Ha volt itt vita, az Orbán Viktor és az Ursula Manfred von der Weber nevű összeurópai politikai termék között volt, de a rossz hír az, hogy e három ember közül nem annak a kettőnek voltak gondolatai Európa problémáiról, akiket ezért fizetünk.

Aztán tudják-e, nyájas olvasók, mi az a karazsorga? Egy kazah-kirgiz néptánc. Improvizatív, nem vészesen nehéz, csak nagyjából annyira, mint a magyar csárdás, egy poroszkáló paripa lovasát imitálja, és néhány kifejezetten ehhez a tánchoz varrott dallamakkord kíséri. Bele lehet habarodni, nagyon szép, rendkívül fülbemászó – főleg annak, aki először látja-hallja. Kedvenc közép-ázsiai teaházláncom, a Navat pincérei viszont minden este eltáncolják egyszer. Nekik már annyira nem szép tánc ez, megkockáztatom.

Őbennük egy kicsit gépiesen szökdécsel az a paci, és elméjükön minden bizonnyal átfut néha, hogy ezer liter taskenti tea kilocsolása és két mázsa lókolbász felszolgálása után miért kell még bohóckodniuk is esténte az aznapi száz békésen csámcsogó külföldinek.

Na, ilyen karazsorgát táncolt tegnap az Európai Parlament díszes kompániája Orbán Viktor programbeszéde után.

Aki még soha életében nem hallgatott politikai beszédet, annak még akár tetszhetett is; mindenki más már látta a szeánszban a gépies mozdulatokat. Az észrevette a levegőért kapkodva, egekbe szökött pulzussal eldarált hazugságokat arról, hogy „minden uniós szomszédja megelőzte Magyarországot egy főre jutó GDP-ben” (Szlovákiát visszaelőztük, Horvátország soha előzésközelben sem volt), arról, hogy „két és félszeresére nőtt az államadósság” (GDP-arányosan számoljuk, mert az abszolút forintértéknek semmi jelentősége, s 2010 óta 10 százaléknyit csökkent), arról, hogy idehaza mindenki éhen hal, kivándorol, miközben sajtószabadságtalanság honol, korrumpáció és jogtalanállamiság.

Felmerült még a magyar belpolitikához abszolút nem kapcsolódó tevékenységért fizetett EP-képviselőkben a rég elmúlt magyar infláció, az, hogy hogyan nem tudósít a vitáról a rettegő Orbán-rezsim köztelevíziója (még maga a miniszterelnök is több csatornán sugározta élőben az egész színházat),

meghallgathattuk Ilaria „Szétverlek” Salist a jogállamiságról, Ursula von der Leyen bizottsági elnök pedig végleg eldöntötte, hogy még csak meg sem kísérel értelmesebb Európa-politikát felvázolni Orbán Viktorénál, inkább megpróbálja leváltani őt idehaza, csak fogja már be a száját.

Erről és semmi másról nem szólt a bősz 1956-ozás is: ahelyett, hogy elszámolt volna az európai Ukrajna-politika totális csődjével vagy legalább megpróbálta volna eltagadni, az Európai Bizottság elnöke azzal a blődlivel rontott neki a magyar miniszterelnöknek, hogy ő állítólag az ukránokat teszi felelőssé az ukrán-orosz háborúért, mintha 1956-ért a magyarok, 1968-ért a szlovákok, 1991-ért pedig a litvánok feleltek volna.

Sem ilyet, sem ehhez hasonlót nem gondol persze senki, a magyar álláspont ennél jóval egyszerűbb – olyan Ukrajna-politikát kellene folytatni, ami működik is, másfajtának nem nagyon van értelme.

A sors furcsa iróniája, hogy a tegnapi eseményen mindenki két vitát várt nagyon:

az EP-képviselők vitáját a magyar elnökség programjáról, meg egy Magyar Péter-Orbán Viktor vitát. Nos, ezek közül egyikből sem lett semmi.

Az EP-képviselők Magyar Pétert beleértve vita helyett egyenszürkén dobálták Orbán Viktort csíkos műanyaglapátokkal a homokozóban.

Ha volt itt vita, az Orbán Viktor és az Ursula Manfred von der Weber nevű összeurópai politikai termék között volt

– de a rossz hírem az, hogy e három ember közül nem annak a kettőnek voltak gondolatai Európa problémáiról, akiket ezért fizetünk. Hanem a harmadiknak, akit nem ezért.

Orbán Viktor tegnapra egyértelműen az alternatív Európa vezetőjévé nőtte ki magát, immáron nem valami elszigetelt jelenség az európai politika margóján.

Vannak szűk többségben a köpködők, akik ötlettelenül gyűlölik; és szűk kisebbségben azok, akik vele mennek. A Patrióták mellett végtelenül korrektül viszonyult a magyar elnökség releváns problémafelvetéseihez és megoldási javaslataihoz az Európai Konzervatívok és Reformerek, valamint a Szuverén Nemzetek Európája frakció és a szlovák szociáldemokraták is.

A képviseleti demokrácia lényege az, hogy főállásban politikával foglalkozó emberek idejüket ország-világ dolgaiban való elmerülésre használják, s ezáltal többet tudnak és jobb döntésekre képesek azoknál, akik nem foglalkoznak főállásban politikával. Nos, ez az alap egyre inkább kezd kicsúszni az európai demokrácia alól; az EP-képviselők látványosan annyit sem tudnak a dolgukról, mint a saját választóik. Magyar belpolitikai szempontból még örülhetnék is a tegnapi EP-vitának:

Orbán Viktor nyugodt erőt és versenyképes Európa-politikát villantott, miközben a magyar ellenzék minden tagja, régiek és újak egyetemben bohócsipkában táncolták a karazsorgát egy csak a lázálmaikban létező Magyarország-rémkép körül, amely az ország többségének valóságérzékelésével hál’Istennek nem találkozik.

Mégsem örülök. Tegnap landoltam Kazahsztánból, ahol sikerült úgy lebonyolítani egy népszavazást az atomenergia visszavezetéséről, hogy a kampány a népszavazási kérdésről szólt, voltak a közmédiában rendes viták, a választók pedig a kérdéshez kapcsolódó szakpolitikai érvek mentén döntöttek az atom mellett vagy ellen.

Üdítő demokráciaélmény volt, szívesen megélném Európában is –

hisz az európai demokrácia házában éppenséggel volna szakpolitikailag is miről beszélgetni, talán bizony nem Orbán Viktor az Európai Unió legnagyobb problémája. Nagy slamasztikában vagyunk, ha egy olyan ország demokratikus kultúráját kell irigyelnünk, amely negyven éve nemhogy demokrácia nem volt, de még csak nem is létezett.

Mandiner

Kiemelt kép: MTI/Purger Tamás