A Kádár-korszakot lezáró első szabad választás körüli időben, vagyis a politikába való beleereszkedésem idején, mint a térségünk lakosainak legtöbbje, magam is hajlottam arra, hogy a felszínt figyeljem és abból vonjak le következtetéseket. Az persze kezdettől nyilvánvaló volt, hogy a politikában nem az elhangzó megnyilatkozások a legfontosabbak (eltekintve a ritka történelmi súlyúaktól), hanem a cselekvés. Hogy akarva-akaratlan ki(k)nek szolgál egy-egy közéleti személy tevékenysége.
Mert mindegy, hogy mit hoz fel értelmezésül az aktor vagy média-környezete, ha tetteinek épületéből szavaknál konkrétabb valóság bontakozik ki. Emlékezhetünk az I. világháborút követő forradalmi mozgalmakban fel-felbukkanó követelésre, hogy váljék nyílttá az országok hosszú sorát a háborúba belerántó titkos diplomácia. Ez kb. úgy alakult,mint a „Legyen más a politika!” hazai programja: sehogy. Továbbra is folyt a felszínen az emberbaráti szájöblögetés, miközben a mélyben tovább működött a politika boszorkánykonyhája.
Így nálunk is sokáig sikerrel tették nevetségessé azokat, akik a történések mögött meghúzódó láthatatlan csoportérdek(ek)et véltek felfedezni.Ám gyűltek a szemfelnyitó tapasztalatok; ilyen volt pl. amikor Helmut Kohl német kancellár megkísérelte Horn Gyulát beajánlani Antall József kormányába… Általában azt tapasztaltam, hogy a vágyott Nyugat jobb oldali politikusai inkább a korábban „helyzetben levő”,az új világerőket is viszonylag olcsón kiszolgáló személyekhez húznak, s valójában nem minket – az értékrendüket csak részben osztó, épp ezért keményebb tárgyalófeleket – részesítenek előnyben.
A hazugság dömpingje azonban még hátravolt. A hírközlő eszközök fejlődésével új fejezet nyílt a megtévesztés tömeges alkalmazásában. Kialakult a fősodratú mellett az alternatív média. A szabadúszó újságírásból lendületet kapó szabad véleménynyilvánítás persze szintén zavaros vizeken evez. Ma már nemcsak igazságkeresők, de titkosszolgálatok és mindenféle kis- és nagycsoport érdekek állnak egy-egy hírforrás mögött, s ez a közember számára fejfájós helyzetet teremt. Sokat olvasván persze itt is kirajzolódnak tendenciák, sőt sokszor a jellegzetes szó- és fogalomhasználat, a stílus is leleplező.
Az események értékelésében pedig különösen a történések mögötti módszertani azonosság válhat árulkodóvá.
Eleinte hihetőnek tűnt, hogy egy-egy ország népét – akár sorra egymásután is – elkapja a forradalmi hevület; de amikor ugyanazon forgatókönyv látszik megvalósulni az ú.n. „színes forradalmakban”, akkor bizony felmerül az idegenkezűség gyanúja. Ahogy bizonyos, egy kaptafára lezajló kormányváltások esetén is, amelyek során egyre gyakrabban „világbankárok” kerültek országvezető posztra. Hogy csak a legközismertebbeket említsem: Franciaország élén Emmanuel Macron, a görög pénzügyi megszorító csomagot elfogadtató Lukasz Papadímosz Dimitrisz, avagy az Olaszországban választások nélkül kialakított kormány élére helyezett Mario Draghi.
Kedvelt módszer a média segédlettel korrupciós vádat zúdítani az ellenfél nyakába. Persze csak ott véve észre a szabálytalan pénzszerzést, ahol ellenállás mutatkozik az európai egyesült államok törekvésével kapcsolatban és felbukkan a nemzeti érdekérvényesítésre való törekvés. Ilyen volt Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök lemondatása európai pénzügyi nyomásra 2011-ben; de ide sorolható a francia Republikánus Párt által indított köztársasági elnökjelölt, Francois Fillon elleni támadás 2017-ben, amikor a választási kampány során hűtlen kezelési eljárás célpontjává tették: így söpörvén tisztára az utat Macron elnökké választásához. Ugyancsak jobboldali kormányt söpört el 2019-ben Ausztriában az Ibiza-botrány. Ennek során vesztegethetőséggel megvádolva megbuktatták, sőt bírósági úton elítélték Heinz-Christian Strache akkori szabadságpárti (FPÖ) alkancellárt, és csak évek múltán bizonyosodott be a vád alaptalan volta. Legutóbb pedig a V4-ben mellénk álló Andrej Babišt buktatták meg hasonló gyanúba kevervén. Olaszország 2018-2019. években szolgáló jobboldali belügyminiszterét (egyben miniszterelnök-helyettes is volt), Matteo Salvinit pedig a migránsáradatot fékező intézkedéseiért vonták bírósági eljárás alá.
