Csukott szemmel kanalaztam a levest. Tehettem, mert, ha a stúdióban még nem is, az ebédlőben már magabiztosan közlekedtem. Ha gyermekkorom konyhájában keveselltem a fényt, lámpagyújtás helyett tudatosították bennem, hogy a számat sötétben is megtalálom.

A Bródy Sándor utcai ebédlő világos helyiség volt. Láthattam mindenkit. Azt is, aki az ebédjegyét szorongatta, és azt is, aki éppen ülőhelyet keresett a tányérjával egyensúlyozva. Hatan vagy talán még nyolcan is elfértünk a hosszú asztalok mellett. A munkatársak kisebb társaságokban jöttek, de voltak, akik magányosan érkeztek. Ilyen voltam én is.

Ismerkedni jártam ide. Igaz, néha belopództam a stúdiók technikai helyiségeibe is, főleg azokba, amelyekben rádiójátékot vagy valamelyik irodalmi műsor részfelvételét rögzítették.

Arcokat kerestem a hangokhoz. Nem mintha ismertem volna Márai Sándor tételmondatát, mely szerint: „az emberi hang mélyebben, személyesebben örökíti meg és fejezi ki az ember személyiségét, mint az arckép…” Én „csak” ezekkel az arcképekkel szerettem volna párosítani a rádióban beszélőket. Füleltem tehát mindenütt.

Boldog voltam, amikor azonosítottam Bőzsöny Ferencet vagy Debrenti Piroskát. Aztán amikor már fogadták is a köszönésemet, együtt ülhettem a Kossuth Rádió mikrofonja előtt Bozai Jóskával, aki saját szórakoztatására – és az én ámulatomra – úgy olvasta a híreket, hogy közben forgatta a félflekknyi papírt. Bátonyi György pedig maga elé idézve a „leírt szöveg felolvasandó” örök szabályt, töltőtollal a kezében vette át a „hírcsokrot”. Valahogy mindig talált kiigazítandót a hírszerkesztők által diktált szövegben. Az ő hírpapírjai grafikai látványosságok voltak a kéktintás húzások és kiegészítések következtében. Pedig a diktálás akkor még nem „csak” a technológia része volt, hanem az érthetőség „első lépcsős” lektorálása is. A gépírónők ugyanis, ha valamit nem értettek, azonnal visszakérdeztek. Mert ha számukra – akik a hír világában töltötték az egész napjukat –, szóval, ha számukra befogadhatatlan a szöveg, hogyan érthetné meg azt az, aki a napi teendői mellett hallgatja a rádiót.

Később jegyzetíróként számomra is megnyugtató volt, ha a felolvasásomat rögzítő hangmérnök elmondta a véleményét a mondandómról. Ő volt a királyi előkóstoló, vagyis az első hallgatóm. A leghűségesebb hallgatóm elismerés persze Édesanyámé. Halálakor ezt a tényt a mikrofon előtt is megvallottam „szalagra vésve” az örök érvényű címet.

A jegyzetírás lehetőségét – mint minden egyebet, amit a pályám során megéltem – az adott helyzet hozta elém.

A Kossuth Rádióban havonta jelentkezett tematikus műsor volt a „Szivárvány”. Szigethy Anna szerkesztette. Az adás tervezésekor kiválasztott egy fogalmat, és azt a szerkesztőség munkatársai – a műfaji és megközelítési módok színes gazdagságával, ötletelésével – feldolgozták. Volt interjú, riport, irodalmi megközelítés, vagy éppen a zene világát kutató prózai munka. A kétórás programot – azaz a szivárvány színeit –  egységesítette, azaz ismét fehér fénycsóvává szelídítette a műsor végi jegyzet. Ezt éveken át a színházi szakemberként is neves újságíró, Mátrai Betegh Béla jegyezte. Váratlan halálát követően szólított meg engem, a húszas éveinek elején járó pályakezdőt a szerkesztő.

Így lettem hosszú éveken át rádiós jegyzetek írója és felolvasója.

Ebbéli tevékenységemben odáig vittem, hogy évtizedek múltán az egyik – a Kossuth Rádió reggeli műsorában elhangzott –, politikai áthallásokat is tartalmazó írásom miatt szüntette meg – azonnali hatállyal – a munkaviszonyomat az elnök. Az akkor még létező Magyar Rádió „fura ura”, egyúttal „nem létező műfajjá” nyilvánította és az összes műsorból kitiltotta a jegyzetet.

