Nyugaton (Anglia, Franciaország) már régen felszámolták a szakralitás maradványait, uralkodókat gyilkoltak, miközben Oroszország és szövetségesei nem csak formálisan őrizték a szakrális hagyományokat.


A gyors változások korát éli a világ, benne mi is, itt, a köztes Európában. 1945 után úgy tűnt, hogy sorsunk örökre megpecsételődött. A mindig is vágyott Nyugat helyett visszavonhatatlanul a nagy, keleti, „vörös”, birodalmi Oroszország (Szovjetuniónak hívták) vonzáskörébe kerültünk, illetve nekik ítélt bennünket a Nyugat. A Nyugatnak lett volna más választása is.

Még Churchill is azt tartotta volna jónak, ha a katonai koalíció nyugati osztagai 1943-ban a Balkánon szállnak partra, és elállják a szovjetek útját Nyugat felé, és ők szabadítják fel a köztes Európát is a náci uralom alól. Az akkor már Amerikában székelő magánpénzfőhatalmi központ jobbnak látta, ha minket és még néhány térségbeli népet évtizedekig vörös uralom alatt puhítanak a „modern” Nyugatba való belépésre. Így gyorsabb lesz a leszámolás az évszázados, nemzethez hű hagyományokkal.

Érdemes a Nyugat és az orosz birodalom történetét ezúttal az orosz birodalom szemszögéből végigkövetni, hátha a jövőre nézve több, jól használható tanulsággal szolgál. Nyugat alatt egyrészt értjük a magánpénz-főbirodalmat, korábban London (font), ma New York (dollár)központtal, de az ellenük szervezett nemzeti alapú birodalmi struktúrák is a Nyugat részei voltak (Napóleon, Hitler).

A birodalomépítés Európában nyugaton és keleten párhuzamosan haladt. A Nyugat kezdeti birodalomépítő nemzetei – mindegyikük komoly hajós nép – távoli kontinenseken keresték a lehetőséget a portugáloktól, spanyoloktól, hollandoktól a franciákig és végül az angolokig. Nekik távoli gyarmatbirodalmaik épültek ki. A szláv területeken élők állammá szerveződése először Kiev környékén történt meg (Kijevi Rusz, ahonnét az orosz név is eredeztethető). Az ígéretes államfejlődést a mongol invázió zúzta szét 1237-40 között.

Az éppen épülgető államalakulat a keletre kacsingató svédeknek és a német lovagrendnek is útjában volt, de 1240-ben a svédeknek, majd 1242-ben a német lovagrendnek ment el a kedve, miután döntő vereségeket szenvedtek el. További két évszázadnak kellett eltelnie, hogy az oroszok először birodalomnak érezzék magukat. IV Ivánt (groznij = rettegett) Konstantinápoly eleste után cárrá koronázták. Joggal tekinthette magát a cár az 1452-ben megszűnt Bizánc jogutódjának és az ortodox hit védelmezőjének. Iván cár Szibéria meghódítását is elvégezte.

Az 1612-től uralkodó Romanov-dinasztia már valódi nagyhatalmi pozíciót foglalt el. Nagy Péter cár végleg legyőzte a töretlenül nagyhatalmi pozíciókra vágyó svédeket, és kijáratot is hódított a Balti-tengerre. Szentpétervár is az ő nevét viseli, mint városalapítóét. Az 1762-96 között uralkodó Nagy Katalin dél felé terjeszkedett, jelezve az orosz birodalom igényét a meleg tengeri kijáratra is. Elfoglalta a kulcspozíciót jelentő Krím félszigetet az oszmánoktól, és jelentős haditengerészeti építkezésekbe kezdett.

