Az uniós közös hadsereg jelenlegi brüsszeli terve tagállami szempontból súlyos alkotmányos és szuverenitási kérdéseket vet fel.

Ami a jogi alapokat illeti, az uniós alapszerződések, így az EUMSZ 2. cikk (4) bekezdése kimondja, hogy az Unió „hatáskörrel rendelkezik” a közös kül- és biztonságpolitika – ideértve a közös védelempolitika fokozatos kialakítását – meghatározására és végrehajtására, ez a hatáskör sajátos, minden más hatásköri kategóriától elkülönülő jellegű. A „közös” kifejezés ebben az összefüggésben nem uniós, hanem kifejezetten kormányközi együttműködést takar: a tagállamok szuverén döntéseinek összehangolását, nem pedig hatáskör-átruházást. A közös kül- és biztonságpolitika területén tehát nincs klasszikus értelemben vett uniós hatáskör, nincs jogalkotási primátus és nincs intézményi autonómia, hanem kizárólag a tagállamok politikai akaratán nyugvó, egyhangúságot igénylő együttműködésről beszélhetünk. Ebből következően

minden olyan törekvés, amely a védelempolitika „központosítását”, a döntéshozatal felgyorsítását vagy a tagállami kontroll szűkítését célozza, nem a szerződések továbbfejlesztése, hanem azok logikájával ellentétes irányváltás.

Az EUSZ 42. cikke világosan pedig rögzíti, hogy a közös biztonság- és védelempolitika kizárólag a tagállamok által rendelkezésre bocsátott képességeken alapul és csak fokozatosan vezethet el egy közös védelempolitikához. Ennek is szigorú feltétele az Európai Tanács egyhangú döntése, valamint az, hogy a tagállamok saját alkotmányos követelményeiknek megfelelően fogadják el azt. Már ez önmagában kizárja azt a politikai narratívát, amely gyorsított, szűk körű döntéshozatalról és a tagállami beleszólás korlátozásáról beszél, hiszen a jelenlegi jogi keretek éppen a nemzeti szuverenitás védelmét építik be a rendszerbe.

A szerződés szövegéből az is egyértelműen következik, hogy az Unió köteles tiszteletben tartani a tagállamok biztonság- és védelempolitikájának egyedi jellegét, valamint a NATO-keretek elsődlegességét.

Az EUSZ 42. cikk (7) bekezdése ugyan kölcsönös segítségnyújtási kötelezettséget rögzít, de kifejezetten kimondja, hogy ez nem érintheti a tagállamok saját védelmi politikáját. A brüsszeli elképzelés ezzel szemben éppen azt a határt lépné át, amelyet a szerződés tudatosan meghúzott: a katonai erő alkalmazásáról szóló döntés kivonását a nemzeti alkotmányos kontroll alól.

Magyarország szempontjából ez a jogi értelemben vett kollízió még élesebbnek tűnik. Az Alaptörvény 45. cikke egyértelműen kimondja, hogy Magyarország fegyveres ereje a Magyar Honvédség, amelynek irányítása az Országgyűlés, a köztársasági elnök és a Kormány, valamint az illetékes miniszter kezében van. Ez az alkotmányos konstrukció nem pusztán szervezeti kérdés, hanem a fegyveres erő alkalmazásáról szóló döntések demokratikus legitimációjának garanciája: biztosítja, hogy a háborús vagy katonai jellegű döntések a választópolgárok által felhatalmazott, politikailag elszámoltatható szervek hatáskörében maradjanak.

Egy központosított uniós hadsereg létrehozása ezzel szemben szükségképpen elmosná ezt a felelősségi láncot, hiszen a katonai erő alkalmazásáról szóló döntések részben vagy egészben kikerülnének a magyar alkotmányos szervek ellenőrzése alól.

