Akik még nem döntöttek, le fognak majd szavazni a biztonságra, a kormányképességre, a kiszámíthatóságra és a tapasztalatra, ez az én reményem – mondja Orbán Viktor. Hogy látja a háborús helyzetet? Megnyerhető-e a jobboldalnak a digitális tér? Mit gondol a Szőlő utcában történtekről? Lentulai Krisztián készített interjút a miniszterelnökkel.

Advent van, az elcsendesedés és a számvetés időszaka. Hogyan tekint vissza erre az esztendőre?

Jól hangzik, amit mond, kár, hogy nem úgy van. Abban igaza van, hogy az advent arra való, hogy elcsendesedjünk, és erre mindannyian vágyakozunk is. De ha körülnéz a politika háza táján – első udvar: belpolitika, hátsó udvar: külpolitika –, akkor itt elcsendesedésről szó sincs, itt mindenki torkaszakadtából üvölt. Zajos és aktív a belpolitika, nem úgy néz ki, mint amely véget akar vetni az évnek, ez a külpolitikára talán még inkább igaz. Ott nemcsak hangos, hanem folyamatosan súlyos dolgok történnek – az EU-csúcs lesz igazán cintányérosan zajos összejövetel. Ez egy zajos év volt, sok minden adódott össze. Olyan, mintha már egy évtizede történt volna, pedig januárban történt, hogy hivatalba lépett a régi-új amerikai elnök. Azóta pedig megváltozott a világ, az ő hivatalba lépése nemcsak szimbolikusan, hanem valóságosan is lezárt egy periódust. Jól láthatóan kezd kibontakozni egy új időszak, egyre tisztábban látható, hogy milyen lesz az az új időszak, amelyben élni fogunk. Ezért a mostani nem egy szokásos választás előtti év, inkább egy nagy világátváltozáshoz adódik hozzá a szokásos választási év zajossága.

Decemberben Tatabányán közönségtalálkozón jártam Kohán Mátyás kollégámmal. A washingtoni út volt a téma, és annyi embert érdekelt a külpolitika, hogy meglepődtem. A végén olyan komplex kérdéseket kaptunk a közönségtől, mintha egy emelt szintű kvízesten vettünk volna részt. Nem gondoltam volna, hogy akár egy választási tematikába ilyen szervesen be tud épülni a külpolitika.

Két dolog van, ami segít megérteni ezt a helyzetet. Van egy olyan gondolatunk, hogy a régi ipar­városoknak van épp elég gondjuk az életükben, ezért biztosan kevesebbet törődnek a külvilág eseményeivel, mint magukkal. Aztán elmegy az ember Ózdra, Tatabányára, Komlóra, Dunaúj­városba, és meglepődik, hogy ez nem így van. Ott ugyanúgy nyitottság, érdeklődés van, nem egy „az ország eldugott sarkában élünk” életérzés, hanem pont az ellenkezője. Ezek az iparvárosok kezdenek magukra találni, és az ottani polgári közönség legalább olyan virulens, érdeklődő és nyitott, mint bármilyen hagyományos polgári város közössége. Érdemes kicsit másképp gondolkodni a saját hazánkról! A másik ügy pedig az, hogy a magyaroknak általánosságban nem kellene olyan mértékig érdeklődniük a külpolitika iránt, ahogy teszik. Miért teszik mégis? Ha végignézzük a 20. század történelmét, mindenkinek van egy olyan tapasztalása és tudása, hogy ami a világban történik, az előbb-utóbb itt is megjelenik. A 20. században leginkább rosszul jelent meg, az eseményeknek inkább kárvallottjai voltunk. Ez alól az egyetlen kivétel a szovjet birodalom összeomlása, amely összességében jótékony hatást gyakorolt ránk, mert a kommunisták elmentek, és hozzákezdhettünk a saját világunk építéséhez, amely olyan, mint mi vagyunk, és nem kívülről kényszerítik ránk. A magyar köz­véleménynek van egy, a többi országét meghaladó érzékenysége a nemzetközi ügyek iránt. És van még valami a levegőben, valami változik. Nem biztos, hogy az emberek pontosan le tudják vezetni a külpolitikai összefüggéseket, de a hírekből, az eseményekből olyan kép rajzolódik ki előttük, hogy itt most valami történik. Jól érzik, hogy valami történik a világban, olyan dolgok, amilyenek nem szoktak történni, és amelyek jelei egy mélyebb átalakulásnak. Ez érdekli az embereket.

