Szentségimádás után ezek a szavak hangzottak el: „Jézus meg szeretne gyógyítani egy sötétbarna hajú férfit, akinek agydaganata van” – ennek hallatán megdermedtem. A személy, aki ezeket a szavakat mondta, érdeklődött, hogy valaki magára ismer-e. Amikor senki sem jelentkezett, félénken feltettem a kezemet.

Karl:

2010-ben jártunk, Monikával jegyesek voltunk. Ő éppen a tanulmányai befejezésére koncentrált, én elkezdtem megírni a doktori disszertációmat. Már az egyetemi tanulmányaim alatt is egészségügyi problémákkal küszködtem. Korábban már alávetettem magam egy orrmelléküregi műtétnek, hosszú idő óta orrnyálkahártya-gyulladásom volt – ezután műtétek sora következett, erős fejfájás jellemezte a mindennapjaimat, kénytelen voltam fájdalomcsillapítót szedni, amely egy idő után már nem hatott, ráadásul bélrendszeri problémákat is okozott.

Ezeket a tüneteket félvállról vettem, de a jegyesem nagyon aggódott az egészségügyi állapotom, különösképp a fejfájásom miatt. Végül elmentünk egy idegsebészhez. A rutinvizsgálat elvégzése után az orvos úgy vélte, hogy nincs szükség további diagnózis felállítására, de Monika hajthatatlan volt, és ragaszkodott ahhoz, hogy legalább egy MR-vizsgálatra utaljanak be engem. Így elvégezték a vizsgálatot. A következő konzultáción megmutattam az orvosnak a vizsgálat eredményeit. Az orvos sokáig nézte az MR-vizsgálat képeit, egy szót sem szólt. Ezután azt mondta, hogy az eredmények igen aggasztóak, és akut esetként beutalt a kórházba.

A neurológiai diagnosztika nem szolgált egyértelmű eredménnyel, csupán a jobb homloklebenyben mutatott ki egy 2,7 cm x 3,5 cm-es elváltozást.

Így kerültem az idegsebészeti osztályra. Az agyi elváltozás helyén biopsziát végeztek. Amikor az orvos elengedett a kórházból, felhívta a figyelmemet arra, hogy a továbbiakban ezt az elváltozást figyelemmel kell kísérni. Továbbá hangsúlyozta, hogy a vizsgálati eredményekkel forduljak egy másik kórházhoz is, hogy másodvéleményt kapjak.

Azonban azt nem említette, hogy glioblasztómám van, azaz egy rosszindulatú agytumor…

Rossz fizikai és mentális állapotban tértem haza. Mind ez idáig a súlyos fejfájástól eltekintve, semmilyen neurológiai problémám nem volt. Rövid lázadás után – miért pont én? – béke költözött a szívembe, úgy gondoltam ennek így kell lennie. Monika volt az egyetlen, de hatalmas támaszom. Különféle szakemberektől kértem segítséget. A vélemények megoszlottak. Néhányan úgy vélték, hogy a tumort meg kell figyelni, mások azt javasolták, hogy el kell távolítani.

A doktori disszertációm függőben volt, de ami az életterveinket illeti, nem voltak kétségeink. A házasság megkötésében teljesen biztosak voltunk, a betegség és a bizonytalan körülmények ellenére. 2011. április 30-án templomi házasságot kötöttünk, és vidékre költöztünk a szüleimhez.

Végül lehetőségem adódott konzultálni egy professzorral, aki azt a benyomást keltette bennem, hogy amit javasol, az helyes. Kitűztük a műtét időpontját. 2012-ben elérkezett az idő, hogy bemenjek a kórházba, ez az időszak a rokonaim, különösen az apósom számára az intenzív imádság kezdetét jelentette. Monika édesapja már korábban, a pompeji kilenced kérő részében rábízta a műtétem kimenetelét a Szűzanyára, és azt mondta nekünk: „Megbeszéltem a Szűzanyával, hogy ha a műtét sikeres lesz, akkor ti (mármint én és a feleségem) fogjátok elimádkozni a pompeji kilenced hálaadó részét.”

