Megjött! Itt van! Kövessük őt, az igaz prófétát! Kövessük bizalommal, hiszen kezében tartja az igazságot és a sörös dobozt. Itt van ő, a nemes, nagylelkű vitéz, aki puszta sörrel megy neki a sárkánynak! Hozsánna néked, Petrovics!

Az illető eredeti nevét nem írom le, mert az felér egy szentségtöréssel. Sokféle nevet visel, volt ő már Peti bohóc, árvízi bohóc, magyar messiás és poloska Peti, futballista-feleség, Vargáné is, de én jobban szeretem a Pjotr Vengerszkij vagy még inkább a Petrovics Vengerszkij megnevezést. Ahogy arra Vanek úr is ráhibázott a 14 karátos autóban.

Vanek úr hajlamos volt elfelejteni, kinek kell neveznie önmagát, amikor Gorcsev Ivánt helyettesítette a légióban. Így történt, hogy amikor egy ezredes előtt, annak elképedésére udvariasan megemelte a sapkáját és szerényen megkérdezte a „főhadnagy úrtól”, merre találja a legénységi szállásokat, ez a párbeszéd zajlott le közöttük:

„- Ki maga? – kérdezte még mindig döbbenten az ezredes.

– Új alkalmazott vagyok a véderőnél, kérem. Nevem Van… Nevem van: ez, hogy Petrovics.”

Hát a mi Petrovicsunk sem az, aminek mondja magát.

Mert ő egy hős a legjavából. Halált megvető bátorsággal zaklatta a feleségét, árulta el azt a pártcsaládot, ahonnan méltánytalanul alacsony, alig pár milliós havi apanázst húzott és cserébe nem csinált semmit, és aki gátlástalanul mocskolta azokat, akiket addig istenített. Legalábbis ilyennek próbálja ezt a szent embert lefesteni a velejéig romlott diktatúra.

Az igazság ezzel szemben kézenfekvő. A feleségével nem erőszakoskodott, csak ezt-azt hozzávágott, csupán azért, mert rászállott az asszonyra egy légy és így akarta elűzni. Azt nem tudni, hogy a legyet a feleségéről vagy a feleségét a légyről, de a különbség amúgy is elhanyagolható. A lenyeg a vitathatatlan jószándék.

Elárulás? Szó sincs róla. Hiszen megmondta, csak mély undorral és éveken át akkut hányingerrel küszködve tűrte, hogy tejben-vajban fürösszék, kínos volt számára, hogy mindenféle, jól fizető állásokat erőltettek rá és csak a fiára való tekintettel, utálkozva szavazott a kormánypártra. Teljesen egyértelmű, hogy a választási győzelmeket ünneplő bulikban is csak látszólag tombolt önfeledten, valójában visszataszítónak találta az egészet.

De Petrovicsunkban felébredt az igazságérzet, szinte felnyársalta a felismerés, hogy miután a felesége távozott a posztjáról és ezzel az ő zsíros állásai is megszüntek, ezt a gonosz hibrid diktatúrát (jelentsen ez bármit is, de jobbára semmit sem jelent), a hétfejű ner-sárkányt csak neki, a romlatlan, szűzies lovagnak kell miszlikbe aprítania.

Petrovics kardot, pontosabban titokban rögzített beszélgetést rántott, ami majd futásra, menekülésre készteti a fenevadat. A sárkány azóta is menekül, mert retteg Petrovics lovagtól. Ez egyelőre még nem látszik, de akkor is úgy van.

Vajon ki menekül még?

Hát Árvíz úr! Mihelyt Petrovics, az árvízi baljós megjelent a töltéseken és kezébe vette – nem a lapátot, az csak egyszer és véletlenül a fotós szeme előtt történt – tehát kezébe vette az irányítást, mindjárt látta, hogy itt semmi sem jó és senki sem tesz semmit. Erről videót is készített, méghozzá olyat, amelyben a lapátoló idősebb férfit leállítani próbálta. De az hazugság, hogy azért, mert zavarta a felvételt a zajongásával, erről szó sincs. Környezetvédelmi okból tette, ugyanis az ár levonulta után a homokos zsákok veszélyes hulladékká válnak, tehát minél kevesebbet töltenek meg homokkal, annál kisebb a szennyezés.

Állításom igazolására ismét a lapátolós képére kell hivatkoznom. Látnak azon egy szemernyi homokot is? Ugye, hogy nem? Mert Petrovics őnagyszerűsége nem homokot, hanem tiszta dunai levegőt lapátolt a zsákba! Na tessék, ez az igazság! És ha tudni akarják, ő még légvárat is tud ám építeni, bizony!

Petrovicsnak köszönhető az is, hogy az árhullám a vártnál gyorsabban vonult le a Dunán. A víztömeg Petrovics láttán sikoltva menekült, hát így! Ezt mindenkinek be kell látnia!

Petrovics volt az első legény a gáton,

csak kicsit később, mint a miniszterelnök, a köztársasági elnök, a katonák, katasztrófavédők és önkéntesek. És azonnal látta, hogy azok nincsenek ott. Ahol ő van, ott nincsenek, és mert hős vezérünk ott van minden kilométerkőnél, de nem látja a többieket, akkor azok nincsenek is ott és punktum!

A nemzet kincse ez a Petrovics! Úgy irányította a miniszterelnökkel karöltve a védekezést, hogy irányítania sem kellett (nem is hallgatott volna rá senki), elegendőnek bizonyult a jelenléte. És tessék, minden hibátlanul, akadálytalanul zajlott! Hát nem csodálatos ember? Hát nem…

Másként is ő a nemzet megmentője, az igaz szavak birtokosa. Olyan ő, mint Besenyő Pista bácsi, akinek mindig igaza van. Igaza volt, amikor elindult a gátra, akkor is, amikor megérkezett és utána is minden lépésénél. Ahogy Besenyő úr mondta: Nem? De. Megint igazam van.

Igaza van abban is, hogy nem hajlandó vitázni a miniszterelnök politikai igazgatójával, bár ő is Orbán, de nem Viktor. Ez a csodálatos ember csak vele egyenrangú politikussal áll le. Sajnos egyelőre ilyet nem sikerült találni, elvégre annak a személynek parlamenten kívül politizálónak kellene lennie, akinek semmiféle befolyása nincs. Nehéz eset, az igaz.

Mit tud még Petrovics?

Például táv-gondolatátvitelt. Neki nem szükséges elmenni Brüsszelbe ahhoz, hogy ott dolgozzon, telepatikus úton megüzeni párttársainak, mi a teendőjük, és azok meg is teszik. Például rámutatnak, milyen fontos ember is ez a Petrovics, az árvízi baljós. Nélküle már vízbe fúlt volna az egész ország.

Hát, hozsánna néked, Petrovics! Mivé lennénk nélküled?

Normális országgá.

Szerző: Ifj. Tóth György

Cínlapfotó: Tisza Párt Facebook