Az ön túloldalról legendásnak tartott elszigeteltsége érdekes fordulatot vett a Washington–Moszkva–Isztambul hármas úttal. Ez is megérintette a közvéleményt, nagy érdeklődés övezte a beszámolókat, és mintha megérezték volna, hogy ha másért nem is, azért fontos ez az egész, mert nem mindegy, mennyiért fogunk tankolni.  

Itt is összeadódik két dolog. Az egyik, hogy ha már változik a világ, történik valami, amit a nagyfiúk alakítanak – oroszok, amerikaiak, törökök –, hol lesz Magyarország helye. Izgalmas és fontos kérdés. Ráadásul mind a három ország kell ahhoz, hogy hazánk továbbra is abban a különleges és kivételes helyzetben maradjon, hogy az Európai Unióban itt fizetik az emberek a legalacsonyabb rezsit. Ha külföldiekkel találkozunk, és megkérdezzük, mi a helyzet náluk, az első két-három mondat után előkerül, hogy kezd megfizethetetlenné válni az élet. És nem általánosságban az inflációról van szó – mert azért azt valahogy itt is, ott is sikerült megfékezni –, hanem az energiaárak és a háztartási rezsi megkétszereződéséről. Ha mi fizetünk 250-260 ezer forintot évente rezsire, akkor ez a románoknál a duplája, a lengyeleknél a háromszorosa, a cseheknél a négyszerese, az osztrákoknál meg a németeknél pedig még annál is több. Utóbbiak lehet, hogy többet keresnek, de azért ennyivel nem. Nehezedik az élet. Azt, hogy Magyarország ebből ki tud maradni, a magyarok érzékelik – látják a rezsiszámlán. Mindenki tudja,

„ha nincs rezsivédelem, és meg kellene fizetni, amit mások fizetnek, akkor azonnal alacsonyabb életszínvonal kopogtatna be az ajtón.”

Azt is látják, hogy a kormány küzd azért, hogy ez ne következzen be – most már jó évtizede. A rezsivédelmi rendszer fenntartása mindenkinek az érdeke, nem pártpolitikai kérdés. A Washington–Moszkva–­Isztambul út a baloldalon is érdeklődést váltott ki, hiszen nekik is fizetniük kell a számlákat.

Azok a hangok, amelyek a rezsicsökkentés piactorzító hatásáról szólnak, és azt kifogásolják, hogy a magyarok nem tanulnak meg spórolni, nem hatják meg a többséget?

Azoknak a baloldali-liberális közgazdászoknak, akik szerint ennek piactorzító hatása van, igazuk van. Az intézkedés valóban természetellenes, művi, és valóban torzítja azt, ami az állam közbeavatkozása nélkül történne. De nem ez a normális! Az államot azért tartjuk, hogy azokon a pontokon avatkozzon be, ahol a gazdaság az emberek ellen kezd dolgozni. Ez nem művi, hanem ez a természetes, ez a normális. Ezért tartunk államot. Persze úgy kell beavatkozni, hogy az minél hosszabb ideig fenntartható legyen, és mindenkinek elfogadható legyen a rendszer. Ezt a liberálisok és a baloldaliak nem hiszik, és nem tartják helyesnek. A vérlázító tiszás mondat, miszerint a magyar ember nem tanul meg spórolni, az igazi régi libsi-bolsi felsőbbrendűségi tudatból jön. Vagyunk mi, okosok, és van a nép, amely nem okos. És a népnek meg kell tanulnia, mi az okosság – ez az egész gondolatkör egy olyan világot ír le, s benne úgy helyezi el magát egy tiszás politikus, ami a nemzeti gondolkodás számára vérlázító. A világ nem így néz ki!

Visszatérve a hármas úthoz: ez már maga a konnektivitási stratégia beteljesülése?