A nemzeti szuverenitás védelme nem magyar sajátosság. Ausztria alkotmányának 9a. cikk (1) bekezdése kifejezetten a tartós semlegesség fenntartását nevezi meg az átfogó nemzeti védelem céljaként, hangsúlyozva az állami függetlenség és az alkotmányos rend megóvását. Nem véletlen, hogy az osztrák közvélemény következetesen megosztott vagy elutasító a közös európai hadsereg gondolatával szemben. Már a 2019-es Osztrák Európai Politikai Társaság felmérésén is 45 százalék ellenezte Ausztria részvételét egy közös európai hadseregben. A friss közvélemény-kutatások szerint 2025-ben a lakosság 78 százaléka továbbra is a semlegesség fenntartása mellett áll.

A Századvég Alapítvány 2024 márciusában közzétett kutatása szerint

a magyarok 86 százaléka elutasítja az európai uniós vagy NATO-csapatok ukrajnai bevetését.

Ez azt mutatja, hogy a magyar közvélemény nemcsak a konkrét háborús részvételt, hanem tágabb értelemben az Európa katonai eszkalációját magában hordozó irányváltást is elutasítja. Ami pedig a legfrissebb számokat illeti, az európaiak többsége nem küldene katonát és fegyvert Ukrajnába a Századvég új kutatása alapján, az előbbit az uniós lakosság 51 százaléka, az utóbbit 69 százaléka elutasítja. A felmérés alapján az uniós polgárok nem osztják az elit háborús álláspontját. A Századvég legfrissebb Európa Projekt-kutatása alapján az EU felnőtt lakosságának 69 százaléka elutasítja, hogy országa katonákat küldjön Ukrajnába. Az elittel mindössze a válaszadók negyede ért egyet.

Az egyetlen olyan tagállam, amelyben relatív többségben (47 százalék) vannak azok, akik küldenének katonákat Ukrajnába; Svédország, mindenhol máshol a lépést elutasítók dominálnak, és – Finnország kivételével – abszolút többségben vannak. A leginkább békepárti tagállamok Magyarország, Bulgária és Szlovénia. Ezekben az országokban a katonaküldést elutasítók aránya: 91, 85 és 83 százalék.

A Századvég kutatásából az is kiderül, hogy

a fegyverszállítást az uniós polgárok 51 százaléka ellenzi és 43 százaléka támogatja.

Az eredmények meglepőek annak tükrében, hogy a tagállamok egy része – a társadalmi elvárásoktól függetlenül – jó ideje küld fegyvereket Ukrajnába. Sőt, ezekben az országokban az elit gyakran kommunikációs kampányokkal igyekszik meggyőzni a lakosságot arról, hogy az álláspontja helyes. A társadalmi attitűd azonban ettől függetlenül az ellenkező irányba mozdult: 2023-ban még az uniós polgárok szűk többsége (51 százaléka) egyetértett a fegyverküldéssel, de azóta a támogatottság folyamatosan csökken, és az arányok 2025-ben meg is fordultak. A fegyverküldést elutasítók tizennégy tagállamban abszolút, ötben relatív többségben vannak. A lépést a legnagyobb arányban a ciprusiak (79 százalék), a magyarok (75 százalék) és a görögök (73 százalék) ellenzik. Ezzel szemben a támogatók abszolút többséget kilenc, relatív többséget pedig két tagállamban értek el, a legnagyobb arányok Finnországra (77 százalék), Litvániára (69 százalék) és Svédországra (59 százalék) jellemzők.

Mindezek alapján világosan kirajzolódik, hogy

a közös európai hadsereg jelenlegi brüsszeli koncepciója és általában a hadigazdálkodásra áttérés és az ehhez kapcsolódó folyamatos fegyverszállítás terve egyszerre ütközik az uniós szerződések hatásköri logikájába, a tagállami alkotmányos rendekbe és a társadalmi legitimáció minimumkövetelményeibe.

A védelempolitika területén a jogalkotó tudatosan a kormányközi együttműködés, az egyhangúság és a nemzeti kontroll elsődlegessége mellett döntött, miközben a magyar és más tagállami közvélemény egyértelműen elutasítja az Európa háborús szerepvállalását erősítő irányokat. Ebben a keretben a szuverenitás védelme nem politikai jelszó, hanem alkotmányos és demokratikus kötelezettség, amelyet sem gyorsított döntéshozatallal, sem intézményi centralizációval nem lehet jogszerűen megkerülni.

Alaptörvényblog

Címlapkép: depositphotos.com