Erdély legjei: hagyományos mesterségek, amelyek ma már kihalófélben vannak.
Vannak olyan hagyományos mesterségek, amelyekre nyugodt szívvel mondhatnánk azt is, hogy művészet. Mintha gyakorlóik ismertek volna egy titkot – az adott portéka tökéletességének titkát. Sok ilyen tevékenység ma már kihalóban van, hiszen egyre kevesebben értenek hozzá vagy űzik hivatásszerűen, ám szerencsére mindig akad egy-két lelkes alkotó, aki továbbvíve ősei hagyományát, szenvedéllyel és odaadással varr, fest vagy épp agyagozik.
A kalotaszegi bujkakészítés
„Színes, de nem tarka, virít, de nem rikít. Mint a virágos hegyoldali kaszáló” – így jellemezte Kós Károly a kalotaszegi népviseletet. A zöld és a piros tökéletes összhangja, a hagyományos minták és az egyedi forma mindenki számára azonnal felismerhetővé teszi a bujkát, amely leginkább egy kabáthoz hasonlítható ruhadarab.
Az 1800-as években Bánffyhunyadon jöttek létre az első bujkavarró-műhelyek, akkoriban pedig nagyon sok kalotaszegi leány és legény járt oda elsajátítani ennek a művészetét, hogy családjaikhoz visszatérve, otthon kamatoztathassák tudásukat. Ekkor alakult ki a ma használatos mintázat is, amelyet minden mester a saját elképzelései szerint egészített ki. Minden faluban kicsit más a bujka, helyenként díszesebb, máshol egyszerűbb. A bogártelki bujka a legdíszesebb, számos fehér és sárga cifrázással, a nádasmenti falvakban szintén díszes, Felszegen visszafogottabb, ott már a kék posztót csak feketével varrják ki. Alszegen megint kicsit egyszerűbb, nem olyan díszes, mint a Nádas mentén.
A kalotaszegi bujka mindenképpen gyapjúposztóból készül, a hagyományos sötétkék pirossal és zölddel kivarrva, vagy fekete, zölddel varrva. A fő díszítő motívuma a tulipán, ez dominál a leginkább, de díszítőelemként használják a csiszolt üveggyöngyöt (bujkagyöngyöt vagy pitykét), és egyes falvakban fehérrel vagy sárgával cifrázzák mindezt. Már régebben sem volt mindennapos viselet, inkább ünnepi eseményekre, templomba vették fel, a legények ebben jártak locsolkodni vagy kántálni. A módosabb embereknek akár több bujkájuk is volt, bár ez ritkaságszáma ment, inkább az volt a jellemző, hogy a legelső bujkáját konfirmációkor kapta a legény – ez a mai napig is így van –, és olyan 40-50 évesen készíttetett magának még egyet, amely már mindenképpen sötétebb színű volt, kevesebb dísszel.
A farkaslaki szénégetés
A Hargita megyei Farkaslaka határában található a Kalonda-tető, ahol valamikor szinte a település teljes lakossága szenet égetett. A mesterség generációról-generációra öröklődött, s bár komoly fizikai munka ez, mégsem csak a férfiak dolga volt. A telepen az egész család kivette a részét a munkából, mindenkinek meg volt a feladata, hiszen a szénégetés folyamata több lépésből tevődik össze, és szinte állandó figyelmet igényel. Ezért is lakik a telepen minden szénégető. Februártól novemberig alig járnak be a településre, s ha be is megy valaki, mindig lennie kell legalább egynek, aki ott marad, mert “a baksa nem kaphat lángra”.
A szénégetés mestersége kihalóban van. Farkaslakát valamikor a szenesekről ismerték, ma már alig van két-három család, amely még ezzel foglalkozik. Napjainkban már inkább csak egy hagyomány ez, ám akadnak olyanok, akik valamikor még felmenőiktől tanulták, s ma is hivatásként űzik a szénégetést. A fának a telepre kerülése és a szén zsákba csomagolása között több lépés van. A tűz egész nap ég, a füst egész nap száll, ám a szenesek mégis boldogok. Saját elmondásuk szerint akkor kelnek, amikor virradni kezd. Délig dolgoznak, majd a meleg miatt szinte estig ki sem merészkednek a baksák közelébe. Este újra nekilátnak, s mint fogalmaztak: soha sehová nem sietnek.