A washingtoni útról lehet azt mondani, hogy jelentőségében messze meghaladott minden más találkozót ebben az évben. Leginkább azért, mert Donald Trump januárban lépett hivatalba, a találkozó pedig novemberben volt – tehát eltelt tíz hónap anélkül, hogy találkoztunk volna. Holott a logikus az, hogy ha megválasztják a nagy embert, hivatalba lép, azonnal mindenki tülekedik-­tolakodik, próbál bejutni. Én az ellenkező stratégiát választottam. Részben mert nem volt szükségem arra, hogy demonstráljam, az új elnök és köztem régóta fennálló kapcsolat van. Akkor megyünk el Amerikába, amikor pontosan meg tudjuk mondani és elő is tudjuk készíteni, hogy mit akarunk tőlük. Ezért az amerikai látogatás valóban kiemelkedett. Az egy dolog, hogy kivettek minket az orosz olaj- és gázszankciók alól, de kötöttünk energiavásárlási szerződést, nukleáris együttműködési megállapodást, részben technológia­beszerzést, részben fűtőanyag-­beszerzést, részben későbbi közös nukleáris beruházásokat Magyar­ország területén, kötöttünk hadiipari megállapodást, és kötöttünk megállapodást gazdasági kérdésekben is. Emellett megegyeztünk arról, hogy ha Magyarországnak pénzügyi gondjai adódnának mondjuk a brüsszeli áskálódás miatt, akkor hogyan, milyen eszközökkel tud minket kisegíteni az Egyesült Államok. Ez egy igazán nagy csomag, ritka a magyar diplomácia történetében, hogy egy nagyhatalommal négy-öt komoly elemet tartalmazó csomagról tárgyalt volna. Ha ezt félretesszük, és azt nézzük, hogy a találkozó illeszkedik-e valamilyen nagyobb haditervbe, akkor a válasz igen. S ezt a haditervet, amely eddig titkos volt, az amerikaiak most leleplezték és közzétették – ez az új amerikai nemzetbiztonsági stratégia. Ebben az amerikaiak leírták, hogyan látják a világot, mik az érdekeik, és milyen eszközökkel akarnak érvényt szerezni nekik. Ez pedig kirajzolja, hogy a magyar–amerikai kapcsolat különlegessé vált, ugyanis az amerikaiak elgondolása a világról, annak alakításáról élesen elvált és szemben áll azzal, amit az Európai Unióban, Brüsszelben gondolnak. A nyugati világban ez merőben új helyzet.

A bajtársiasság az alapja annak, hogy ez a találkozó kivételesnek számít az amerikai–magyar diplomáciában? Ön ugyebár akkor is kitartott Trump mellett, amikor a népszerűségi listák alján volt.

Sőt, amikor még elnök sem volt, és mindenki Hillary Clintonra fogadott.

Mondták is, hogy Orbán vabankot játszott.

Lehet ezt is mondani, de a politika mégis művészet. A művészetben van intuíció, és az intuíció elegánsabb, mint a vabank – inkább hívjuk annak. Azért támogattam már akkor is Trumpot, mert éreztem, hogy a világban változások zajlanak, és ide legény kell a gátra. Éreztem, hogy Clinton, aki egyébként egy tapasztalt, a nemzetközi ügyekben különösen jártas asszony, erre nem lesz megfelelő ember, ide más típusú vezető kell. Mert olyan kor jön, amikor a demokrácia ismert intézményei, a kormányok, a parlamentek nem lesznek elegendők, hogy megszülessenek a szükséges döntések. Ide most egyszemélyi vezetők kellenek, legények, akik kemények, határozottak, nem ijednek meg a saját árnyékuktól. Az a jó, ha nem a hagyományos elit köreiből, hanem kívülről jönnek. Ha ugyanis a dolgokat másképp kell csinálni, akkor olyan emberre van szükség, aki nem fél felborítani az asztalt. Azt láttam, hogy Trump ilyen ember. Minden a mi számításaink szerint alakul ebből a szempontból, a visszatérés minden negatív és pozitív következményével. Utóbbiak nagyságrendekkel meghaladják a negatívakat, olyanok is vannak ugyanis. Az például, hogy vámot vetett ki az európai termékekre, nem jó Magyarországnak.