Láthattuk eddigelé a jellegzetes célpontokat; bár a nemzetközi pénzvilág adta állami vezetők említésével már utaltam a globalizmus „fenegyerekeire” is. Itt azután színes a paletta. A nagy világerők előretolt állásaiban egyaránt megjelennek képzett felforgatók és irányított bábok.Vegyünk egy-két példát.
A hírekben sokáig szerepelt, majd fel-felbukkant ismét az egykori grúz elnök, Miheil Szaakasvili. Ott kavart a rendszerváltozás kínjait élő két országban is: Grúziában és Ukrajnában egyaránt. Amikor Tbilisziben találkoztam vele, eldicsekedett amerikai jogi végzettségével és gyakorlatával. 1995 végén érkezett vissza Grúziába, s mindjárt meg is választották képviselőnek. 2004 és 2013 között Grúzia elnöke lett; majd bukása után részt vett Ukrajnában (!) a Viktor Janukovics elnök elleni tüntetéseken. 2015-ben az akkor új ukrán elnök, Petro Porosenko kinevezte az ukrajnai politikai átalakítást irányító testület élére, majd az Odesszai Területi Állami Közigazgatási Hivatal vezetőjévé, a terület kormányzójává. Ám nemsokára szembekerült Porosenkóval, s kitoloncolták Ukrajnából – Lengyelországba. Pártot szervezett és részt vett a 2021. évi ukrajnai parlamenti választáson, majd az új ukrán elnök, Zelenszkij az állami reformokért felelős Nemzeti Reformtanács vezetőjévé nevezte ki Szaakasvilit. Közben otthon büntetőeljárás folyt ellene elnöki hatalmával való visszaélés miatt; így amikor hazatért a grúz helyhatósági választásokra, be is börtönözték.
Kevésbé színes, de szintén jellegzetes Kiril Petrov, Bulgária miniszterelnökének története. Harvard egyetemi tanulmányaival a háttérben hazatért a bulgár politikába. 2021-ben három egymás utáni választást kierőszakolva jutott hatalomra a Bojko Boriszov vezette kormány korrupcióját támadva. Ehhez nagyon hasonló módon váltotta le a jelenlegi Zaev vezette kormány a jelenlegi Észak-Macedóniában a korábbi Nikola Gruevszki irányította nemzeti kormányt is.
Mindeddig a felfeslő valóságra utaló jeleket említettem. Egy ideje azonban már ennyire sem kell figyelmesen kutakodnunk. Megtörténik, hogy a globalista erők eldobják az álarcot. Soros György már nem bírt ellenállni a késztetésnek, hogy megmutassa hatalmát, s prófétai lendülettel meghirdesse „szép új világát”. Legutóbb már Magyarország vesztét és a harmadik világháborút is bejósolta. Kapcsolatrendszeréből fakadó erejére pedig reflektorként villant rá az a jelenet, ahogy a pénzember európai látogatásán Uniónk akkori vezetője, Jean Claude Juncker készséggel siet felé elvtársi csókra, amelyet oda is nyálaz a képére.
A nyílt bevallás egyik legszebb esete azonban Victoria Nuland amerikai külügyi helyettes államtitkár asszony sajtó előtt tett kijelentése december 13-án, amely szerint az Egyesült Államok 5 milliárd dollárt „fektetett be” az ukrajnai felfordulásba. (Ugyanerről a fehérszemélyről derült ki azután január végén, amikor az ukrajnai amerikai nagykövettel folytatott telefonbeszélgetése napvilágra került, hogy Európa-politikája ennyi: „Fuck the EU!”)
Egyszóval napjainkra lelepleződtek a pőre szándékok. Ezért immár nem is a meggyőzés, hanem a cenzúra vette át az uralmat a nyugati sajtóban és aszociálisnak ajnározott médiában. Ennek legkirívóbb példája épp a még hivatalban levő amerikai elnök, Donald Trump letiltása volt. A társadalmi érintkezés szintjein pedig úgy torzul a közlés, akár nálunk a kommunista uralom alatt. Állásfoglalásra kényszerítenek munkáltatókat és munkavállalókat, oktatókat és tanulókat egyaránt. Az őszinte vélemények pedig a kommentekbe szorulnak. Ezért érezzük sokszor azt, hogy ma már a parlamentekben sem vitáznak, hanem megbélyegzik egymást a politikusok.
Kialakult az a helyzet, hogy igazunk melletti jogi érveléshez fel kell sorakoztatnunk a tömegdemokrácia erejét (lásd: Békemenet). Ez sikerült Magyarországon, s abban bízunk, hogy a siker másokat is követőinkké tesz.
Szerző: Kelemen András
