy Karl Marx nevű ügynökük biztos sokat tudna mesélni arról, hogy milyen komoly feladatot jelentett annak a látszatnak a fenntartása, hogy nem ugyanabból a kalapból varázsolja elő a liberális és szocialista pártokat, akik aztán a politika nevű mutatványosbódéban látszólag gyilkos harcot vívnak egymással.
És ezzel már valóban befejeződhetett volna a „nagy mű”, de volt egy kis bökkenő, nevezetesen az, hogy az akkori társadalmak 85 százaléka, a nemesség és a parasztság az új politikai rendszerben még formális képviseletet sem kapott.
A máig is konzervatív pártoknak nevezett konstrukciót harmadikként tehát azért hozta létre, hogy persze „szigorúan ellenőrzött” körülmények között, de a „történelmi úri osztályokat” is integrálja új rendszerébe.
Ám arra azért vigyázott, hogy e konzervatív pártok uralmi csoportjainak „rekrutációs” bázisát az általa megvetően dzsentrinek nevezett, vagyis anyagi és főként szellemi talapzatáról már brutálisan leszakított, így kiszolgáltatott bábfigurává tett karaktere adja meg. Az, hogy az akkori társadalmak létalapját adó és legalább nyolcvan százalékát kitevő tradicionális parasztság politikai reprezentációja fel sem merült, az feltehetőleg abból adódott, hogy a fődestruktőr pontosan tudta a következő két évszázad „menetrendjét”, vagyis, hogy a tradicionális paraszti társadalom a folyamat végén legfeljebb, mint a saját történelméből kilökött rés-lakó páriatársadalom maradhat meg, és ez valóban így is történt.
Bármelyik kritikus elágazási pontját vizsgáljuk is meg a nyugatias modernitás e máig fennálló rendszerének, beleértve ebben a magyar történelmet is, ha valami „probléma” adódott, akkor a fődestruktőr némi is nyomásgyakorlással mindig rá tudta vennie ezeket a pártokat, hogy az általa diktált „alku” tehetetlen tárgyai legyenek, mint ahogy most is látjuk.
Túl sok reményt tehát egyelőre aligha fűzhetünk ahhoz, hogy a politikai rendszerek az adott társadalom valóságos tagoltságát tükrözzék vissza. Sőt a helyzet a 20. század második felében s napjainkban tovább romlik.
Megjelentek ugyanis azok a pártok, amelyek részben eleve a destrukció megjelenítői, részben pedig pont arra szolgálnak, hogy elfedjék a lényeget, és adott esetben tartalékul szolgáljanak ehhez a „globalomutyihoz”.
Három új pártkonstrukciót „destruáltak” a világ „nem létező” urai, ebből kettő közvetlenül és globálisan pusztít, az egyik a „zöldség”, a másik a „gender”. A zöldpártok feladata az, hogy a globális tőke külső természetet pusztító lényegét fedjék el, a genderpártok feladata pedig az, hogy a globális tőke „belső” természetet (lelki, erkölcsi, szellemi) pusztító lényegét fedjék el.
Végül, de nem utolsósorban a destruktőr folyamatosan kiprovokálja olyan, általa eleve „szélsőségesként” megbélyegzett pártok létrejöttét is, amelyeknek fő funkciója, hogy biztonsági szelepként működjenek, vagyis elvezessék a gőzt, ha ez már másként nem lehetséges.
E pártok részben nagyon is komolyak, de a kormányzati hatalomnak a közelébe sem kerülhetnek, részben pedig „viccpártok”, amelyek arra szolgálnak, hogy a politikai mutatványosbódéban önmaguk paródiájaként szórakoztassák a nagyérdeműt. Ebből a történelmi csapdából kellene kiszabadulnunk valahogy.