Fordulóponthoz érkeztünk az orosz–ukrán konfliktusban: Mark Rutte NATO-főtitkár szerint Oroszország célpontja immár Európa, és olyan háború előtt állunk, amilyet annak idején nagyapáink és dédapáink vívtak. Ebből a pozícióból ilyet még nem hallottunk.

Lassan négy éve tartanak a harcok, és nem emlékszünk az elejére. Egy világháború-hosszúságú szakasz van mögöttünk. De én emlékszem az első csatáimra, több ponton eltérő értékelésem volt számos nyugat-európai vezető gondolataitól, de nem mindenkiétől. Akkor még nem voltunk annyira egyedül, mint most: az elején a magyar és a német álláspont még azonos volt. A németek azt mondták, hogy fegyvert nem, maximum sisakot küldenek, aztán ha muszáj, akkor olyan fegyvereket küldenek, amelyek nem alkalmasak emberi élet kioltására; arra pedig, hogy a gázra és az olajra szankciókat vessenek ki, soha nem kerülhet sor. Csak aztán az amerikaiak meg a többi uniós ország benyomták őket a háborúba. Nem arról van tehát szó, hogy mi egyedül álltunk ellen – az elején még sokan a béke oldalán voltunk. Innen haladt az eseménysor oda, hogy a főtitkár világháborúval riogat minket. Nagy utat tettünk meg, csak már nem látjuk kívülről a folyamatot. Szóval az első kérdés: tudja-e Rutte, hogy mit beszél? Nehéz feltételezni, hogy nem ismeri a történelmi analógiák súlyát. Ismerjük a volt holland miniszterelnököt, szokott furcsa dolgokat mondani, bántott is minket, de azzal sose volt megvádolható, hogy buta ember lenne, vagyis nem feltételezhetjük, hogy nem volt tisztában a szavai súlyával. Ez nem csak azért riasztó, mert felidézte bennünk a második világháború romos budapesti utcáinak képét, a hatvannapos ostromot, azt, ahogy keresztülviharzott a front Magyarországon, szétbombázva az összes ipari városunkat, deportálva a zsidókat, aztán kitelepítve a németeket. Ezek ugyanis mind előjönnek a NATO-főtitkár egy ilyen mondata hallatán. De azért is súlyos, mert ellentétes azzal, amit az amerikaiak mondanak.

Mire gondol?

Ha azt nézzük, hogy ez egy európai álláspont, amely eltér, sőt ellentétben áll az amerikai állás­ponttal, akkor kirajzolódik valami új, ami nem volt. Olyat, hogy katonai, biztonsági kérdésekben az Amerikai Egyesült Államok, amely a NATO egyik pillére, és az unióhoz tartozó országok, a másik pillér, egymástól élesen eltérő dolgokat mondjanak, még nem láttunk. Tehát hogy Amerika békét akar, Európa meg háborút.

„Az új világ magában hordozza az amerikai–európai konfliktusok lehetőségét.”

Nem az a kérdés, hogy én mit gondolok Rutte szavairól, hanem hogy az amerikai elnök mit gondol róluk, és hogy lesz-e még az embernek állása holnapután. Még valami. Mint a háború egyik alkérdése az asztalon van a befagyasztott orosz vagyon sorsa. Ezt a vagyont hamarosan lefoglalják, és fel akarják használni az ukránok finanszírozására – ilyen még a második világháborúban sem volt. Ez hadüzenet. Ne értsük félre, ne becsüljük alá!

„Az orosz nemzeti devizatartalék lefoglalása, majd felhasználása az oroszokkal hadban álló fél megsegítésére maga a hadüzenet.”

Ez maga a háborúba való belépés közvetlen mozzanata.

Beszéljünk a digitális polgári körökről. A jobboldaliak azt érezhették, hogy az online térben „legyilkolják” őket, mostanra pedig lett önbizalmuk, használják a Facebookot, nem szanaszét, hanem együtt vannak. 