Annak ellenére, hogy az ilyen műtétek mindig életveszélyesek, a műtétem nagyon jól sikerült, és a második napon már a saját lábamra tudtam állni. A glioblasztómát – amely a második stádiumban volt – sikeresen eltávolították, és semmilyen neurológiai gondot nem tapasztaltam. Amikor hazatértem, a feleségemtől megtudtam, hogy az apósom a Szűzanyával egyezséget kötött, ennek ellenére igen nehezemre esett imádkozni. Lelkesen vágtam bele újra a doktori disszertációm elkészítésébe, és mezőgazdasági munkát is végezhettem. Ugyanebben az évben Isten egy csodálatos fiút ajándékozott nekünk – Juliant.

Monika:

Julian születése nem volt éppen egy könnyű dolog, világra jötte után az egész kórházi osztály azon fáradozott, hogy megmentse az életemet, mivel nagyon sok vért vesztettem. Minden fájdalmat okozott nekem, néhány percenként érzéstelenítőt kaptam. Pár óra múlva a helyzet megoldódott, és átszállítottak az intenzív osztályra. Azonban még mindig nehezen kaptam levegőt, és mozogni sem tudtam. Hirtelen egyre nagyobb fájdalmat éreztem az egész testemben, mégpedig a fejem búbjától a talpamig. Úgy gondoltam a földi időm hamarosan lejár. Gondolatban azt mondtam Istennek, hogyha eljött az én időm, beleegyezem, hogy kiragadjon engem ebből a világból. Nyugodt voltam, és mindenbe beleegyeztem. Ekkor a fizikai állapotom javulni kezdett, újra normálisan lélegeztem, és már nem volt szükségem oxigénre. Ezután egy többórás vér- és plazmaátömlesztés következett.

Nem véletlen, hogy mindez éppen ezen a napon történt. Szeptember 8-a volt, a Szűzanya születésnapja.

Ez a nap az újjászületésem, azaz a mély megtérésem napja volt. Egyedül imádkoztam a pompeji rózsafüzér hálaadó részét, amit korábban megígértünk. Karl is elkezdte, de hamar feladta. Valamivel később, egyik este olyan szavak érkeztek meg a szívembe, amelyek arra bátorítottak, hogy teljesen Máriának ajánljam fel magam. A következő hónapokban tanulmányoztam Montforti Grignion Szent Lajos Mária elmélkedését Szűz Mária tiszteletéről. Májusban elkezdtem azokat a gyakorlatokat, amelyeket a felajánlás előtt el kell végezni, ezután Mária közbenjárásával Jézusnak ajánlottam magam.

Karl:

Nem egészen két évvel Julian születése után megszületett a lányunk, Viktoria. 2015 decemberében kitűnő eredménnyel fejeztem be doktori disszertációmat. Ezután erős migrén rohamaim voltak, hánytam, mentálisan és fizikailag is rosszul éreztem magam. Először azt gondoltuk, hogy a testem ekképp reagál arra a különösen nagy stresszre, amelyet már magam mögött hagytam. Azonban felmerült a gondolat, hogy megvizsgáltassam magam. Négy év telt el azóta, hogy eltávolították a tumort.

A félelmeink beigazolódtak – a vizsgálati eredmények kimutatták, hogy a glioblasztóma kiújult.

A neves professzor azonnali műtétet rendelt el. 2016 júniusában ugyanarra az idegsebészeti osztályra kerültem vissza, ahol korábban is voltam, itt koponyalékelést hajtottak végre, és eltávolítottak egy rákos sejtek által érintett még nagyobb agyi területet. Ez a műtét is kiválóan sikerült, utána egész normálisan éreztem magam. Annak ellenére, hogy a tumort sikerült teljesen eltávolítani, a szövettani vizsgálatok arra engedtek következtetni, hogy sugárkezelésre van szükség.

A glioblasztóma típusa – amely ezúttal a harmadik stádiumban volt – végső ítéletet jelentett az egész életemre nézve, amely hamarosan beteljesülni látszott…

Elkezdtem a számomra előírt sugárkezelési ciklust. Nem emlékszem sok mindenre ebből az időszakból, állandóan kimerült és agresszív voltam, féktelen étvágyam volt, ráadásul új működési zavarokkal kellett megküzdenem. Még egy csésze teát sem tudtam elkészíteni, nem tudtam érthetően kifejezni magam, koncentrációs zavaraim voltam, tudatzavarral küzdöttem, és olyan érzésem volt, mintha a testemen kívül lennék, valamint túlérzékenyen reagáltam a fényre, a zajokra és a szagokra is. Ez idő alatt egy újabb gyermek lettem a családban, aki a feleségem figyelmének nagy részét lekötötte.

