A román trikolóros emlékezetpolitika már csak ilyen.

Még ma is ellenségnek tekintik a 80 évvel ezelőtt történt tordai csata véres eseményei után eltemetett magyar katonákat. Miközben a kolozsvári zsidó temetőből 2015-ben kihantolt magyar honvédek földi maradványai 9 éve egy falusi kápolna sarkában várják az újratemetést, a kolozsvári magyar katonasírokat idén nyáron román trikolórral aggatták tele, és csak most távolították el őket. A Krónika Murádin János Kristóf történésszel járta körül az érzéketlen román hatóságok viszonyulását.

Román nemzeti színű szalaggal fonták be a Házsongárdi temető magyar katonasírjait idén június 13-án, a Hősök Napján a román hadsereg Erdélyi 4. Gyalogos Hadosztályának felügyelete mellett, a kolozsvári hadosztály hatáskörébe tartozik ugyanis a környékbeli katonai temetők gondozása. A honvédek betonkeresztjeire a Septimiu Mureşan Rendőrképző Iskola kadétjai helyeztek egy-egy szál virágot, gyertyát és trikolórt. A román, a magyar és a német katonasírok román trikolórral történő „kitüntetésére” először a magyarországi Hvg.hu portál hívta fel a figyelmet, „emlékezetpolitikai sírrablásnak” nevezve a gesztust.

Nem véletlenül, ugyanis a nemzetközi hadisírgondozási gyakorlattól elütő román tiszteletadási módszer kegyeletsértésnek minősülhet, hiszen ezek a honvédek a világégések idején éppen a román csapatok ellen harcoltak.

A magyarországi hatóságok, intézmények nem foglaltak állást a történtek miatt, valószínűleg olyan meggondolásból, hogy az amúgy is terhelt román-magyar viszonyban ne keletkezzen újabb neuralgikus pont. A magyar Honvédelmi Minisztérium (HM) azt válaszolta a Hvg.hu kérdésére:

bár informálisan tud az esetről, a román fél hivatalosan nem értesítette a román nemzeti színű szalagok kihelyezéséről.

A több mint három hónappal ezelőtt a beton kőkeresztekre aggatott román nemzeti színű szalagokat nemrég eltávolították a kőkeresztekről; nem tudni, hogy kik, de nagy valószínűséggel a román hadsereg illetékesei jártak el ismét, beismerve a hibájukat. Megjegyzendő, hogy az első és második világháború katonái számára a kincses városi sírkert délkeleti végében kialakított emlékhelyen a szovjet katonák fejfájára nem tettek trikolórt.

A kolozsvári Házsongárdban eltemetett mintegy száz magyar katona az éppen 80 évvel ezelőtt Torda körül zajlott harcokban sebesült meg, a visszavonuló magyar hadsereg a kolozsvári katonakórházba szállította őket, és itt hunytak el. A tordai csata 1944. szeptember 15. és október 7. között tartott, a csatában a magyar–német egységek három héten át feltartóztatták a támadásban lévő román és szovjet haderőt, megakadályozva azok betörését a Magyar Királysághoz a második bécsi döntés alapján visszacsatolt Észak-Erdélybe.

Dr. Murádin János Kristóf történész, egyetemi docens, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanszékvezető tanára a Krónikának leszögezte:

szűklátókörűségre vall a román hatóságok részéről a magyar honvédek sírjainak román nemzeti színű szalaggal történő átkötése. Nem akarják, vagy nem tudják magukban tudatosítani, hogy Erdély megkínzott földje nem csak román, hanem magyar katonák vérével is áztatott. Romániában ez szimbolikus térfoglalási kísérlet, ami templomoktól kezdve a hadisírokon keresztül mindenben érzékelhető

– mutatott rá a történtek hátterére a kolozsvári történész. Murádin szerint a magyar hadisírokon román trikolórral történő ,,kérkedés” abszurd érzéketlenségre vall, ami veszélyes és rossz is, mert azt mutatja, mennyire értékelnek bennünket azok, akik számára a magyarság elvont fogalomnak számít.

