Lehet politikai véleménye szegénynek és gazdagnak, de természeténél fogva nem lehet a Rossmann típusú óriásvállalatoknak.
Augusztus első napjaiban Európa egyik legnagyobb drogérialánca, a Rossmann bejelentette, hogy bojkottálja Elon Musk elektromos autókat gyártó vállalatát, a Teslát, és céges flottájukba nem vásárolnak több autót a techmilliárdostól. A Rossmann egyébként ma már távolról sem egyszerű német családi vállalkozás: a nyilvánosan elérhető céginformációk alapján az üzletlánc 40 százalékát közvetetten a kies adóparadicsomban, Kajmán-szigeteken bejegyzett CK Hutchison Holdings Ltd. uralja.
A multinacionális üzletlánc azzal indokolta döntését, hogy Musk támogatja Donald Trumpot az amerikai választási kampányban,
aki többször is álhírnek nevezte a klímaváltozást. S valóban, a 226 milliárdos vagyonával a világ egyik leggazdagabb emberének számító Elon Musk a Trump elleni merényletet követően az általa birtokolt X-en közölte, hogy hivatalosan is támogatni fogja (endorsolja) az exelnököt a novemberi amerikai választás előtti kampányban.
A helyzet súlyos. A napokkal ezelőtti hírben kettős kortünet sejlik fel. Egyfelől a Rossmann bojkottja, másfelől a platformtulajdonos endorsementje, de előbb nézzünk egy kis múltidézést! Az Egyesült Államokban négy évvel ezelőtt is elnökválasztást rendeztek. Akkor Trump újraválasztási kampányát egyszerre találta telibe a Covid–19 és a Black Lives Matter (BLM). Az a nyár azzal indult, hogy a BLM farvizén kibontakozó #StopHateForProfit kampány keretében globális óriásvállalatok sora jelentett be bojkottot a közösségi oldalak, így a Facebook, az Instagram, a Twitter (a Musk-korszakban: X), a Snapchat, a YouTube, illetve a LinkedIn ellen. A hivatalos szöveg az volt, hogy a közösségi platformok úgymond nem tesznek eleget a felületeiken terjesztett gyűlöletbeszéd, illetve az elnökválasztást befolyásoló dezinformáció visszaszorítása érdekében.
A kampány zászlóshajói a Coca-Cola és az új NATO-főtitkár kedvenc óriásvállalata, az Unilever lettek.
Elsők között vonta vissza hirdetéseit a Facebookról és más közösségi oldalakról a Microsoft, a Starbucks, a Honda, a HP, a Diageo és a Henkel is. A #StopHateForProfit kampány mögé természetesen nem a felebaráti szeretet, az önzetlen jóemberkedés sodorta a kaszinókapitalizmusban utazó óriásvállalatokat. A közvetlen hasznot azzal fölözhették le, ha „az elnökválasztást befolyásoló dezinformáció visszaszorítása érdekében” a közösségi oldalak mondjuk blokkolták az újraválasztásért kampányoló Trump elnök üzeneteit. Trump ugyanis akkor sem volt túl nagy barátja a szabadkereskedelmi egyezményeknek és szívesen hazaszívta volna a termelőkapacitásokat Kínából.
A Musk előtti Twitter értett is a szóból, s hogy hogy nem, miután vezérigazgatója 200 ezer dollárt adományozott a BLM-nek, a kampányfinisben hájdolta a Biden-fiú viselt dolgairól szóló híreket. Az eredmény nem is maradt el.
A Rossmann-bojkott (hasonlóan a #StopHateForProfit kampányhoz) attól függetlenül félelmetes precedens, hogy mit gondolunk D. J. Trumpról vagy a klímapolitikáról. Elöljáróban két dolgot szögezzünk le. A Rossmann természetesen attól vásárol kocsit, akitől akar, a céges vevő termékvásárlási szabadsága és bojkottfelhívása azonban versenyjogi szempontból sem ugyanaz a kategória. Elon Musknak mint választópolgárnak jogában áll véleményt formálnia hazája belpolitikájáról, de jó érvek szólnak amellett, hogy egy monopol vagy oligopol helyzetben levő platformszolgáltató vezérének – akárcsak a bíráknak, katonáknak, rendőröknek, Európában a közmédia alkalmazottainak – szólásszabadsága korlátozást szenvedjen.
Egy demokratikus választás kapcsán azzal a feltételezéssel kell élnünk, hogy a politikai közösséget egyenlő méltósággal rendelkező és egyenlően informált polgárok – és nem cégek! – alkotják, akik egyformán képesek az egyes közpolitikai kérdésekről – így a klímapolitikáról is – megfontolt véleményt alkotni. Ezt az ideális helyzetet általában véve is időről időre felborítja, amikor a gazdag kevesek erőfölényükkel visszaélnek a kampánynak nevezett vitafolyamatban, de az feltétlenül, ha cégek – akik per definitionem nem részesei semmiféle politikai közösségnek – egyszerűen „csak” beszállnak a politikai véleményalkotás arénájába.
Lehet politikai véleménye szegénynek és gazdagnak, de természeténél fogva nem lehet a Rossmannak vagy a #StopHateForProfit nevű flottafelvonuláson részes óriásvállalatoknak.
