Fricz Tamás: Elmaradt elszámoltatás 3.

Jellemző (az elszámoltatás szempontjából) a titkosszolgálatok, az úgynevezett III-as főosztály munkájában részt vettek, az ügynökök elszámoltatásának, közéletből való eltávolításának a sorsa.

Mi történt nálunk, szemben a cseh és német példával? Már 1990 őszén felvetette a legnagyobb ellenzéki párt, az SZDSZ, hogy mindenki, aki a III-as főosztály bármelyik osztályán dolgozott, távozzon a közéletből, s erre törvényt kell hozni. A Demszky-Hack-féle törvényjavaslatból csak 1994-ben lett törvény, már régen túl a rendszerváltó hangulaton, s így egyáltalán nem is véletlen, hogy az elfogadott törvény lényegében már nem ért túl sokat, egy kissé a nevetség tárgyává vált. Ez a törvény ugyanis már csak a III/III-as osztályra, tehát a belső elhárításra terjedt ki, nem érintette a hírszerzést, a kémelhárítást és a katonai elhárítást.

Ráadásul – s főleg ez a furcsa – érintettség esetén sem volt semmilyen jogkövetkezménye a törvénynek, szemben például a cseh lusztrációs törvénnyel. A következőt jelentette ez: úgynevezett átvilágító bíróságok egyes, közéleti tisztségeket betöltő személyeket megvizsgálnak, s ha érintettséget találnak, a nyilvánosság tudta nélkül (!) felszólítják az illetőt, hogy mondjon le. Ha ezt netán nem tenné meg, akkor – mintegy büntetésként – nyilvánosságra hozzák a vele kapcsolatos adatokat. Ennyi. A törvény hatálynélkülisége egészen komikus dolgokhoz vezetett, hiszen amikor 1994-ben Horn Gyula miniszterelnök lett – Horn az előző rendszer egyik fontos vezetője volt -, s a bíróság felszólította lemondásra, ő csak legyintett egyet és egy akkoriban elhíresült szlenggel válaszolt: na és? Nem kis iróniával: neki volt igaza…

Antall József és kormánya tehát egyfajta sajátos, megítélésem szerint félreértelmezett „jogtisztelő” magatartás következményeképpen nem kívánt érdemben lépni az elitcsere és az elszámoltatás ügyében. Volt azonban ezen túl egy másik megfontolásuk is, amit említeni kell. Ez pedig egyfajta politikai helyzetértékelés, amely abból indult ki, hogy a rendszerváltás, a demokratizáció valójában még mindig veszélyben van, még mindig nagyon óvatosan kell eljárni a kommunista elittel szemben. (Jellegzetes, amit Antall József maga mondott el egy élményéről: 1991-ben azzal a tervvel indultak el Moszkvába a Varsói Szerződés tagállamai soros összejövetelére, hogy elhatározták, javasolni fogják a szervezet feloszlatását. Antall azt mondta, hogy a bejelentés után nem voltak biztosak benne, hogy élve hazajuthatnak még egyszer Magyarországra…Ez sokat elárul az akkori lelki állapotukról.)

Úgy vélték, az addig elért eredmények kivívása éppen elég nagy dolog, aki ezen még túl akar lépni, az a tűzzel játszik. Kövér László, mint aktív kortársi szereplő, egy 2004-es előadásában így értékelte ezt: „Az új, demokratikus elit, Antall Józseffel az élen, talán még az itt tartózkodó orosz csapatokra is tekintettel, a demokráciára leselkedő fő veszélyt egy esetleges ortodox-kommunista restaurációs kísérletben látta, melynek elhárításához az ún. reformkommunistákban már az átmenet folyamatában is potenciális szövetségest keresett. Mire a helyes helyzetfelmérés megszületett, addigra a szabad demokraták részvételével már javában zajlott a Kádár-rendszer szellemi restaurációja és erkölcsi rehabilitációja.”

Ehelyütt kell említeni egy, legalább ilyen fontos szempontot, ami az előbbi idézetben már felmerült. Ez pedig a Szabad Demokraták Szövetségének a fordulata. A kezdetben rendszerváltó és antikommunista párt az Antall-kormány hatalomra kerülése után fokozatosan közeledni kezdett a Szocialista Párthoz és végül 1994-ben annak ellenére kormánykoalícióra lépett vele, hogy a szocialistáknak egyedül is megvolt a nyugodt kormányzati többségük.

A szabaddemokraták ezen fordulata igazából 1992-re vált teljesen világossá, de már 1990 őszétől szembe fordultak volt ellenzéki társukkal, az MDF-fel és a kormánnyal. Ezt a nyilvánosság előtt azzal indokolták, hogy az Antall-kormány, főként Csurka István térnyerése okán – akit 1993-ban már kirúgtak az MDF-ből és utána megalakította a radikális Magyar Igazság és Élet Pártját – egyre inkább a szélsőjobboldal felé tolódott el, „fasizálódott”, veszélyeztetve a fiatal magyar demokráciát. Valójában ez az indoklás nem egészen, vagy legalábbis nem minden elemében volt tartható, hiszen Csurka István és a radikális jobboldaliak eltávolítása után, s Antall József egyértelmű mérsékeltsége ellenére sem történt meg az újbóli közeledés.

E tekintetben inkább arról van szó, hogy a szabaddemokratáktól sokkal távolabb állt az erős nemzeti alapokon álló, szuverenista, konzervatív politizálás, mint a szocialisták ugyan posztkommunista, de mégis internacionalista, kozmopolita baloldalisága, amelyhez baloldali liberálisként több közük volt, mint a nemzeti konzervativizmushoz. Így törésvonalat „váltottak”, az antikommunista-utódpárti(posztkommunista) szembenállás helyett ettől kezdve a nemzeti kontra kozmopolita-globalista törésvonalon helyezték el magukat.

Mindebből pedig az következett, hogy az SZDSZ már 1990 őszétől igen élesen szembehelyezkedett az Antall-kormány törekvéseivel, így többek között a nómenklatúra egyes tagjaival szembeni igen ritka, igen kivételes elszámoltatási szándékaival is. S mivel az SZDSZ igen jó értelmiségi-társadalomtudós és média-háttérrel rendelkezett akkoriban és később is, ezért a szocialista párt igencsak érthető támogatásával a háttérben erőteljesen ellenző közhangulatot teremtettek ezen igen elszigetelt kísérletek köré is.

E jelenség erősen kritikus interpretációját Schmidt Mária adta meg: „Hogy az ország erkölcsi megújulásának történelmi esélyét elmulasztottuk, abban nagy a baloldali liberális értelmiségi elit és politikai képviseletük, az SZDSZ felelőssége. A demokratikus ellenzékben szerzett erkölcsi tőkéjüket felhasználva, alig két év elteltével kiengedték a karanténból az MSZMP utódpártját, majd azok elsöprő választási győzelme után az együttkormányzásra vállalkoztak.”

Szerző: Fricz Tamás politológus

(Címkép forrás: III/III krónika blog)

Folytatjuk