A sugárkezelés után egy egyéves kemoterápia következett. Az egészségügyi állapotom napról napra rosszabb lett. Még azt is megterveztük, hogy a halálom után a feleségemnek milyen dolgokat kell elintéznie, hiszen ez a kezelés csupán a halálom időpontját tolta ki. Mindketten beletörődtünk ebbe a helyzetbe. Mónika először ajánlotta fel tudatosan és teljesen Istennek az életemet, és bízott abban, hogy Isten tudja, mi a legjobb nekünk. Elhatározta, hogy részt vesz egy lelkigyakorlaton, amely 250 km-re volt az otthonunktól. Már a második találkozáskor az volt a benyomása, hogy buzgón imádkoznia kellene a gyógyulásomért. Mindent megtett azért, hogy mindketten részt tudjunk venni a lelkigyakorlat azon napján, amikor a gyógyító imádságra került sor. Ezen a napon először tapasztalhattam meg valami hihetetlent:

Amikor a pap az oltáriszentséggel megáldott engem, Jézus engedte, hogy érezzem az ő fizikai jelenlétét. Az áldáson keresztül hatalmas kegyelem áradt rám. Az egész testemet forróság öntötte el, a szívem őrülten kalapált.

Szentségimádás után ezek a szavak hangzottak el: „Jézus meg szeretne gyógyítani egy sötétbarna hajú férfit, akinek agytumora van” – ennek hallatán megdermedtem. A személy, aki ezeket a szavakat mondta, érdeklődött, hogy valaki magára ismert-e ezekben a szavakban. Amikor senki sem jelentkezett, félénken feltettem a kezemet. Én és a feleségem ezeket a szavakat a jelenlegi helyzetünkre vonatkoztattuk.

Monika

Azonban ez után a találkozás után a férjem egészségügyi állapota egyáltalán nem javult, sőt éppen ellenkezőleg – a betegsége tovább súlyosbodott… Úgy döntöttem még egyszer utoljára részt veszek a lelkigyakorlaton. Külön kértem, hogy imádkozzanak a férjemért. Imádkozás közben a fejem jobb oldalán – azon a helyen, ahol a férjemnek agytumora volt – egy enyhe, de jól érezhető bizsergést éreztem. Az egész testemet valamiféle elektromosság és remegés járta át. Megkaptam a válaszomat: „Az előtte járó s az utána tóduló tömeg így kiáltozott: Hozsanna Dávid fiának! Áldott, aki az Úr nevében jön!” (Mt 21, 9)

Hazamentem, leültem a férjem mellé, és döbbenten fedeztem fel, hogy sokkal jobban nézett ki: szemmel láthatóan javult az állapota.

A lelkigyakorlat után a közösség vezetője, aki értem imádkozott, felhívott, és azt mondta: „Egy bénát hordoztál az imáidban, ezért meg fog gyógyulni.” E szavak hallatán a gyógyulásába vetett hitem megerősödött. Minden bizonytalanságom eltűnt, tudtam, hogy a férjem teljesen meg fog gyógyulni.

A gyógyulás sokáig tartott. Azonban minden egyes hét elteltével Karl egészségügyi állapota jelentősen javult. Minden neurológiai zavar fokozatosan eltűnt, amit orvosilag nehezen lehetett megmagyarázni. A férjem nem volt abban az állapotban, hogy hinni tudjon a gyógyulásában, és hogy elfogadja azt. Az egészségügyi állapotának javulását az orvosi kezelés sikerességének tulajdonította. Azonban én teljesen meg voltam győződve róla, hogy csoda történt, amelynek én voltam a tanúja. Tudtam, hogy történnie kell valaminek, ami által Karl is hinni fog.

Néhány hónappal később rábeszéltem a férjemet, hogy részt vegyen egy lelkigyakorlaton. Nem sokkal a lelkigyakorlat kezdete előtt mindkettőnknek különös álma volt. Én azt álmodtam, hogy a plébániánkon misét jegyeztetek elő hálából, a férjem gyógyulásáért. Felébredtem, és rájöttem, hogy még egyszer sem adtam hálát Istennek ezért a gyógyulásért. Karl ismét azt álmodta, hogy találkozott egy pappal, aki megkérdezte tőle: „Mit csinálsz itt?” (a földön), és még hozzátette: „Találkoztam veled a Mennyei Királyságban.”