Ez abban az esztendőben történt, amikor az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóján sikerült meggyalázni a Bródy Sándor utcai épületet.

Az egykori ÁVH-s sortűz helyszínén a beléptető kapu nyitott sorompóján ki-be járkáltak a rohamrendőrök. A 6-os stúdió udvar felőli falához térdepeltették, és műanyag kötözővel bilincselték meg a városban összefogdosott fiatalokat. Annyi volt a bűnük, hogy nedves volt a ruhájuk. Órákkal korábban a Deák téri vízágyúzáskor lettek megjelölve, ahová a kardlapos lovasroham szorította be őket, pedig eredetileg csak ünnepelni jöttek az Erzsébet híd pesti oldalán fölállított színpadhoz.

Napközben a rendőrök – pihenésképpen – összetaposták a Pagoda előtti virágokat, miközben sztaniolba csavart pet-palackból oltották szomjukat. Mindezt már ők sem tudták józanul elviselni…

Pedig amikor 1978 szeptemberében beléptem a Nagykapun, úgy gondoltam, hogy itt fogok dolgozni egészen a nyugdíjazásomig.

Hát nem így lett.

Nem csak azért, mert a politika ágyasaként székébe ültetett elnök ecetgyári szakmunkásból lett gyárigazgatóként irányította a nyolcadik évtizedében járó kulturális intézményt, hanem azért is, mert a megszüntetett Magyar Rádió után mostanra már megsemmisült annak épülete is. Nyoma sincs a Nobel-díjas Békésy György által – a hallgatók füléhez hangolt – zenei stúdiónak, a 6-osnak. A pártállami rettegésben épített bunkerstúdiónak. És porrá lett az intézmény szellemiségének kirakata, az elhagyatottság éveiben a rádiózás szellemének is búvóhelyet nyújtó Pagoda is.

Hálával tartozom az ’56-os hősöknek. Mert, ha ők nincsenek, és emléküket nem örökítik meg a rendszerváltozás első éveiben emléktáblák egész sorával, talán a Bródy Sándor utcai falat is ledöntötték volna. Azt a falat, amelyen az a kapu van, amelynek kilincsét annyiszor lenyomtam, hogy a hatalmas tölgyfa ajtón benyitva Kedves Hallgatóimat szolgálhassam. Így. Nagybetűvel.

Perjés Klára és Búzás Andor – akik kézen fogtak Pécsett, és a pesti szerkesztőségbe vezettek – az első perctől kezdve tudatosították bennem, hogy minden, amit tudok, és amit meg fognak tanítani nekem, az azokért van, akik hallgatják az adást. Azt is ők mondták, hogy a mikrofon előtt nem csak beszélni, de gondolkodni is csak azzal a fegyelmezettséggel szabad, hogy a Kossuth Rádiónak akkor is van legalább egy hallgatója, amikor a nagyadó nincs is bekapcsolva. Ez az az időszaka volt a rádiózásnak, amikor, ha a Falurádió gyakornokaként bekopogtam egy alföldi tanyára, rögtön híre ment, hogy megjött Kispista István! Mert abban az időben a Falurádiót vele azonosították. Amikor Édesapám tudomásul vette, hogy mégsem mérnök lettem, mint ahogyan ő azt remélte, és meghallotta a hajnali műsorban elhangzó egy, esetleg másfél perces tudósításaimat vagy interjútöredékeimet, teljes őszinteséggel kérdezte tőlem: „Fiam, neked ezért fizetnek?”

Aztán amikor Rapcsányi László műsorvezetése mellett beülhettem magam is a több helyszínt összekapcsoló adás másodműsorvezetői székébe, hogy a Mester jótanácsainak megfelelően, arcomon enyhe mosollyal szóljak a közönségünkhöz, már közvetlen környezetem is többre tartotta a munkámat. Rapi adott nevet a „Családi Tükör”-nek is, amelyet Juhász Judittal közösen szerkesztettünk. Ebben a „kossuthos” félórában találtuk ki a kettős műsorvezetést.

És mindezekkel együtt vagy ezek ellenére ötven év után is érvényes az LGT ötvenedik születésnapra írt dala: önállóan ugyan már nem létezik a születésnapos, de századik évében is „Szól a RÁDIÓ…”

Németh Miklós Attila

Fotó: Fortepan/Berkó Pál