Ők az abszolút jó és az abszolút rossz világát idézték meg azon a rendkívül elszigetelt városi buborékon túl, amelyben élnek. James W. Carden írása.
Manapság már egy nyolc évtizedes belső demokrata párti vita végjátékának vagyunk tanúi.
Elizabeth Warren massachusettsi demokrata szenátor és Deborah Wasserman Schultz floridai demokrata képviselőnő hisztérikus és vitriolos támadásai Donald Trump nemzeti hírszerzési igazgatójelöltje, Tulsi Gabbard ellen csak megerősítik azt, amire sok választó rájött a Donald Trump elnökké választása óta eltelt nyolc év alatt:
a Demokrata Párt egyfajta hidegháborús mánia foglya lett.
A Hillary Clinton 2016-os választási vereségét követő néhány év alatt háborús párttá vált, és sok tagja, köztük Warren és Schultz különösen, úgy beszél, mintha Joe McCarthy büszke örökösei lennének.
Külügyekben a demokraták nem tűrik az ellenvéleményt.
Ennek részben az az oka, hogy a párt egyfajta abszolutista csoportgondolkodás áldozatává vált Amerika világban betöltött szerepét illetően.
A demokraták nem elégedettek, sőt, őszintén szólva nem is érdeklik őket a hagyományos állami szerepek, mint például a határvédelem és a diplomácia, hanem
az abszolút jó és az abszolút rossz világát idézték meg azon a rendkívül elszigetelt városi buborékon túl, amelyben élnek és dolgoznak.
Mint ilyenek, hideg kultúrharcot akarnak vívni, amelyben az amerikai hatalmat az általuk kedvelt társadalmi ügyek érdekében gyakorolják.
A Demokrata Párt háborús párttá alakulásának másik oka a párton belüli vita, és a verseny jelenlegi hiánya.
A második világháború végét követő 80 év alatt a Demokrata Párton belül egészséges, olykor éles verseny folyt Amerikával és a világban betöltött szerepével kapcsolatban: az egyik oldalon ott voltak a Rooseveltiánusoknak nevezettek, a másik oldalon az Achesoniak.
A kettőjük közötti versengés hozzájárult az amerikai politika alakításához a hidegháború alatt.
Csakhogy a hidegháború utáni világ beköszöntével a versengés elapadt – és győzelembe fordult.
Ám a történelem 1945. április 12-én nagyot fordult.
Franklin D. Roosevelt halálával Harry Truman került a Fehér Házba. Mindössze öt év alatt Truman és második külügyminisztere, Dean Acheson, a hidegháború eredeti harcosainak, James Forrestalnak, Frank Wisnernek és Paul Nitzének a segítségével radikális szakítást hajtott végre Roosevelt háború utáni, az ENSZ Alapokmányban megtestesült nagyhatalmi kölcsönösségről szóló elképzelésével. A modern nemzetbiztonsági állam 1947-es elindítása, amelyet a Nemzetbiztonsági Tanács 68. memorandumának elfogadása követett, militarizálta George Kennan elszigetelésről alkotott elképzelését, és meghatározta az irányt Amerika következő 40 év során tanúsított magatartásának nagy részét.
A koreai kudarcot és Truman döntését követően, hogy nem indul a második teljes ciklusra, a rooseveltiánusok egyfajta visszatérést értek el (legalábbis a párton belül) Adlai Stevenson kormányzó két, a Fehér Házba való bejutásra irányuló pályázata révén. Az 1960-as választásokon azonban Stevenson kiesett, és John F. Kennedy, aki egy olyan Amerika vízióját hirdette, amely minden terhet elvisel és minden árat megfizet, bejutott. Az 1960-as választások végül is két héja, Kennedy és Nixon között zajlottak; de Kennedy győzelmével és Acheson pártfogoltjainak, például Dean Rusknak és más keményvonalasok kinevezésével az achesoniak újra játékba kerültek – legalábbis ezt gondolták.
John F. Kennedy bizonyos mértékig megtestesítette mind a roosevelti, mind az achesoni hagyományokat.
Az 1962. októberi majdnem-katasztrófáig kormánya az achesoni stílusban kormányzott. De az egymást követő válságok után – 1961-ben Berlinben és 1962-ben Kubában – Kennedy felismerte, hogy új megközelítésre van szükség. Ezt a megközelítést az Amerikai Egyetem 1963. június 10-i diplomaosztóján jelentette be. Ez adta Kennedy Achesonian-korszakának végét.
És talán ez az elutasítás – ahogy James W. Douglass és David Talbot legújabb tanulmányai mutatják – magyarázatot ad arra, ami a következő novemberben Dallasban történt.
Párhuzamosságok vannak a Roosevelt elnök halála után történtek és a Kennedy elleni merénylet után történtek között. Egyértelmű, hogy Kennedy utódja, a texasi Lyndon Johnson, a Kennedy által felállított ágostoni intézményrendszer támogatásával kiterjesztette a katasztrofális vietnámi háborút. Végül az 1950-es évek elején kialakult minta ismét érvényesült az 1960-as évek végén:
az ázsiai túlkapások után az achesoniak ismét kihívást jelentettek a rooseveltiaknak a demokrata elnökjelöltségért.
Ez a törekvés 1968-ban azonban nemcsak választási vereséggel, hanem tragédiával végződött.
1968-tól 1992-ig négy év kivételével mindvégig a Republikánus Párt volt hatalmon. Ebben az időszakban 1972-ben George McGovern (egy rooseveltiánus) vereséget szenvedett, később pedig Jimmy Carter elnök keményvonalas, achesoni nemzetbiztonsági tanácsadója, Zbigniew Brzezinski és óvatosabb külügyminisztere, Cyrus Vance közötti belharcok következtek be. A vadon évei alatt az achesoniánusok, köztük elsősorban egy Madeleine Korbel Albright nevű georgetowni társasági hölgy és tudós, elkezdték megalapozni az achesoniánusok hatalomba való visszatérését.