Amikor másnap, a lelkigyakorlat alatt egy pap belépett a terembe, a férjem döbbenetében megdermedt. Ez az a pap, akit tegnap az álmomban láttam – mondta megrendülve. Az előadás alatt Karl Isten kegyelmében részesült, megértette és nyíltan megvallotta, hogy őt valóban Isten gyógyította meg.

A lelkigyakorlat utolsó találkozóján közbenjáró imádságra került sor. Karlt a kápolnába, a Szeplőtelen Szűzanya képe elé hívták, ahol egy pap és két világi imádkozott érte. Imádság közben az egyik személy egy csomókkal teli kötelet látott, a másik pedig azt mondta Karlnak, hogy még rendezetlen ügyei vannak. A pap ezt idézte a Szentírásból: „Ha valaki követni akar, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet a tanítványom” (Lk 14, 26) és még azt mondta, hogy Karlnak el kell gondolkodnia a hivatásán. A férjem először nem értette, hogy miről van szó, ám este beugrott neki, hogy milyen rendezetlen ügyről van szó. Nem imádkozta el a pompeji kilenced hálaadó részét. Úgy gondolta, hogy a csomókkal teli kötél a rózsafüzér. Tehát úgy döntöttünk, hogy azonnal elkezdjük imádkozni a pompeji rózsafüzért.

Karl:

Ahogy a feleségem már említette, a gyógyulásom egy közbenjáró imával kezdődött, amin én magam egyáltalán nem vettem részt. Már akkor is sok ember imádkozott értem; most már tudom, milyen nagy erő rejlik emögött.

A kemoterápia körülbelül egy évig tartott, de már egészen az elején kiderült, hogy a glioblasztóma növekedése megállt. A további kontrollvizsgálatok során az idegsebész hosszasan tanulmányozta az MR-vizsgálat képét, majd megállapította, hogy a rákos sejtek eltűntek. Ebben az időszakban elkezdtem közeledni Istenhez, gyakrabban járultam a szentségekhez, és hagytam a Szentléleknek, hogy munkálkodjon bennem. Láttuk és éreztük Isten aktív jelenlétét az életünkben. Mind testileg, mind lelkileg békét és szeretetet tapasztalhattam meg. Teljesen Jézusnak szenteltem magam, beleértve a betegségemet is, hiszen úgy gondoltam, hogy Neki terve van velem, és Ő tudja, hogy mi a legjobb nekem.

Az összes bűnömért való személyes bűnbánati ima közben éreztem, ahogy valaki fizikailag átölelt, jobb kezét a vállamra helyezte, és azt mondta nekem: „Veled vagyok, szeretlek.”

Hatalmas szeretetet éreztem, olyat, amelyet nem lehet szavakkal leírni, és amelyet embertársainkkal való kapcsolatunkban nem tapasztalhatunk meg. Úgy éreztem, mintha hatalmas szeretet töltene el engem, és egy ideig arra kértem Istent, hogy vigyen magával, hiszen megízlelhettem egy darabka mennyországot… De Istennek más tervei voltak velem. Minden arra enged következtetni, hogy Jézus Márián keresztül lelkileg meggyógyított, azért, hogy fizikailag is meggyógyíthasson. Montforti Szent Lajos Mária Szűz Mária tiszteletéről szóló elmélkedése arra sarkalt, hogy felajánljam magam Isten Anyjának.

Ma már gyermekeink is részt vesznek a Szentlélekben való megújulás karizmatikus találkozóin. Egy barátommal együtt férfi rózsafüzér csoportot is alapítottunk, és Monika volt az egyik kezdeményezője annak a közösségnek, amelyben az anyák a közösséghez tartozó gyermekekért imádkoznak. Arra törekszünk, hogy Máriával együtt járjuk az élet útját, és életünk minden területén engedjük működni őt.

Minden nap hálát adok Istennek, hogy ilyen csodálatos feleséget adott nekem, aki a nehéz időkben is kitartott mellettem, és csodálatos gyerekekkel ajándékozott meg engem. Mindenekelőtt hálát adok Istennek azért, hogy ezt az utat választotta nekem, hiszen csak így születhettem újjá az igazságban való életre.

Fordította: Oberst Olga
Forrás: Bleibt in Liebe  /  zarandok.ma

Kiemelt kép: Himsan / Pixabay