Ha a Rossmann egyszerűen nem vásárol többé a Teslától, az nyilvánvalóan a cég magánügye. Ha ezt a Rossmann nem egyszerűen közzéteszi, de közleményében „bojkottálásról” beszél, azzal akkor is súrolja a versenyjogi határokat, ha (a magyar versenytörvény 5. § megfogalmazását kölcsönözve) a harmadik személlyel fennálló gazdasági kapcsolat felbontását vagy ilyen kapcsolat létrejöttének megakadályozását célzó tisztességtelen felhívás nem tartalmaz politikai tartalmat. A Rossmann felhívása azonban tartalmaz politikai tartalmat és egy olyan befektető érdekeltsége ellen hirdet bojkottot, aki az elektromosautó-gyártó mellett az egyik erőfölényes platformszolgáltatót is birtokolja. Helyben vagyunk!
A demokratikus közvélemény a kilencvenes években még az írott sajtótól és az elektronikus médiától, az ezredfordulótól pedig egyre növekvő hányadban az internetes sajtótól is függött – elmélkedtem anno a #StopHateForProfit kapcsán. Az utóbbi években azonban a politikai nyilvánosság szerkezete alapvetően megváltozott: a közösségi platformok villámsebesen váltak a habermasi okoskodó közönség első számú terepévé. Lassan sajtóhírből is csak az számít, amelyik kellő számú lájkot, kattintást, megosztást generál a közösségi oldalakon. A napilap, a híradó helyét átvette a hírfolyam. Pontosan négy évvel ezelőtt arra hívtam fel a figyelmet, hogy
a platformszolgáltatók, ha lehet, még jobban függenek a hirdetőktől, mint a hagyományos médiavállalkozások, továbbá a közösségi oldalak csak látszólag demokratikusabbak és hozzáférhetőbbek a sajtónál, miután a platformszolgáltatók gyakorlatilag kiszöktek a nemzeti joghatóságok alól.
Két hónappal a Musk előtti Twitter botrányos hájdolása és az amerikai elnökválasztás előtt, a Covid-őrület kellős közepén azt írtam, hogy a közösségi platformok üzletpolitikai megfontolások alapján megalkotott algoritmusai ellenőrizhetetlenül és számonkérhetetlenül szűrnek ki, preferálnak vagy éppen diszkriminálnak bizonyos politikai véleményeket, s ha egyszer az algoritmusok jogon kívüli területen mozognak, a platformszolgáltató profitja viszont teljes egészében a hirdetőktől függ:
az óriásvállalatok számára ott a kísértés, hogy hirdetési politikájukkal úgy írják felül a korlátozás tartalom-semlegességének alkotmányos parancsát, mintha az soha nem is létezett volna.
Azóta a magyar parlamenti választási kampányba is belenyúlt az egyik gigaplatform, a Facebook, amikor a végül parlamentbe kerülő Mi Hazánk listavezetőjét, Toroczkai Lászlót a kampányfinisben egyszerűen törölte a véleménybuborékokból. S ezen a ponton nincs rendben az sem, ha a Big Tech, a politikai nyilvánosságot uraló platformszolgáltatók urai ugyanazzal a szabadsággal nyilvánítanak véleményt a demokratikus vitafolyamatban, a kampányban, mint bármely egyszerű adófizető honpolgár.
Nem volt túlzás tehát, amikor négy esztendővel ezelőtt úgy fogalmaztam, hogy szemünk előtt zajlik az óriásvállalatok globális hatalomátvétele, és az sem, amikor nyolc esztendővel ezelőtt a parlamentben azt mondtam, hogy meg kell állítani az óriásvállalatok rohamát a demokratikus államok ellen, mert ma az igazi konfliktus a világban nem az egyes államok, hanem az óriásvállalatok és a függetlenségüket őrző államok között zajlik.
Mit lehet tenni nemzetállami és egyéni szinten?
Az arctalan kapitalizmus elszámoltatásához vezető ösvényen az első stáció alighanem az, ha visszaterelik a demokratikus nyilvánosságot éppen lenyelni készülő platformszolgáltatókat a nemzeti, de legalábbis uniós joghatóság alá, ahol igenis meg lehet és meg is kell akadályozni, hogy a gazdag kevesek önkényesen válogassanak egy-egy szuverén állam politikai versenyében részt vevő felek között.
S persze fel kellene darabolni a techóriásokat úgy, ahogyan erről régebben Bernie Sanders, nemrég pedig J. D. Vance alelnökjelölt is értekezett. A demokratikus közvéleménynek az adott politikai közösség tagjai az alanyai. A politikai közösség tagjai és a cégek között az a különbség, hogy előbbieknek véleményük lehet és kell is, hogy legyen klímapolitikáról, társadalmi elfogadásról és más közpolitikai kérdésekről, míg utóbbiaknak profitérdekük van és nem politikai véleményük. Ha ennek nem szerzünk érvényt, az arctalan globális kevesek úgy tüntetik el a demokratikus nyilvánosságot, hogy azt észre sem fogjuk venni. Mindegyik szuverén állam jól teszi tehát, ha alkotmányos szinten rögzíti:
a törvény alapján létrehozott jogalanyt a véleménynyilvánítás szabadsága a létrehozatala céljával összefüggésben illeti meg.
A versenyjogi szabályozás pedig kifejezetten tisztességtelennek nyilváníthatja a bojkottfelhívást, ha az politikai véleményt tartalmaz. Addig is egyet tehetünk: bojkottáljuk a bojkottálókat. Például nem vásárolunk többet a Rossmannban.
Kiemelt kép: Mandiner / Földházi Árpád
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját.
