Ellopta a zászlónkat – mutatott kislányom a járókelőre, aki fölvette a járdáról a szélteperte lobogócskánkat, összecsavarta, és magával vitte.
Több emelet magasból láttuk ugyan, hogy keresi, honnan hiányozhat a gazdátlan trikolór, de nem vehette észre, hogy tőlünk esett le. Kislányom kétkedve, de elfogadta, hogy a bácsi nem tolvaj, hanem megmentette a mi kis zászlónkat. Megóvta attól, hogy a szél az útközepi pocsolyába fújja, vagy az autók kereke alá sodorja.
Azzal, hogy magához vette, megóvta nemzeti jelképünket a méltatlan helyzettől. Úgy is fogalmazhatnék, hogy megvédte a zászlónk becsületét.
És aki ezt teszi az utcán heverő piros-fehér-zöld selyemmel, az egészen bizonyosan otthon is becsben tartja majd. Mi pedig veszünk majd egy másikat, és a nyelét szorosabban kötözzük a korláthoz.
Ezzel persze véget is érhetne a zászlós írás, ha a fővárosi házak – ünnep közeledtével – nem úgy néznének ki, mintha tartóikból kilopta volna valaki a zászlót.
Illetve csak az egyiket.
Mert a másikban ott lobog a nemzeti színű. Amelyik üres, abban a rendszerváltozás előtt a nemzetközi munkásmozgalom „vörös vándorzászlaját” láthattuk – ahogyan a május elsejei közvetítésébe belebakizva mondta az egykori tévériporter. A piros helyébe azóta sem került másik.
Ha halott van a házban, akkor egy feketét lenget a szél, ha nemzeti ünnep közeleg, akkor sem futja egyetlen lakóközösség pénztárcájából sem még egy piros-fehér-zöldre. Az önkormányzatok is árván hagyják az oszlopokon tátongó kettős tartók egyik csövét. Az élelmesebb polgármesterek persze már leszereltették ezeket a múltbéli maradványokat és egyes tartókkal oldják meg a díszítést. Ez költségben éppen a fele annak, mintha oszloponként két nemzeti színű zászlót fújna a szél.
Kézenfekvő lenne még az Európai Unió Máriás lobogója. Mert a kék háttérben tündöklő 12 arany csillag bizony a Nagyboldogasszonyé, amelyre egykoron igent mondott a parlamenti közgyűlés is.
Igaz, hogy a mostani magyarázat szerint a kék eget jelképező háttér előtt kört formázó csillagok az unió egységét szimbolizálják. Az pedig, hogy tizenketten vannak, a tökéletesség és a teljesség kifejezője. Számuk állandó, mint a hónapoké, azaz sohasem jelölték az Unió taglétszámát.
Érdemes megjegyezni, hogy az uniósat a magyarországi ’56-osok lyukas zászlajával egyidőben lobogtatta először a szabadság szele.
Október 21-én tűzték ki a strasbourgi székesegyházra, amelyben az alapító atyák – a mélyen hívő katolikus – , Robert Schuman és Konrad Adenauer imádkozott a szeplőtelen fogantatás XIX. századi ábrázolása előtt. Mária fején ott ragyog a tizenkét csillagból álló korona. Az alapítók eredeti szándéka szerint az Európai Unió keresztény alapokon nyugszik. Olyan tervet dolgoztak ki, amely szerint az európai országok osztoznak az erőforrásokban és a feladatokban is, Európa termékenységének és békéjének a megteremtése érdekében.
Vajon mennyit tettek mindebből magukévá a strasbourgi üléstermet saját istenségük tudatában teleprédikáló képviselők? Vagy úgy vannak vele ők is, mint a magyarországi zászlóvivők: már régen nem számít a szimbólumok eredeti jelentése? Mindegy, hogy a lobogó alatt kik menetelnek? Úgy kell annak, aki a magasra tartott zászlók látványa alapján tájékozódik a csatamezőn!
Einstand! Mostantól miénk az 1956-os forradalom és szabadságharc lyukas zászlaja – közölték a mára már slim-fitbe öltözött vörösingesek. Mostantól tehát már az övék, az ő lobogójuk.
Csak nehogy úgy járjanak, mint az EU parlamentje a Máriás zászlóval. Mire magasra emelik, nem marad más belőle, csak a lobogó lyuk.
NéMA
Borítókép forrása: Városi Kurír