Albright, aki egykor Brzezinski NSC-jének tagja volt, egy Richard Holbrooke nevű korábbi külügyminiszter-helyettessel együtt később Bill Clinton alatt kulcsszerepet játszott az amerikai külpolitika kialakításában és gyakorlatában.
Clinton-Albright alatt a külpolitika fő hatalomgyakorlói, Holbrooke és a Time magazin egykori oroszországi tudósítója, Strobe Talbott segítettek formálni az achesoniak következő generációját. Talbott fontos pártfogója és mentora lett a későbbi külügyminiszter-helyettesnek, Victoria Nulandnak, valamint Trump nemzetbiztonsági tanácsadóinak, H. R. McMasternek, John Boltonnak és Fiona Hillnek, az Oroszország-politika tanácsadójának. Holbrooke fontos mentora volt az USAID adminisztrátorának és a szelektíven humanitárius Samantha Powernek. Albrighthoz ezen a területen többek között Wendy Sherman volt külügyminiszter-helyettes és James O’Brien jelenlegi európai és eurázsiai ügyekért felelős helyettes államtitkár is hozzájárult.
Clinton hivatali ideje alatt az achesoniak következetesen győzedelmeskedtek a rooseveltiánusok felett – a NATO bővítése, a balkáni beavatkozás és Szerbia 78 napos bombázása a legmaradandóbb – és megkérdőjelezhető – eredményeik közé tartozott.
A NATO-bővítés ellen ezekben az években tett erőfeszítések, amelyeket Kennan és Daniel Patrick Moynihan vezetett, a rooseveltiánusok utolsó ellenállását jelentették.
A NATO-bővítésről szóló szenátusi vita során a nagy tudású Moynihant – aki a Tuftson szerzett doktori címet, az Egyesült Államok korábbi indiai nagykövete és Averell Harriman egykori tanácsadója volt – nem más, mint Joseph R. Biden delaware-i szenátor zaklatta.
A századfordulóra a rooseveltiánusok számára a játék majdnem véget ért.
Barbara Lee kongresszusi képviselőnő volt az egyetlen ellenzője a Bush-kormányzat Afganisztán lerohanására vonatkozó tervének. George W. Bush iraki inváziója 29 demokrata szavazatot nyert a szenátusban – köztük három későbbi demokrata elnökjelöltet (2004, 2016, 2020). Ebben az időszakban a rooseveltiánusok jelképes, hatástalan ellenállást fejtettek ki Bush választott háborúival szemben Howard Dean és Dennis Kucinich elnökjelöltségével.
Újra megismétlődött az 1950-es évek elejének és az 1960-as évek végének mintája:
az elnöki túlkapások időszaka után, ezúttal a republikánus Bush alatt, a rooseveltiánusok Barack Obama személyében korrekciót kínáltak.
Befolyásuk azonban Obama történelmi jelentőségű megválasztását követő néhány napon belül elszállt. Hillary Clintont nevezték ki külügyminiszternek, Robert Gates maradt a Pentagonban, és Leon Panetta kapta meg a CIA élére a gyeplőt. Mind a személyi állomány, mind a politika tekintetében az achesoniak diadalmaskodtak az Obama-évek alatt, és egy új hidegháború színterét állították fel.
Egy 2016 októberében, a The Nation című lapban Obama külpolitikájáról írt visszatekintő írásomban megjegyeztem:
„Széles körben feltételezték, hogy Obama összeszedi a Bush-évek darabjait, és kiűzi a hegemón fantáziákat a politikai testből. Ehelyett két hivatali ciklusa alatt a neokonzervatív és a wilsoni intervenciós hitvallás konvergenciája ortodoxiává szilárdult. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy azok a neokonok, akik George W. Bush külpolitikájának felbujtói és védelmezői voltak, Hillary Clinton elkötelezett támogatóivá váltak. Többek között Robert Kagan, Max Boot és Eliot Cohen is hangot adott annak, hogy [Hillary] Clintont részesítik előnyben a republikánus jelölttel, Donald Trumppal szemben.”
A keserűség és a hisztéria, amelyet Trump Clinton felett aratott meglepetésszerű győzelme váltott ki a Demokrata Párt soraiban, aztán a hidegháborús, Achesonian-stílusú politika majdnem teljes elfogadása felé terelte azt.
Történetünk ott ér véget, ahol kezdődött: a nukleáris fegyveres hatalmak közötti veszélyes hidegháborúnál.
A különbség ezúttal az, hogy az új hidegháborúban az Egyesült Államok, Oroszország és Kína vesz részt, ráadásul – e sorok írásakor – a NATO és Oroszország között Kelet-Európában zajló proxy-háború is részt vesz.
Biden elnök alatt az achesi-vízió győzedelmeskedett: a múlt hétvégén az ukránok nagy hatótávolságú rakétákat kaptak – olyan rakétákat, amelyek működtetéséhez amerikai katonákra van szükség. A rooseveltiánusok pedig sehol sincsenek a nemzeti színpadon. Sajnálatos módon még Barbara Lee és a kongresszus néhány progresszív képviselője is csatlakozott az új hidegháborúsok soraihoz.
Az olyan ellenzékieket, mint Tulsi Gabbard, most „orosz ügynököknek” bélyegzik a Tailgunner Joe-t idéző demokraták. A Demokrata Párton belül már nincsenek olyan elemek, amelyek fékezhetnék az amerikai külpolitikai establishment veszélyes téveszméit.
Kiemelt kép: Victoria Nuland / MTI / EPA / Tecjana Zenkovics