Ez rendkívül fontos! Ha az embernek magányosan kell harcolnia, az nem ugyanaz, mint amikor számíthat a bajtársára. Én indítottam el a DPK-kat, s a mögötte álló érzés hosszú ideig érlelődött bennem. Korábban abba a torz gondolkodásba sodródtam, amely szerint a digitális világ nem a miénk. Aztán rájöttem: miért is van így? Lehetne a miénk is! A digitális világ mindenkié. A balosok elfoglalták, mert ez az eszköz jobban illik az életfilozófiájukhoz. Ők inkább nihilisták, mi inkább valami mellett állunk ki, a mi életünkben több a komoly és a szent dolog, mint az övékben. A digitális világ Magyarországon egy stílust is magával hozott: a nyegleséget, a csúnya beszédet, a tiszteletlenséget, ami kulturális ellenszenvet ébresztett az emberekben. Aztán rájöttem, hogy ez mindenhol a világon így van, és arra jutottam: döntsük meg az alaptézist, legyen ez a világ a miénk is! Különösen az után, hogy a közélet egyre zajosabban húzódott át oda. A jövő diskurzusai inkább az online térben lesznek, és ha nem akarunk kimaradni belőlük, akkor fel kell menni a pályára. Lehet a mi filozófiánkhoz igazítani, lehet máshogy beszélni, nemcsak politikai öklendezést, hanem tisztességes párbeszédet is lehet csinálni. Legyünk a jó párja a rossznak! Ezt a jót pedig mi hozzuk magunkkal. Ha ügyesen csináljuk, egyre többen leszünk.

Ráadásul kiderült, hogy a Facebook szűkíteni fogja a közéleti gondolkodás tereit. Sok mindent be tudnak tiltani, de az egymással való beszélgetést nem lehet betiltani. Ha sokan vagyunk fenn, és beszélgetünk egymással, annak lesz a legnagyobb hatása a magyar társadalom jövőjére. A balliberálisok digitális jelenléte párosulni szokott egyfajta elmagányosodással, elszigetelődéssel. Ők gyakran ott élnek, ezzel szemben nekünk van valóságos életünk is. Nálunk a digitális tér nem helyettesíti a valóságos teret. Ez egészségesebb társadalompszichológiai folyamatokat indít el nálunk, mint a másik oldalon.

Zajlik a DPK-s országjárás, közben pedig az aktuális kihívó rászervezi a saját rendezvényeit ugyanarra a városra, ugyanarra a napra…

Ez az ő lényegükből következik. Mi azért jövünk össze, mert jól érezzük magunkat egymás társaságában. Az utazó program egyre szebb: sportolók, zenészek, művészek vesznek rajta részt. Színvonalas, jó ott lenni, és meg is erősítjük egymásban azt a hitet, hogy jó úton járunk. A másik oldal ezzel szemben provokál. Nem azért jönnek össze, mert szeretnek együtt lenni, hanem hogy elrontsák a mi örömünket. Ez a két életfilozófia régi és jól ismert különbözőségéből adódik.

Kezd kialakulni az újabb fideszes politikusi archetípus, amely megfelel az új kor kihívásai­nak, például akinek kötelessége szabatosan helytállni váratlan interjúhelyzetekben. Mintha megnövekedett volna a számuk…

Jól érzi, ez a változás valódi. Ha pályán akarsz maradni, az új eszközök kikövetelik az új képességet, és neked ki kell magadban fejlesztened. Vagy sikerül, vagy nem. Ez nem azt jelenti, hogy akinek nem sikerül, azt kidobjuk a hajóból. Akik most talpon maradtak, azok e képességekben sokkal jobbá váltak. Összeszedettebbek, élesebbek, világosabbak, közérthetőbbek. A mi szakmánk a leginnovatívabb szakma. Olyan gyors változások vannak ezen a területen, amilyenek máshol nem tapasztalhatók. Nekem is tartanom kell a tempót a fiatalokkal!

A baloldali közvélemény-kutatók is elismerik, hogy erősödik a Fidesz. Hasonló időszakokat összevetve hogyan áll, és mi a helyzet a formaidőzítéssel?