Ekkorra állt fel véglegesen az érdekeikben is hamarosan ütköző szakrális orosz és a nyugati magánpénz-birodalom. (A Bank of Englandet magánbankként a 17. század végén alapították.) A Nyugat először a napóleoni háborúk alatt kapott tanulságos leckét a keleti birodalom valós erejéből. A tehetséges francia tüzértiszt, Napóleon birodalmi aspirációkra törő államot hozott létre, saját jogú pénzzel. (1804-ben alapította a Banque de France-t.) Mindezt az addigra egyeduralkodó brit magánpénz-birodalom ellenében tette.

Napóleon – saját pénzre támaszkodva – meghódította a kontinenst, és 1812-ben belevágott az orosz birodalom meghódításába. Ismert a balsiker és az is, hogy az oroszok katonai ereje nélkül nem lehetett volna soha legyőzni. Az orosz katonai erővel először Szuvorov itáliai sikerei révén lehetett megismerkedni (1799), Waterloo után azonban már Párizs is nekik hódolt. Az 1815-ös bécsi kongresszus feltételrendszerét is az oroszok diktálták, és hitet tettek a szakrális monarchiák mellett (Szent Szövetség).

A Nyugat oroszfóbiája ezekből a tapasztalatokból eredeztethető, noha kissé később formálódott csak akut oroszfóbiává. Nyugaton (Anglia, Franciaország) már régen felszámolták a szakralitás maradványait, uralkodókat gyilkoltak, miközben Oroszország és szövetségesei nem csak formálisan őrizték a szakrális hagyományokat. Kezdetét vette az Oroszország elszigetelésére irányuló aktivitás, valamint az oroszokkal szövetséges szakrális hatalmak bomlasztása is. Ezek sorába illik a lengyel 1830-as felkelés és az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc is.

Ez nem jelenti azt, hogy a lengyelek és a magyarok szabadságvágyának nem lett volna létjogosultsága, csupán azt, hogy mindez közvetve az orosz birodalom ellen is irányult, éppen egy olyan időszakban, amikor hazánkban a Habsburgok is már hajlottak a reformokra (lehetővé tették a magyar nyelvű közigazgatást, és engedélyezték az első kereskedelmi bank megalapítását is az 1840-es években). Sorozatban születtek az Oroszországot gyengíteni, elszigetelni kívánó lépések.

A Krím ügyében 1853-ban a törökök és az oroszok háborúba keveredtek. A napóleoni háborúban az oroszokkal szövetséges hatalmak (Anglia, Franciaország) nem a Napóleon legyőzésében a fő terhet vállaló oroszok, hanem a törökök mellett léptek be a háborúba. „Szent” szövetségese, Ausztria sem nyújtott segítséget, aminek logikus magyarázata, hogy 1816 óta a pénzt már ott is a Rothschildok számolták. Oroszország katonailag és gazdaságilag is megrogyott.

Kénytelen volt Alaszkát eladni az Amerikai Egyesült Államoknak, és a Nyugat által ajánlott kölcsönöket is elfogadni, „reformok” és politikai feltételek ellenében. A lépés, hogy az oroszok szakrális monarchiaként katonailag is a „haladó” oldalra álltak át, a kényszer műve volt. Nagy szükség volt ugyanis rájuk a készülődő nagy európai összecsapáshoz (I. világháború). Nem tudható, de elképzelhető, hogy a cári család 1917-ben a saját kárán döbbent csak rá végzetes tévedésére.

A második ellenbirodalmi próbálkozás (Harmadik Birodalom birodalom) legyőzése sem lett volna elképzelhető az immár „vörös” orosz birodalom hatalmas áldozatvállalása nélkül. A Nyugat elleni orosz katonai intervenciótól való állandó rettegés szülte meg Romániát is röpke hetven éven belül. A fő konstruktor a szabadkőműves ihletésű III. Napóleon kormányzata volt. Két középkori állapotban lévő fejedelemségből gyúrták össze, sebbel-lobbal.