A kommunizmusból örökölt látszatmegoldások

A történet gyökerei jóval korábbra nyúlnak vissza. Abban, hogy a Házsongárdi temetőben egyáltalán megmaradhattak a magyar katonák sírjai, nagy szerepe volt a szovjet érának. A korabeli szovjet vezetés előírta, hogy az ideológiai keret jegyében ne tegyenek különbséget elhunyt katonák között, mindenkinek őrizzék meg a sírját – ez a látszatmegbékélés mutatkozott meg a magyar hadisírok fennmaradásában az egyes erdélyi sírkertekben.

Murádin János Kristóf szerint a szovjet érának köszönhető, hogy a kolozsvári temetőben is megmaradhattak a magyar katonasírok, amelyeket viszont évtizedeken át nem gondoztak, így sok esetben a síremlékekről lekoptak a nevek. „Kifelé mutató látszatmegoldásról beszélünk csupán, hiszen a kommunista időszakban Romániában az elesett magyar katonákról szóló megemlékezésről szó sem lehetett” – eleveníti fel a kommunista múlt kurzusát a hadtörténeti kutatásokkal is foglalkozó történész. Az elmúlt 80 évben a romániai hatóságok soha nem kezelték a helyén a magyar hadisírokkal kapcsolatos kegyeleti és egyéb elvárásokat.

,,Hiányzott a kutatómunka arról, hogy kik nyugszanak a sírokban, nem volt szakszerű feltárás, illetve elmaradt a sírok nyilvántartása. Ez okozza a bajt az úzvölgyi katonatemetőben is”

– mutat rá a szakember.

A román hivatalosságok viszonyulása 1990 után sem változott meg lényegesen. Aláírtak ugyan egy nemzetközi hadisírgondozó egyezményt Románia és Magyarország között, ezt viszont a román fél nagyon könnyedén kezeli. A Szovjetunió felbomlásával az egykori csatlós államokban eltűntek a hadisírokra vonatkozó szovjet előírások, a kilencvenes évektől pedig a magyar hadisírok is a megtűrt kategóriába kerültek Romániában. Igazából nincs őszinte nyitás abba az irányba, hogy itt háborús konfliktus volt, a halott katona pedig nem ellenség.

„Mindegy, hogy milyen nemzetiségű, az elhunyt katona hős, akinek kijár a tisztelet. Az elhunyt katonáknak járó egységes tiszteletadás hiányzik Romániában. Ahogy megyünk előre az időben, és a magyar kisebbség háttérbe szorul, ez a jelenség egyre erőteljesebben meglátszik”

– hangsúlyozta a kolozsvári egyetemi oktató.

A megígért, de elfeledett magyar katonatemető

A hadisírok gondozásáról szóló román–magyar államközi egyezmény fontos jogi keret lehetne, ha azt a román fél betartaná, ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy igazából ez csak a magyar fél számára fontos – mutat rá Murádin. Magyarországon is vannak román hadisírok az alföldi páncélos csata helyszínein, illetve Budapesten a magyar főváros ostroma miatt, amelyeket a magyar hatóságok gondoznak. Ezzel szemben beszédes a román félnek a 2015-ben, a kolozsvári zsidó temetőben kihantolt 90 magyar katona földi maradványainak ügyében tanúsított hozzáállása. Akkor Bukarest megígérte, hogy Maros megyében, Mezőpanit térségében központi magyar temető jöhet létre, viszont az exhumált emberi maradványok kilenc év elteltével is a mezőségi falu ravatalozójának egyik sarkában várják az újratemetést.

A történész szerint a központi magyar hadi temetőnek 2016-ban kellett volna elkészülnie, de a román oldalról elhangzó ígéret elhalt, és azóta sincs kezdeményezés az ügyben.

