Ezek az úgynevezett magányos merénylők az utóbbi években mintha egyre gyakrabban bukkannának elő. Knopf Alexandra írása.
A hír, amitől sokan tartottak, és amely mélyen megrendített minden jóérzésű embert: millimétereken múlt, hogy az Egyesült Államok 45. elnöke ellen sikeres merényletet hajtsanak végre. Semmi kétség, Donald Trumpra nagyon vigyáztak odafentről, hiszen csupán egy szerencsés mozdulatnak köszönhető, hogy csak a fülét súrolta a golyó – akár a koponyájába is fúródhatott volna, végzetes sebet ejtve.
Az eset hasonlít a Robert Fico szlovák kormányfő ellen néhány hónappal ezelőtt elkövetett merényletre, ott szintén csodával határos, hogy a célpont túlélte a támadást.
Persze vannak, akik azt mondják, az erőszak mindig jelen volt az amerikai politikában – az elnökök, elnökjelöltek ellen mind ez idáig tizenhétszer terveztek merényletet, ebből nyolcat végrehajtottak, négyszer a gyilkos sikerrel járt. És olyanok is lesznek majd, akik azt szajkózzák, elszigetelt esetről van szó, magányos merénylőről, akinek nem ismeretesek a motivációi, különben is a volt elnök magának köszönheti a bajt a viselkedésével, a megnyilvánulásaival.
Csakhogy ezek az úgynevezett magányos merénylők az utóbbi években mintha egyre gyakrabban bukkannának elő.
Gondoljunk csak az európai terrortámadások többségére, amelyeket első ránézésre jellemzően szintén magányos elkövetők hajtottak végre, ám néhány nappal később általában kiderült, hogy valamilyen terrorszervezettel voltak kapcsolatban, és nemritkán figyelte őket a rendőrség.
A pennsylvaniai és a nyitrabányai gyilkossági kísérletben közös, hogy mindkettő hátterében egyértelműen politikai indíték áll, ráadásul olyan politikusok vannak a támadások középpontjában, akik – hogy, hogy nem – a nemzetközi liberális fősodorral szembemenő álláspontot képviselnek.
Nem kell messzire mennünk az időben más politikusok elleni merényletekhez, hiszen néhány nappal a június 9-ei európai parlamenti választás előtt is olvashattunk olyan híreket, hogy
jobboldali politikust, önkormányzati képviselőt késeltek meg Németországban politikai nézetei miatt.
S ha ez sem lenne elég, akkor gondolhatunk akár Geert Wildersre, a holland Szabadságpárt vezetőjére, aki a feleségével két évtizede él huszonnégy órás rendőri védelem alatt.
A helyzet tehát több mint kiélezett – és sajnos nem kizárólag az Egyesült Államokban. A választási szuperév idén nemcsak a megszokott felfokozott hangulatban zajló kampányt hozta el nekünk, hanem egy olyan drámai időszakot mellé, amelyben az USA-t, nem túlzás, mindössze néhány milliméter választja el a polgárháborútól.
És hogy ezért kit terhel a felelősség? Az Egyesült Államokban uralkodó politikai atmoszféra alakítóit mindenképpen.
A volt republikánus elnök elleni, évek óta tartó féktelen uszítás, a Demokrata Párt végtelenül agresszív kampánya és a balliberális sajtó is vastagon benne van abban, hogy idáig fajulhattak a dolgok.
Ne menjünk el szó nélkül amellett, hogy amióta kiderült, Donald Trump lesz a Republikánus Párt elnökjelöltje, a liberális médiában sorra jelentek meg olyan cikkek, amelyekben Adolf Hitlerhez vagy egyenesen az ördöghöz hasonlítják,
demokrata párti politikusok pedig rendszeresen hangsúlyozzák, hogy mindenki jól vésse az eszébe: aki Trumpra voksol, az a demokrácia ellen szavaz. Kérdés persze, hogy az vajon mennyire segíti a demokráciák működését, ha vezetőket vadásznak le – tengeren innen és túl.
A jobboldalinak éppen nem nevezhető Politico szerint még magától
Joe Biden elnöktől is elhangzott néhány héttel ezelőtt egy adománygyűjtő konferenciahíváson, hogy „ideje a céltábla közepére helyezni Trumpot” („It’s time to put Trump in a bullseye”).
Néhány nappal ezelőtt még ártalmatlan mondatnak minősítettük volna ezt a nyilatkozatot, ám ma már nem nevezhető annak, mert július 13-án fordulópont következett be a politikában és a politikai kommunikációban egyaránt. Mostantól ugyanis minden egyes megszólalónak, minden politikusnak és véleményvezérnek fokozottan oda kell figyelnie arra, hogy mit ír le, milyen mondatok hagyják el a száját.
Olyan időket élünk, amikor minden kimondott szónak jelentősége van.
Aki pedig abban a hitben ringatja magát, hogy mindezen problémák minket nem érnek el, és csak a polgárháború szélére sodródott Egyesült Államokban üthetik fel a fejüket, emlékezzenek arra, mi történt májusban Szlovákiában.
Nem véletlen az sem, hogy megszólalt Robert Fico is, párhuzamot vonva a Donald Trump és az ellene elkövetett merénylet között, kiemelve, hogy a két gyilkossági kísérlet mintha ugyanazt a forgatókönyvet követte volna.
„Donald Trumpot megpróbálták leállítani a politikai ellenfelei, és amikor ez nem sikerül, annyira felbosszantják a közvéleményt, hogy valami szerencsétlen fickó fegyvert ragad. És most majd arról lesz szó, hogy megbékélésre és megbocsátásra van szükség” – fogalmazott.
A szlovák miniszterelnök egyébként magyar kollégáját is védelmébe vette: azt nyilatkozta, megengedhetetlen, amit Orbán Viktorral tettek, amiért „szuverén politikusként úgy döntött, ellátogat Ukrajnába, Oroszországba és Kínába, hogy békekezdeményezéseket népszerűsítsen”.
A szuverenista politikusok aggodalma sajnos, nem alaptalan: megbélyegzés, ellehetetlenítés, bojkott, jogi hercehurca, likvidálási kísérlet – ezekre kell felkészülniük lélekben azoknak, akik a szuverén politika és a béke képviselete mellett teszik le a voksukat.
A magyar jobboldalon már régóta sokan hangsúlyozzák: innentől kezdve nemcsak Magyarországnak, de az egész Nyugatnak elemi érdeke, hogy a novemberi elnökválasztás után olyan vezetője legyen a szabad világnak, aki nem a megosztottságot, hanem az egységet, nem az abnormalitást, hanem a normalitást képviseli.
Ha nem lesz változás, a rend helyett végleg az erőszak és a békétlenség korszaka következik.
Borítókép: Donald Trump volt amerikai elnököt, a Republikánus Párt elnökjelöltjét (k) a védelmét ellátó titkosszolgálat ügynökei veszik körbe a Pennsylvania állambeli Butlerben rendezett kampánygyűlésen
Forrás: MTI/AP/Gene J. Puskar
