Ők azok, akik valójában nem is haltak meg, mert itt élnek bennünk. Itt élnek a nagyapa meséiben, a kisdiákok esti olvasmányaiban, ott ülnek Veletek, mikor egy pohár bor mellett Róluk beszéltek nyári éjjelen. S ha csendben vagy, meg is hallhatod őket.
Nem tudom, hol történt az alábbi eset…
Egyszerű posztóruhában idős, tekintélyt parancsoló vitéz támaszkodott kardjára az éjszaka sötétjében. Kora tavasz volt, az esték még hűvösek, de ezt szemmel láthatólag fel sem vette. A Hold karimáját figyelte, ahogy el-eltünedezett egy távoli erdő fái közt, hogy aztán újra előbukkanjon. Méltóságteljes, büszke mosoly húzódott meg szája szegletében. Éjfél lehetett. Hirtelen, mintha a földből nőtt volna ki, szakállas, széles vállú ember lépett mellé. Páncélingben, dárdával a kezében.
– Mire gondol, bátyám? – kérdezte tisztelettel.
– Azt az erdőt nézem, s újra végigszaladnak az események előttem.
– Meséljen!
– A muhi csata éjjelén, mikor tatárok ismét átcsaptak a Sajó hídjain, későn ébredt a tábor. Épp a vérteket vehettük fel, mikor már rajtunk voltak. Ugrin érsek megmarkolta a kardját:
„Köszönöm, Uram, hogy dicső halált tartogatsz számomra.”
Kálmán herceg elsápadt, mikor meglátta a királyt. „Még kiértek” – szólt a kíséretébe gyűlt vitézeknek. „Mentsétek meg a királyt!”
Vagy száz lovas vágott neki a lassan bezáruló tatár tömegnek. A király vonakodott, de belátta, mást nem tehet, mint menekül. A váratlan rohamtól kétfelé szakadt a tatár had, emberi testeken gázoltunk át. Vagy tucatnyian elhullottak, de többségünk bejutott a Bükk erdeibe. A lovak fáradtak, s közben hallottuk mögöttünk a tatárok vad üvöltözését. A király ménje, ahogy egy mély szurdokon haladtunk át felbukott, és utolsót horkantott. Sólyomfia János adta át elsőként a lovát.
„Uram, én hátramaradok, megállítom őket egy kicsinység.”
Vagy tízen álltunk még meg, s helyezkedtünk el kétoldalt a szurdok meredek falán. A király végignézett rajtunk, szeme könnybe lábadt, s egyenként megkérdezte a nevünket. A harc jó óráig tartott, nem jutottak át egykönnyen. Engem nyilak találtak el, nem emlékszem többre. De tudom, hogy a király kísérete pár főre fogyott, mire biztonságba értek. De emlékezett rám is, s azóta nemes nemzetes az én családom – fejezte be elbeszélését a délceg ősz vitéz.
„Szép történet” – dörögte rá mély hangon a páncélinges – „az enyémet nem mondom el, mert úgyis ösmeri”.
S büszkén, férfiasan nézett az idősebbre.
„De mi nem ismerjük!” – hallatszott a közelükben álló kis cserjésből, ahonnan egy huszonéves, atillát viselő huszár és egy tizenöt éves munkásgyerek sietett elő. A huszár arca és kackiás bajusza egyszerre nevetett, a kisfiú, csendben, kicsit megszeppenve állt.
– Megtisztelne vele…
– Szívesen elmondom, bár nem nagy dolog. Amikor a zuhogó esőben, a második roham, a király rohama fennakadt a janicsárok falán, a magyar gyalogság elindult előre. Elindultunk, hogy kihozzuk a nemeseinket. A török centrum figyelme ránkirányult, a lovasság egy része elmenekülhetett, azt hittük, a király is. Feltekintettem az égre, feleségemre és fiaimra gondoltam, elmondtam egy imát, és mentem a többiekkel. Azon a napon a magyar gyalogságból senki sem futott meg, s majd mindenki ott is maradt örökre, de magunkkal vittünk vagy kétszer annyi kontyost.
A munkásgyerek hallgatott, s közben úgy nézett a huszártisztre, mint a bátyjára.
– Meséljen Maga is – szólt.
A huszár megpödörte bajuszát.
– Életem legszebb tavasza volt, 1849 tavasza. Csoda szép volt a budai hegyek virágba borult vonulata. Megreszketett a levegő, ezrek torkából szakadt fel: „Éljen a haza!”, megdördültek az ágyúk, s nekiindultunk a döntő rohamra a bécsi kapu felé. Boldog voltam, hogy huszár létemre lóról szállhattam, s együtt törhettem fel a gyalogsággal. Ádáz, ember-ember elleni harc volt, de egyszer csak bent voltunk. A téren át gázoltunk előre, s oly boldog voltam, mint még soha. Aztán néhány lövés dördült még, s nem éreztem mást, csak mély, örök megnyugvást.
Csend volt, igazi pusztai csend. A gyerek tátott szájjal hallgatta a meséket. Mielőtt bármit mondhatott volna, a legidősebb vitéz vette fel a szót:
– Tudjuk Neked is van történeted, de mi láttunk, nem kell elbeszélned. Ott álltunk melletted, büszke tekintettel s mikor felugatott a szovjet gépfegyver a kilőtt tank mögött, mi fogtunk fel, hogy elzuhanván meg ne üsd magad. S most mindannyian fejet hajtunk előtted.
Nem tudom, hol történt?
Dehogynem tudom. Valahol a magyar földön sokszor megtörténik. Ők a szellemkatonák. Sok ezren, millióan vannak. A mennyben vannak, mert a magyar földben nyugszanak. Néha előjönnek, s fogadják az újonnan érkezőt. De van, hogy csak beszélgetnek, ám mindig őrködnek. S valójában nem is haltak meg, itt élnek bennünk. Itt élnek a nagyapa meséiben, a kisdiákok esti olvasmányaiban, ott ülnek Veletek, mikor egy pohár bor mellett Róluk beszéltek nyári éjjelen. S ha csendben vagy, meg is hallhatod őket. Hunyd le szemed, barátom, ne szólj…
S a szellő csendesen fúj, fújdogál…
Szerző: Dr. Temesszentandrási György