Tapasztalati dolgokat tudok mondani. Választás előtt fél évvel a balosok sorompóba szokták léptetni az összes elérhető erőforrásukat, ideértve az értelmiségijeiket, a művészeiket, az újságíróikat, az influenszereiket, a közvélemény-kutatóikat. Tolják és tolják és tolják. Ahhoz képest, hogy kétharmaddal győztünk a legutóbbi választáson, öt-hat hónappal korábban arról volt szó, hogy kétharmaddal fogunk veszíteni… Aztán történt, ami történt. A balosok mindig időben előttünk rendezik össze a mozgásukat, és tudnak egy irányba beszélni, így kialakul egy képzet, miszerint ők erősek, mi meg gyengék vagyunk. Aztán mindig mi nyerünk. A választás előtt pár hónappal mindig kakofónia van. Ez az időszak elválasztja a pelyvát a magtól, kifújja a szél, ami nem oda való, majd a végén, a választás napján csak a lényeg: a szem marad. A választás mégiscsak arról szól, hogy kikre bízzuk az életünket a következő négy évre, ők pedig mit kezdenek majd a lehetőséggel. Közben itt van körülöttünk egy világ, amely valamikor kedvező a kísérletezéshez, máskor meg kockázatokat rejt, mint például most. Ilyenkor a tapasztalat és a biztonság fontosabbá válik, mint a kísérletezés. Ahogy közeledik a választás napja, egyre inkább a lényegről van szó: kormányképességről, felelősségről, alkalmasságról, megbízhatóságról, kiszámíthatóságról, biztonságról. És ez szerintem nekünk kedvez, mert van mögöttünk tizenöt év. Ez egyfelől hátrány, mert könnyebben található benne hiba, másfelől esélyt ad arra, hogy bizonyítsd a komolyságodat, a hűségedet, a lojalitásodat, hogy bátor vagy, hogy nem szaladsz el, hogy kiállsz az emberekért. Az ellenfélről nem tudhatjuk ezt. Lehet, hogy ilyen, lehet, hogy nem. Ez most épp nem úgy néz ki. De rólunk lehet tudni. Ahogy közeledünk a választáshoz, a kormányzóképesség szempontja egyre nagyobb súllyal esik latba. Ez így szokott történni, efelé haladunk, és ez inkább nekünk kedvez. Ezért nem a felméréseket nézem, hanem a tapasztalataimat.

Az úgynevezett bizonytalanok megnyerése a cél az utolsó hónapokban?

Vannak egyáltalán bizonytalanok? Ez olyan bevett és elfogadott dolog. De vannak?

Korábban ezt érzékeltük.

Miben is bizonytalanok? Magukban biztosan nem, ők pontosan tudják, mit várnak el. Nem bizony­talanok, csak nem foglalkoznak még ezzel, még nem értek oda, nekik még nincs választás. Ők tájékozottak, ismerik a saját helyzetüket, és tudják, mit akarnak. Csak még nem fordították le politikai döntésre. A választás napján majd körülnéznek és döntenek. És ahogy szoktak, le fognak majd szavazni a biztonságra, a kormányképességre, a kiszámít­hatóságra, a komolyságra és a tapasztalatra. Ez az én reményem.

Egy korábban a Fideszre szavazó tiszás visszarántható-e? Úgy tűnik, hogy sokan bűbáj alatt állnak.

Nem tudom, a bűbáj-e a jó szó, szerintem inkább indulatok vannak. Tanítják azt a módszert, hogyan kell a szavazókat érzelmileg felkorbácsolni, szembefordítani őket a politikai ellenféllel. A baloldalon ezt rendszeresen csinálják. Meg­kérdőjelezik a demokráciát, azt mondják: ha nem ők vannak kormányon, nincsen demokrácia. Mindent indulati energiával látnak el. De ez elmúlik. Nem lehet ráigazítani a választás napjára, ezek rövid ideig működő dolgok. Itt nem bűbáj van, hanem az ész elé tolakodó indulat vagy érzelem. De amikor arról kell dönteni, mi lesz a következő négy évben, előkerülnek az igazán fontos szempontok. Népe válogatja, de a magyar nép ilyen: szeret erőseket mondani, és szeret óvatosan dönteni.

