Nem kell filozófusnak lenni ahhoz, hogy észrevegyük, ez a kor befordul lassan a haldoklásba. Kondor Katalin írása.
Szakad a világ. Hogy hány részre, azt pontosan nem tudnám megmondani. Mint ahogy azt sem tudom, hogy összerakható-e még. Hiszen elolvasni a napi híreket egyenlő egy – vagy több – bűnügyi regénnyel. Egy vacak bűnügyi regénnyel.
Ha csak az utóbbi napok „terméséből” idézgetünk, kihagyva a magyar belpolitika ugyancsak abnormális játszmáit, pusztán egyetlen nap hordaléka is elénk hoz olyan eseményeket, amelyek egyfajta világkáosz kezdetét idézik fel.
Angela Merkel migránssimogató politikája például oda vezetett, hogy mára szigorítani kényszerülnek határaik őrizetét a németek, s ezen tervüket – szigorúan a demokrácia jegyében – néhány szomszédos ország, például az egyre álságosabbá váló Lengyelország miniszterelnöke nehezményezi. Mások – joggal – Európa stabilitását érzik fenyegetve, ám képtelenek normális intézkedéseket tenni a stabilitás megőrzésének érdekében.
S közben egyre csak szakad a világ. Darabokra.
Ami a gazdasági életet illeti, egyre többet hallunk bizonyos iparágak megtorpanásáról. Mint ahogy mindennapos téma a bűnügyi statisztikák drasztikus romlása is, bár hatékony intézkedésekről alig hallunk a művelt, s magára oly büszke Európai Unió vezetőitől.
Akik között jónéhány bizonyítottan háborúpárti, jelentsen ez bármit is, mindenesetre jót nem jelent.
S akkor még nem is szóltunk olyan „apróságokról”, hogy az Európa délnyugati részén élő embereknek, spanyoloknak, olaszoknak, portugáloknak a tengerből előbújó migránsok hadával kell megküzdeniük, s ebben, a jelek szerint, meglehetősen egyedül vannak. S hogy meddig tűrik ezt a reménytelen küzdelmet, azt elég nehéz megjósolni, már csak azért is, mert migránsok nélkül is van elég sok belpolitikai gondjuk, például a katalán önállósági törekvéssel kapcsolatos nehézségek.
S persze abban is van némi diszkrét báj a világra nézve, hogy egyetlen ország hamarosan bekövetkező választási eredményének függvénye a világ jövőjének alakulása. Magyarán mi, emberek rabjai lettünk egy nagyhatalomnak, hiszen ott tartunk, hogy ennek a hatalomnak a belpolitikájától függhet a jövőnk.
A világot nyomasztó gondoknak csak egy parányi töredékét jeleztem fentebb, de már e néhány jelenséget tapasztalva is megállapítható, hogy a világ elhülyülése megkezdődött. Hogy ez elhozza-e a szakadást, s az mikor lesz és milyen lesz, azt nehéz megjósolni.
Mindenesetre nem kell filozófusnak lenni ahhoz, hogy észrevegyük, ez a kor befordul lassan a haldoklásba, mert anyagias és folyton folyvást borzalmakra készül, ezért elindult azon a lejtőn, mely abban segít, hogy eleméssze önmagát.
Érzékenyebb emberek ezt a haldoklást, az önemésztést már régóta észlelik, s tán még azt is tudják, hogy e kor eltűnésével – legyen annak békés vagy éppen erőszakos esemény az előidézője – új szellemi korszak köszönt a Földünkre. Hogy a materiális világon kívül létezik más, az életet, a létet sokkal magasabb rendű szempontok alapján tekintő világnézet is, azt tudjuk sokan, mint ahogy azt is, hogy a matériába süllyedt emberek ezt tagadják, és sosem fogják elfogadni.
Miként azt sem, hogy az Ó- és az Újtestamentum „csodái” nem légből kapott koholmányok, hanem azt tanúsítják, hogy olyan hatalom lakozik bennük, amely mellett minden más hatalom eltörpül.
A tankok, az atombombák civilizációt, életet pusztító hatalma semmivé válik a Hit, az Akarat és a Szeretet hármas csodája előtt, hirdeti a Biblia, s Krisztus is hirdette ezt számtalan példabeszédében. Hitet, de még tudást sem lehet senkire ráerőltetni, különösen napjaink gondolkodni nem akaró embereire nem, akik a jó és rossz megkülönböztetésére is képtelenek, az erkölcsöt meg még hírből sem ismerik.
Tehát bizony szakad a világ, s az elhülyülése is elkezdődött. Jó volna megakadályozni.
S megszabadulni a Gonosztól. Számos ókori és újkori tudóstól, gondolkodótól, művésztől ismerünk olyan véleményeket, tanításokat, amelyek sok-sok bölcsességet, tudást, lelki érzékenységet mutatnak. Nemigen törődünk velük. A fentebb leírtakhoz illik a római filozófus, Seneca néhány mondata.
Elmélkedésem zárásaként leírom: „Ébredj, szerencsétlen, mikor fogsz már szeretni? Ó, mennyi drága időt vesztegetsz a rosszra! Mennyivel jobb lett volna barátokat szerezni, ellenségeidet megengesztelni, államügyekben serénykedni, házi ügyeidet intézni – semmint azt nézni egyre, hogyan árthatnál valakinek, hogyan tehetnél kárt a becsületében, vagyonában, testi épségében.” Nos, nagyon jó bölcs emberek szép gondolatait olvasni. És nagyon rossz azt tapasztalni, hogy a bölcs, okos és szép gondolatok – költőien szólva – kevésszer hullanak termékeny talajra. Olyanok vagyunk lassan, mint a három majom. Nem látunk, nem hallunk és nem beszélünk. Pedig kellene.