„Méltánytalan történet az elesett honvédekkel szemben, akiket kis kartondobozokba süllyesztettek el a ravatalozó egyik sarkában. Román katonákkal ez nem fordulhatott volna elő”

– hívja fel a figyelmet a román hatóságok botrányos viselkedésére a történész.

Magukra hagyott hagyományőrzők

A meglévő magyar hadisírok gondozása 1989 decembere után jó kezekbe került, amikor már lehetett beszélni, megemlékezéseket tartani az Erdély területén elhunyt magyar katonákról. Azonnal beindultak a civil kezdeményezések, és ezzel új éra kezdődött a több mint négy évtizeden át tabutémának számító magyar vonatkozású háborús események feltárásában.

,,Pataki József az aranyosszéki Várfalvától a nagyenyedi siratófalig végigkutatta a fellelhető összes magyar honvédsírt, és 42 emlékművet, illetve emlékjelet állított. Van közöttük emléktábla, kopjafa, tényleges emlékmű, márványtábla, vagy akár sírkert, mint a tordai vagy a nagyenyedi. Elindított egy folyamatot, amit a Tordai Hagyományőrző Bizottság visz tovább”

– méltatja a pár évvel ezelőtt elhunyt tordai hagyományőrző munkáját a történész, aki szerint a civileknek köszönhetően alakult ki egy alulról építkező megemlékezéskultúra Erdély-szerte, a Partium északi csücskétől a Bánságon át a Székelyföldig.

Murádin János Kristóf sajnálatosnak tartja, hogy a hadisírgondozás minden terhét magukra vállaló civilek magyar oldalról minimális, román oldalról pedig semmiféle támogatást nem kapnak.

,,A politika egyre kevésbé fogékony a 80 évvel ezelőtt történtek iránt. Egy erőteljes magyarországi támogatás, egy nagy magyar katonatemető-építés a román féllel szemben akár konfliktushoz is vezethet. A magyar félnek az a kényelmesebb megoldás, ha aprópénzzel támogatja a helyi civil kezdeményezéseket – a hagyományőrzők hadd oldják meg önerőből a katonasírok ügyét –, ami a román felet nem hergeli”

– magyarázza a szakember.

Az olasz–magyar megbékélés lehetne a minta Murádin szerint sokatmondó tény, hogy a román hadsereg napja október 25., amikor úgymond „felszabadították” Erdély utolsó területeit – Nagykárolyt és Szatmárt – a „horthysta-fasiszta uralom alól”. Mindez jól mutatja azt a szellemiséget, amely meghatározza a magyar hadisírokhoz kapcsolódó román viszonyulást. Sokkal kényelmesebb ebbe a nacionalista helyzetbe belefészkelni magukat, amit a román többség tapssal ünnepel, és boldog, minthogy gesztus tegyenek a magyarság irányába, hogy egyfajta nyugatias mentalitással tisztázzák a múltat.

Murádin János Kristóf pozitív példaként az olasz–magyar megbékélést emeli ki. A két ország az I. és a II. világháborúban is szemben állt egymással, legalábbis az 1943-as olasz átállás után. Idézet Ma Észak-Olaszországban egyforma tisztelet jár az egymást mellett fekvő olasz és magyar katonasíroknak, és a Dolomitokban magyar kápolna segíti az ide érkező magyar emlékezőket, akik nemzeti színű, piros-fehér-zöld szalagokkal lepik el a magyar katonák sírjait.

El lehet képzelni, mi lenne abból, ha a Házsongárdi temető honvédsírjait hasonló módon magyar nemzeti színű szalagokkal öveznénk

– fogalmazza meg végkövetkeztetését Murádin János Kristóf történész, a Sapientia egyetem tanszékvezető tanára.

Kiemelt kép: Kőkereszt jelöli a tordai csatában hősi halált halt honvéd sírját Fotó: Oláh-Badi Levente / Krónika