Ez a Mária-ünnep népünk számára különösen kedves.
Ma van a Mennyek királynőjeként is tisztelt Szűz Mária szent nevének ünnepe, melyet a keresztény világ azóta tisztel megkülönböztetett módon, hogy 1683-ban ezen a napon győzték le a Bécset ostromló Kara Musztafa nagyvezír által vezetett török hadakat.
A diadal emlékére tette Mária névünnepét az egész egyház számára kötelezővé XI. Ince pápa.
Nem számít ritkaságnak, hogy a török háborúk időszakában egy-egy döntő csatát vagy nagyobb győzelmet az égiek segítségének tudtak be a korabeli emberek. Gondoljunk csak az 1456-os nándorfehérvári diadalra, mely nyomán III. Callixtus pápa elrendelte, hogy a győzelem napján kell megtartani az Urunk színeváltozása hálaünnepet, vagy gondoljunk az ugyancsak a török felett 1571-ben aratott lepantói tengeri győzelemre, amely nyomán Szent V. Pius pápa bevezette a Rózsafüzér Királynője ünnepet.
Ebbe a sorba illeszkedik a Szűz Mária nevének mai ünnepe is.
Ez a Mária-ünnep népünk számára már csak azért is különösen kedves, mert a keresztény hadak, miután 1683-ban e napon legyőzték a Bécset ostromló török sereget, rögvest nekifogtak, hogy hazánkat is felszabadítsák a 150 éves török rabiga alól.
A magyarság pedig idővel e két dolgot, vagyis a Bécs mellett Mária napján aratott fényes diadalt és hazánk ezt követő felszabadulását egységben szemlélte, s azt az oltalmazó nagyasszonyunkként, vagyis Patrona Hungariaeként tisztelt Mária égi közbenjárásának tulajdonította. A diadal emlékére tette az egész egyház számára kötelező ünneppé XI. Ince pápa.
Annak ellenére, hogy Máriáról meglehetősen szűkszavúan ír a Biblia, a magyarok számára mégis kiemelt fontosságú a személye, méghozzá Szent István korától fogva. Első királyunk ugyanis a halála előtt az országát egy közjogi értelemben érvényesnek mondható ceremónia keretében Jézus anyjának ajánlotta fel. Magyarországot azóta említjük Mária országaként, vagyis Regnum Marianumként, amit az oltalmazó nagyasszonyunk vigyáz.
Erre utalnak a Deák-Szentes féle 1774-es kéziratos gyűjteményben is szereplő régi himnuszunk szavai: „Boldogasszony anyánk, régi nagy pátrónánk.”
A Mária név Mirjam formában amúgy már az Ószövetségben is felbukkan, mégpedig Mózes történetében. Jelentése: Isten által szeretett.
Az egyházatyák, vagyis az ókor és kora középkor dogmafejlődésére kiemelkedő hatást gyakorló keresztény teológusok Máriáról már az új Évaként beszéltek, aki az új Ádámként említett Jézus mellett küzd a régi Ádám és Éva által az emberiségre zúdított bűn eltörléséért.
Ilyen értelemben említették Máriát társmegváltónak, aki a Sátánt jelképező kígyó fejét nem a maga erejéből, hanem fia kegyelméből tudja széttiporni.
Teológiai tisztelete Máté és Lukács evangéliumán alapul, amely olyan szűzként írja le, akit Isten arra választott, hogy a Szentlélek által megfogant Jézust világra hozza és felnevelje.
Tisztelete már a második századtól, vagyis a legkorábbi időktől fogva töretlen. Az efezusi zsinat 431-ben tantétellé emelte, hogy Mária Isten anyja. Az Apostoli hitvallás azt tanítja, hogy „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében és Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától”.
A szeplőtelen fogantatás dogmája azonban az ősi előzmények ellenére is meglehetősen későn, csak 1854-ben született meg. December 8-án e szavakkal hirdette ki IX. Piusz pápa: „Kinyilvánítjuk, megerősítjük és isteni kinyilatkoztatásnak tekintjük azt a tanítást, miszerint a Boldogságos Szűz Máriát fogantatásának első pillanatától kezdve a mindenható Isten sajátos kegyelme és védelme folytán, az emberiség Megváltójának, Jézus Krisztusnak érdemei erejében, sértetlenül megóvta az eredeti bűn szennyétől.”
Száz évvel később, 1950-ben XII. Piusz pápa a Fulgens Corona kezdetű bullájában dogmai rangra emelte Mária mennybevételének tantételét, ünnepe augusztus 15., Nagyboldogasszony napja.
E szerint Mária a földi élete végén testestül vétetett fel a mennybe. Nem tudni, hogy ez mikor történt, idős koráról és haláláról ugyanis hallgat a Biblia, arról csupán csak a szent hagyományok és egynémely apokrif írás számol be. Mennybevételét mégis Róma mellett az ortodoxok és a koptok is dogmaként vallják. A mennybevétellel a II. Vatikáni Zsinat is foglalkozott, s megerősítette: „A szeplőtelen Szűz, aki megőriztetett az eredendő bűn minden szeplőjétől, földi életének végeztével testben és lélekben felvétetett a mennyei dicsőségbe” (Lumen gentium 59).
XII. Piusz pápa a következő ima jegyében hirdette meg az 1954-es Mária évet: „Ó Te, aki a gonoszt és a halált legyőzted, önts belénk egy mély irtózást minden bűntől, mely a lelket undorítóvá teszi Isten előtt. Változtasd meg azok lelkét, akik gonoszat tesznek! Oltsd ki a gyűlöletet! Tompítsd a kemény erkölcsöket! Őrizd meg fiatalságunkat a tisztaság virágainak! Hass oda, hogy minden ember felfogja az isteni erények szépségét!”
Szűz Máriát továbbá a Mennyek Királynéjaként is tiszteljük, hiszen Jézus az édesanyját maga mellé emelte, amikor testén keresztül lépett e világba, hogy megváltsa azt. Az Ószövetség mintegy e történet előképeként azt meséli el Salamon királyról, a zsidóság talán legnagyobbnak nevezhető uralkodójáról, hogy a trónján maga mellé ültette az édesanyját: „El is ment Betsabé Salamon királyhoz, hogy beszéljen vele Adónijjá érdekében. A király elébe ment, meghajolt előtte, majd trónjára ült, és széket tétetett az anyjának, aki a jobbjára ült” (1 Kir. 2, 19).
Máriát a keresztény világ két évezrede tiszteli. Talán legszebben Sík Sándor fogalmazta meg ezt az érzést, amikor így köszöntötte az Üdvözlégy című versében:
„Hogy is lehetne hozzád más szavam
Legelsőben, mint a magasztalásé!
Hadd mondom, százötvenszer, boldogan:
Áve Mária! Üdvözlégy Királyné!”