A nyugati jelleggel úgy ékesítették fel őket, hogy eltörölték a cirill írást, és a szláv eredetű szókincset, ahol csak lehetett, latinosították. Vlachok (oláh) helyett hirtelen románok lettek, hamis ókori, antik színezetet adva genezisüknek. A kellő nagyságú ország úgy jött létre, hogy nagyhatalmi erőszakkal területeket vettek el a krími háború után legyengült oroszoktól és a bolgároktól (Dobrudzsa) és az I. világháború után tőlünk is (Erdély). Később csalódva tapasztalhatták ők is és az ellenlábas ellenbirodalmi németek is többször, hogy mit is ér a „román bástya”, hiszen az egyik féltől a másikhoz állt át sorozatban. Romániáért Hitler is sokáig lelkes volt, Antonescu conducatort a legkedvesebb latinjának nevezte. Sztálin szerint viszont a román inkább foglakozás.

A Nyugat a kapcsolati hullámzások közepette nemcsak rettegett a nagy keleti birodalomtól, de ha alkalma adódott, szívesen rátette kezét kifogyhatatlan gazdagságára is. A krími háború kifejezetten ezt a célt szolgálta, kirobbanó sikerrel. A második, részben sikeres kincsvadászat a szovjet rendszer összedőlése után, a Jelcin-korszakban következett be. A parlamentjét ágyútűz alá vevő elnököt ezért Nyugaton pedáns demokratának kiáltották ki, közben évi 50-100 milliárd dollárnyi haszon ment ki az országból ellenőrizetlenül.

Mára a Nyugat letett arról, hogy az orosz birodalmat ellenőrzése alá vegye. Ez katonailag egyáltalán nem lehetséges, és a jelenlegi orosz vezetés alatt gazdaságilag sem. Marad a kölcsönös előnyökön történő kiegyensúlyozott együttműködés a felek hasznára, főként Nyugat-Európa országaival.

Az eddig feltárt orosz természeti kincsek összértékét ugyanis mintegy nyolcezerszer ezermilliárd dollár értékre becsülik, ami a Amerikai Egysült Államok négyszáz éves mai GDP-jének felel meg. Ezekre Európának mind szüksége van. Gázból a legnagyobb készlettel, mintegy 15 ezer milliárd köbméterrel rendelkeznek. A földgázt illetően az együttműködés mindkét félnek létérdeke. Oroszországnak azért, hogy a fejlesztésekhez elegendő pénzhez jusson, Európának meg azért, hogy gazdasága el ne veszítse végképpen a versenyképességét.

A magánpénz-világhatalom azonban most is közbelépett, hasonlóan mint a II. világháborúban. Ami logikus gazdaságilag Európának, nem biztos, hogy ínyére van a magánpénz-főhatalomnak. Ő is szeretne gázt eladni, rengeteget és jó drágán, mégpedig ő is Európának. Ha kell, a fél világot felforgatja a cél érdekében. Az Ukrajna körül keltett háborús pszichózis ezt a célt eddig jól szolgálja. Az oroszok és az ukránok ugyan pontosan tudják, hogy nem lesz háború, de a Nyugat mégis azt bizonygatja, hogy órák vagy csak napok kérdése a kitörése.

Összefoglalva: a Nyugat hol rettegve, hol gyanakodva nézett és néz az orosz birodalomra. Ha módja volt, rátette kezét a mérhetetlen gazdagságra. A magánpénzbirodalmi Nyugatot eddig háromszor mentette meg hatalmas bukástól az orosz birodalom (Napóleon és Hitler ellen viselt háborúkkal). Ma az európai nyugati népek bedarálása a magánpénz-birodalomba végső szakaszába lépett. E népek képtelenné váltak önérdekük megfogalmazására. Ránt-e kardot az oroszokra a magánpénz-birodalom, vagy csak provokálja őket, hogy először ők nyúljanak a fegyverekhez? Ez itt a kérdés. Soha ekkora szükség nem volt az orosz birodalom mértéktartó higgadtságára.

Szerző: Boros Imre közgazdász
Forrás: Magyar Hírlap
Fotó: 2022plusz