A korondi fazekasság
Valamikor hatszáz család foglalkozott Korondon fazekassággal, mondhatni szinte mindenki ebből élt, ma már alig vannak százan, akik még tovább viszik a hagyományt. Habár évről-évre kevesebben vannak, akik ezen mesterség mellett teszik le a voksukat, a falu máig gyönyörű kerámiáiról híres, és aligha akad turista, aki úgy áthaladna Korondon, hogy ne állna meg bevásárolni a szebbnél-szebb portékákból.
A kerámiakészítés az agyag kiásásával, megtisztításával, megőrlésével kezdődik – ezt leggyakrabban már nem a fazekasok végzik, inkább megvásárolják a kész agyagot –, majd következhet a korongozás, amihez „sok türelem” kell. A korongozás után jön a kaolinozása, ezzel az alapanyaggal alapozzák le a kerámiát, ettől lesz fehér színe, majd amikor teljesen megszárad, „jönnek az asszonyok”, akik megfestik. Miután ki van teljesen festve, jön az égetés.
A madár – a béke szimbóluma –, a tulipán, és a családfa a leggyakoribb és legrégibb motívumok, amiket használnak, ezeknek valamelyike általában minden kerámiára rákerül, de ha a megrendelő más mintát kér, azt is szívesen megfestik a mesterek. A leggyakoribb szín a fekete, amit kékkel vagy pirossal díszítenek, de vannak tarka – piros, sárga, zöld – edények is, és persze egyszínűek is, leggyakrabban pirosak vagy kékek.
A kőrispataki szalmaművészet
Volt, aki az alapanyagot készítette elő, volt, aki megfonta a szalmát, és volt, aki elkészítette a kalapot. Ma sem változott sok minden. Kőrispatak egy mindössze 600 lelkes kis közösség, amelynek múltja és jelene szorosan összekapcsolódik a szalmaművészettel.
Kőrispatakon régen majdnem mindenki szalmafonással foglalkozott: a 40 méteres fonatokat eladták a falu vagy más települések kalapkészítő családjainak, ezek aztán elkészítették a kalapot, és eladták a vásárokban. Különleges helyzet volt, nem volt senkinek munkahelye, egy kis elszigetelt falu volt, viszont mindenki a saját házában meg tudta keresni a mindennapi kenyérre valót. Leginkább búzával dolgoztak, amelyről más székely gazdák lemondtak, mivel nem hozott termést. A kőrispatakiak azonban rájöttek, hogy ez kiváló alapanyag számukra, hiszen magas a szára, így több alapanyag készülhet el belőle toldás nélkül.
A szalmakalap hagyományosan üzenetet is hordoz: eredetileg nem csak arra szolgált, hogy a viselőjét megóvja az esőtől vagy védje a napszúrástól, nem csak gyümölcsöt szedtek bele és köszöntek vele, hanem elárulta tulajdonosának nemzetiségét, sőt, azt is, hogy honnan származik.
A tojáspatkolás
A tojáspatkolás különös művészet, szinte alig akad mesterember, aki értene hozzá. Erdély szerte és a Kárpát-medence zegzugaiban is ritka ennek tudósával találkozni. Nem csoda, mert a patkolt tojás egyszerre hungarikum és kuriózum, az 1800-as évekből ered: magyar találmány, amit patkolókovácsok fejlesztettek ki „virtuskodásból”. Ha elvégezték az iskolát, bizonyításképpen, hogy valóban értenek a mesterségükhöz, először egy tojást kellett megpatkolniuk, ami egyszerre igényel odafigyelést, finom mozdulatokat, fémhajlítást, kalapálást, üllőcsattogást, precízséget, fegyelmet, koncentrációt és találékonyságot, akárcsak a ló megpatkolása. Annyi különbséggel, hogy egy tojás megmunkálása akár 8-10 órába is telhet.
A kifújt tojásokra fém vereteket, abroncsokat, illetve patkókat szegeltek fel. A régi időkben nagy becsben tartott ünnepi ajándék volt egy patkolt tojás, ami nem kapcsolódott a húsvéthoz, a díszes tojás azonban ma szorosan összefonódott ezzel az alkalommal. Itt is szükség van üllőre, kalapácsra, kaptafára, szegekre és patkókra, hiszen olyan, akárcsak a lópatkolás, ám az eszközök nagy része miniatűr, a tojás finomságához igazított.
Amikor ez a tojáspatkolás megjelent, kezdetben a díszek ólomból készültek, ez azonban mérgező anyag, ma már a kézművesek tudják, hogy az egészségükbe kerülhet az ólommal végzett munka, így gyakorta rézzel helyettesítik.
