– gondolhatja a mindennapi nyelvhasználó. Pedig olykor nem kis fejtörést okoz e viszonyszó pontos alkalmazása.

A figyelmes olvasó gyakran találkozik azzal a jelenséggel, hogy a közlő írásban leválasztja a címről a névelőt: „hatvan év után újra olvasta a Kőszívű ember fiait, s e könyv újból hallatlanul nagy élvezetet okozott neki”; „az irodalomtanár megmondja, mi lesz a kötelező: Arany ember”; „Nekem tetszett a Pál Utcai Fiúk és az Aranyember”. Helytelen ez a leválasztás. Ha ugyanis a cím névelővel kezdődik, megőrzendő eme első elemének nagybetűs írásmódja: „hatvan év után újra olvasta A kőszívű ember fiait…”; „…megmondja, mi lesz a kötelező: Az arany ember”; „Nekem tetszett A Pál utcai fiúk és Az arany ember”.

Az utóbbi, fenti citátumban több hibát is találunk: Jókai különírta Tímár Mihály történetének címében az arany ember kifejezést, azaz jelzős szerkezetnek tekintette: Az arany ember. Egybeírása tehát helytelen. A „Pál Utcai Fiúk” névelemei csak abban az esetben írandók nagybetűkkel, ha az ilyen nevű zenekarról beszélünk (ők így írják). Molnár Ferenc regényének ez tehát a pontos címe: A Pál utcai fiúk (a közlő a szövegösszefüggés alapján az irodalmi műre gondolt). A többszavas címekben egyébként csak az első szót és a tulajdonneveket írjuk nagybetűvel: Egri csillagok, János vitéz, A magyarok krónikája. (Nem pedig így: „Egri Csillagok”, „János Vitéz”, „A Magyarok Krónikája”.)

Ha folyamatos szövegben is egyértelművé szeretnénk tenni a cím névterjedelmét, alkalmazhatunk idézőjelet – a zökkenőmentes olvashatóság érdekében is. Következzen két példa. Napi olvasmánya „A királyok első könyve” és „Pál első levele a korinthusiakhoz”. Vagy: Kovalovszky Miklós „Emlékezések Ady Endréről” című ötkötetes összeállítását tanulmányozza; Hamvas Béla „Öt meg nem tartott előadás a művészetről” című esszéjét olvassa.

Nyelvi babona, hogy az egy határozatlan névelő bizonyos fajta használata idegenszerű. Nem, ez a névelő nem magyartalan, sőt nélkülözhetetlen eleme szókincsünknek. Több árnyalatot is kifejezhetünk vele. Például: „Egy író csak akkor mondhatja el azt, ami legszemélyesebb titka, lényének értelme, ha a korszak és a világ körülötte hívják ezt a titkot” – olvashatjuk Márai Sándor Naplójában. E mondat inkább az egyénit hangsúlyozza, és kevésbé általánosít, mint ugyanez a mondat az a névelővel. Másik példa, szintén Máraitól: „…az író, a művész menthetetlenül a nyilvánosságnak él és hal, minden szavának, minden megnyilatkozásának megköveteli az emberi visszhangot.” (Az a, az egyébként jobban tükrözi a magyaros szemléletmódot.)

Felesleges azonban az egy határozatlan névelő általánosító értelmű főnév vagy nem számszerűsíthető fogalom neve előtt: „az edző egy eredményes módszerrel dolgozik”; „az együttműködés elkerülhetetlenül létrehoz két ember között egy kapcsolatot”. Világosan: eredményes módszerrel dolgozik (tekintve, hogy az egy itt félreérthető: számnévként is olvasható!); az együttműködés két ember között kapcsolatot hoz létre. Sok esetben fölösleges az egy határozatlan névelő a névszói állítmány előtt is: „ő egy nagyon szép lány”; „ez egy nagy ötlet”. Magyarán: ő nagyon szép lány; ez nagy ötlet.

Nem kell névelőt tenni az olyan főnév elé sem, amely azt jelöli meg, hogy egy-egy név, fogalom mi vagy mi nem. Az állítmányi szerepű névszó ugyanis nem az egyedire utal, hanem az általánosra: „ez nem egy szeretet”, „ez tényleg egy kérdés”. Pontosan: ez nem szeretet, ez tényleg kérdés.

A társalgási nyelvben, a köznapi beszédben sűrűn előfordulnak metaforikus értelmű, illetve az egyediséget hangsúlyozó közlések: „imádom, ő egy tündér”, „aki olvasta a könyvet, annak jobban tetszik, de az semmiképp nem egy jó film”. Az igényes nyelvhasználatban ő valóságos tündér; nem valami jó film.

A közlés világossága, a pontos nyelvhasználat olykor tehát – látszólag – apróságokon múlik, példának okáért egy-egy névelőn!

Arany Lajos

***

Eredeti megjelenés:

https://reformatusoklapja.hu/evfolyamok/lxiv-2020/2020-17-szam/anyanyelvi-kauor/

https://reformatusoklapja.hu/evfolyamok/lxiv-2020/2020-43-szam/anyanyelvi-kapuor/