„Békesség veletek!” – így köszönti tanítványait a feltámadt Krisztus. Ezt énekeltük húsvét éjszakájának liturgiájában is.
De hát miféle békességet hozott Krisztus feltámadása, ha most is háború van, az eltelt kétezer évben pedig tömeggyilkos háborúk pusztították újra meg újra az emberiség életét.
Krisztus feltámadásának szelíd örömhíre, amely a mai evangélium soraiból kibontakozik előttünk, megmutatja, hogy Isten ellenállhatatlan ereje hogyan is működik emberi történetünkben.
Mária Magdolna vasárnap hajnalban kimegy Krisztus sírjához, és úgy találja, hogy a követ elhengerítették. Nem tudja, mi történt, de érzi, hogy valami különleges. Ezért elfut Simon Péterhez. Futása várakozás, öröm, kíváncsiság, de még nem a szilárd bizonyosság jele. Simon Péterhez fut. Ahhoz a Péterhez, aki csütörtök éjjel a főpap kertjében még azt is megtagadta, hogy ismeri Jézust. Miért fut hozzá? Talán éppen azért, mert a tanítványok körében már elterjedhetett, talán már magától értetődő volt, hogy Jézus Péternek különleges szerepet szánt követőinek közösségében. Akkor hát – történt, ami történt – mégiscsak neki kell szólni a Mester sírjáról. Hiszen a sír üres. Az emberi fantázia csak arra gondolhat, hogy valaki elvitte a holttestet.
Péter és János szintén futva mennek a sírhoz. Talán emlékeznek már arra, hogy Jézus megjövendölte feltámadását.
Jézus már életében arra tanította követőit, hogy „aki a mennyből jött le, az felülmúl mindenkit” (Jn 3,31) – saját magára vonatkoztatta ezt. De ő az is, aki így tanít minket imádkozni: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy” (Mt 6,9). A menny tehát Isten életének, Isten létének szférája. Mit is jelent pontosan? Más világot, egy másik világot? A világmindenségen, a kozmoszon, az általunk felfogható mindenségen túli világot, a tér és idő dimenziókat meghaladó létezési módot.
Isten létmódja ez. Ebbe a létformába az ember a maga erejéből nem léphet át, a bábeli torony története gyönyörűen mutatta ezt már az Ószövetségben (Ter 11,1-9). Bármilyen magas tornyot épített is az ember, az eget nem tudta elérni. Mindmáig érzünk olyan késztetést, hogy lépjük át a lehetőségek határait. Azonban a kozmosznak, a világmindenségnek, az anyagvilágnak a határain túlra gondolni sem tudunk. Még a fogalmat is, még azt is, hogy mi az anyag, újra és újra meg kell határoznunk, és akkor is mindig beleütközünk a titokba, abba a kérdésbe, hogy mi volt az előtt, vagy mi van azon túl. Isten lakása, sőt Isten neve helyett is áll sokszor a menny.
Isten országa helyett néha a mennyek országáról hallunk az evangéliumban (vö. Mt 3,2), de még a mai közbeszéd is mondja néha: „Adná az ég.”
Isten hatalma emelheti fel az embert saját létének szférájába.
Erre is látunk példát az Ószövetségben, Illés elragadtatásának történetét (vö. 2Kir 2,11). Szent Pál pedig arról beszél, hogy nem tudja, testben vagy testen kívül-e, de ő ismer egy embert, aki elragadtatott a harmadik égig, és szem nem látta, fül nem hallotta élményekben volt része (vö. 2Kor 12,2-4). Szent Pál nagy ismerője volt a zsidó misztikának, ahol az égen belül többféle szférát különböztettek meg. Persze nem a Föld körüli burkoknak a rétegei voltak ezek, nem a sztratoszféráról van szó vagy más természeti jelenségről, hanem az Istenhez közelítő teremtmények világának a különböző szintjeiről. Való igaz, hogy nem tudjuk elképzelni, hogyan lehet kapcsolat a Mindenható és az ember között, főként nem tudjuk elképzelni, hogy hogyan ölelhet magához minket, teremtményeket, hogyan emelhet föl a saját létének szintjére.
Ebben Jézus jár előttünk, Krisztus feltámadása mutatja meg, hogy igenis, ez Isten szándéka, ezt akarja nekünk ajándékozni, ebbe az életformába hív bennünket is. De oda csak úgy juthatunk el, ha Krisztust szeretjük, ha hozzá ragaszkodunk, mert akkor lesz tőle elválaszthatatlan az életünk. Ezért az első keresztények a keresztséget is úgy fogták fel, hogy Krisztus halálába temetkezünk, hogy az ő föltámadására szülessünk újjá. Ilyen erőtérben zajlik a mi életünk is, erre gondoljunk, amikor a mennyről, a mennyek országáról vagy a mennyországról beszélünk.
A létnek ebben az isteni gazdagságában már nincs bűn, nincs gyűlölet, nincs ellentmondás, hanem megvalósul a teljes és tökéletes béke. Ezt a békét nevezi Jézus az ő saját békéjének. Nem úgy adja nekünk, ahogy a világ tud békét adni. Mert a világ sokszor az erősebb győzelmét és szilárd uralmát nevezi békének akkor is, ha közben igazságtalanság, hazugság, elnyomás uralkodik. Jézus békéje nem ilyen. Ő a teljes igazságosság és szeretet uralmát hozza. Olyan békét, amit nem erőszak és hazugság tart fenn, hanem a tökéletes igazságosság, a mindenható és irgalmas Isten rendje. Azé a mérhetetlen Úré, aki az ártatlan halálát is ki tudja egyenlíteni az örök boldogságban való feltámadás dicsőségével.
De ebből a békéből már itt a földön megcsillanhat valami, ha a feltámadt Krisztus hitében és örömében élünk.
Ha Jézus szeretetét utánozzuk és tanítását követjük életünkben, ha meglátjuk arcát a szenvedő, a rászoruló emberekben.
Hálát adunk Istennek, és köszönetet mondunk azoknak, akik az elmúlt hetekben adományokkal, önkéntes munkával, szállást, oktatást, orvosi gondozást felajánlva segítettek az ukrajnai menekülteknek, és ezzel is tanúságot tettek arról, hogy a szívükben már Krisztus békéje uralkodik. Ezt a békét kérjük saját magunk, hazánk és az egész világ számára.
Forrás: Magyar Hírlap/Erdő Péter bíboros
Kiemelt kép: Romolo Tavani
