Gyűlnek az aláírások, de tudjuk, hogy a Názáretit kiáltók hangja milyen könnyen formálódik Barabássá. Ráadásul, Pilátus mostani kérdése már eleve megosztó: legyen vagy ne legyen kereszt a felújított Szabadság-szobor talapzatán?

Évek óta zajlik a Gellérthegy tetején éktelenkedő, egykori osztrák erőd átalakítása, melynek során a sokak által gyűlölt vagy legalábbis nem szeretett építményt megpróbálják elfogadhatóvá tenni. A jelenleg megközelíthetetlen építési területről tudható, hogy egyrészt átjárhatóvá teszik az erődítményt az arra sétálók számára, másrészt pedig a mindenkori megszállóinkat eszünkbe juttató falak között kap helyet a magyar szabadság múzeuma. Voltak bőven, akik ellen küzdenünk kellett. Ha a tatárok még nem is nyilaztak erről a magaslatról, merthogy nem volt mire, bizony, a törökök, aztán meg a Habsburgok már a Budát sakkban tartó erődítmény helyszíneként tekintettek Szent Gellért hegyére. Csúcsára aztán a szovjetek emeltettek emlékművet, hogy legyen miről eszünkbe jusson: nem megszálltak, hanem felszabadítottak bennünket. Igaz, hogy a pálmaágas nőalak talapzatánál állt géppisztolyos vöröskatona Osztyapenkóval és Silov tábornokkal szinte egyszerre lépett le, de az idősebbek emlékezetébe beégett a hivatalos hála obeliszkre írt, cirill betűs szövege. A keresztény Európáért aggódók ezért is szeretnének mindent újra szentelni, amit a múlt megszentségtelenített. A rendszerváltoztatás óta születettek nem ismerik a cirill betűk üzenetét, és szerencsére már az Országház kupolájára sem tudják odaképzelni az évtizedeken át ott éktelenkedett vörös csillagot. Azok közül pedig, akik ’56-ban leverték a homlokzatokról az ötágú jelképet, vagy kivágták a zászlóból a pártállami címert, már alig él valaki. Ők vajon melyik ívet írnák alá?

Sokak megdöbbenésére nem várt indulatokat gerjesztett a Szabadság-szobor obeliszkjére elképzelt keresztény szimbólum terve. Magyarországon, amelyre általában keresztény országként tekint a világ. Amikor értékvitákra kerül sor, vagy éppen egyetemes kérdésekben nyilvánítunk véleményt nemzeti konzultáción vagy népszavazáson, zömmel keresztényi alapelvek formálják döntésünket. Mindezzel együtt persze mindennapi életünk során megtapasztalhatjuk az utóbbi évtizedek változásait is. Ha a népszámlálás adataira figyelünk, megállapíthatjuk, hogy a kétezres évek első két évtizedében kis híján felére csökkent a magukat kereszténynek vallók népességen belüli aránya. Az is beszédes, hogy miután a legutóbbi népszámláláskor nem volt kötelező a vallásosságról nyilatkozni, száz emberből negyven nem is tartotta ezt fontosnak. Vagy, ha igen, akkor nem tudta eldönteni saját magáról, hogy istenfélő-e. Esetleg félt ezt kinyilvánítani. A rendszerváltozás – vagyis az egyházak szabadabb szerepvállalása, az iskolai hittanoktatás bevezetése – óta a legnagyobb jóindulattal is csupán minden második magyar vallja meg hitét. Ráadásul keresztényként élni még a megvallásnál is embert próbálóbb feladat.

Talány, hogy mit fogunk majd látni, amikor lebontják a Szabadság-szobor állványzatát. Addigra kiderül az is, hogy a keresztet támogatók vagy a tiltakozók mondhatják-e magukat győztesnek. Pedig mindannyian csak elégedettek szeretnének lenni…

Szerző: Németh Miklós Attila

Címlapkép: Nemzeti Hauszmann Program