Szőlő utca. Három dolgot látok: egy kuplerájt, egy hatáskörén túlterjeszkedő nevelőt és bentlakókat, akik között vannak sokat próbált fiatalkorú gazemberek is. Mi történik a közvéleményben, hogy ebben a helyzetben valaki csak fideszesként vagy csak ellenzékiként tud gondolkodni?

Nem könnyű ezt átlátni. Megpróbálom a kormány felől megközelíteni. Vannak gyerekek, akiknek nincsenek szülei, mert vagy rossz szülők voltak, és elvette a gyereket a gyámhivatal, vagy meghaltak, vagy megszületéskor magára hagyták a gyereket. Van tehát több tízezer gyerek, akiről gondoskodni kell. Miután a kommunisták felszámolták az egyházakat és a civil szervezeteket, amelyek az állam nélkül is ellátták a gyerekeket, az államé lett a felelősség. Gondoskodnunk kell azokról, akiknek nincsenek szüleik. A Szőlő utcai egy speciális intézet, ahol bűnöző fiatalkorúak vannak, mind követtek el bűncselekményeket, leginkább súlyosakat, emberölésig bezárólag. Ez egy nehéz hely. Amit mi láttunk, és felzaklatott bennünket, hogy egy nehéz közegben egy nehéz szituációt egy fogva tartó nevelő úgy oldott meg, ami elfogadhatatlan, sőt bűncselekményt valósított meg. Még egy bűnöző fiatallal sem lehet úgy bánni, amit láttunk. Az állam felderíti az eseteket, kinyomozza, megbünteti. Öt ilyen intézetünk van egyébként, a napokban valamennyi élére váll-­lapos rendőröket nevezett ki a belügyminiszter, mert a felügyeletüket a szociális igazgatásból át kellett tennem büntetés-végrehajtási területre, ahol megvan hozzájuk a rutin. Azt várom, hogy rendet tesznek, és megnyugtatják a közvéleményt. Olyan esetek, mint amik történtek, nem fordulhatnak elő.

Alkalmas ez az egész politikai pecsenye sütögetésére? Olyan érzése van az embernek, mintha megtervezett dolog lett volna. Kezdődött ugye a Zsolti bácsis üggyel…

Sosem zárható ki. A politika egy szervezett világ. De ennek itt most nincs jelentősége, mindenki teszi a dolgát. Az ellenzékre ebben az esetben nem akarok egy rossz szót se mondani. Az ellenzéknek az a dolga, hogy bebizonyítsa az embereknek, hogy a kormány nem tud kormányozni, és ezzel nyomás alatt tartsa a kormányt, rákényszerítse, hogy egyre jobb teljesítményt adjon le. Összességében ez nem kifogásolható. Hogy ezt közben kihasználják, meg ravaszkodnak, hát, ilyen az élet. Nekünk egyetlen feladatunk van: a rendőrség garantálja minden magyar embernek, hogy a ránk bízott, általunk fogva tartott bűnöző fiatalok is emberséges ellátást kapjanak, és esélyt arra, hogy visszatérjenek a törvénytisztelő, normális életbe. Ez ritkábban sikerül, mint kellene.

Végül így, év vége felé mondjon egy rossz és egy jó történést ebből az évből!

Ha fájdalmasat kell mondanom: 96. perc (a labdarúgó-válogatott a 96. percben kapott góllal vesztette el a lehetőséget a vb-re való kijutásra – a szerk.).

„A jó hírem pedig az, hogy annak felismerése, hogy új világrend jön létre, és a nemzetek erősorrendje átalakul, Magyarországon történt meg először a nyugati kultúrkörben,”

már 2010-ben, ebből a gondolatból kiindulva született meg az új alkotmányunk. Hosszú évek óta készülünk arra, hogy bekövetkezik az, ami most a szemünk előtt történik és történni fog a következő években. Tehát Magyarország a rumlisnak tűnő átalakulásnak az egyik, ha nem a legnagyobb nyertese lesz!

Forrás: Mandiner

Címlapkép: Lentulai Krisztián interjú Orbán Viktorral  – Fotó: Mandiner / Földházi Árpád

A videós interjú itt nézhető meg: