Megbocsáthatatlan bűn volt a nyugati hatalmak részéről, hogy a második világháborúban győzelemre segített Szovjetuniónak odaajándékozták Közép-Európát, és benne hazánkat. Nem először tettek persze ilyesmit, mert a nyugatiak mindig is úgy tekintettek a világra, mint birtokukra, ahol kedvük szerint húzogathatnak országhatárokat, népeket bélyegezhetnek meg vagy telepíthetnek ide-oda, vagy társadalmi-politikai rendszereket erőltethetnek rá másokra.

Mégis, a szovjet megszállásnak volt egy olyan haszna, hogy késve érkezett meg hozzánk az a jólétbe belefáradt, kiüresedett világkép, ami jelenleg a nyugati kultúra és civilizáció önfelszámolásán dolgozik, s amelyik próbál magával rántani minket is.

A rengeteg méltatlan és igazságtalan támadásnak köszönhetően, az erőszakos, minket ellenségnek tekintő gyarmatosító törekvésekkel szemben kialakult egyfajta nemzeti összetartozás, ami nem pusztán a negyedik kétharmados parlamenti győzelemben, hanem a mindennapok szintjén is egyre inkább megnyilvánul.

Kár, hogy még mindig vannak a határainkon belül, az ideiglenesen hazánkban állomásozó ideológusok, politikusok között nem kevesen, akik nem hajlandók ennek a közösségnek a lelkét és indulatait, szándékait és vágyait megérteni, és folyamatosan bombáznak bennünket rosszindulatú állásfoglalásaikkal.

Még abban sem sikerül konszenzust teremteni velük, hogy egy futballmérkőzés kiskorú szurkolóit legalább ne rasszistázzák le (ráadásul köztük lehetnek az ő gyerekeik, rokonaik, a tanítványaik is) vagy legalább az ország szétdarabolásának gyásznapján ne mondjanak olyan hülyeségeket, hogy Szlovákiában és Romániában jobb dolguk van az elcsatolt magyaroknak, mintha maradtak volna Hungáriában (Copyright by Niedermüller Péter.).

Mint cseppben a tenger mutatja meg N. Kósa Judit cikke a Népszavában, mennyire más világban, a magyar valóságtól elrugaszkodottan élnek a baloldal szimpatizánsai. A számunkra értelmezhetetlen gesztust, a saját lelkiismeretükkel való viaskodást a letérdepeléssel ránk tukmáló angol focisták kifütyülését ürügyül használva a szerző elhenceg vele, hogy tízévesen ő szovjet pionír nyakkendőt kért a Moszkvába induló anyukájától. (Rövid Google-kereséssel kiderül, hogy ez az anyuka Kósáné Kovács Magda, maga a legsötétebb kádárizmus, aki még az ezredforduló parlamentjében is jelen lehetett, és azzal a kijelentésével vétette észre magát, hogy „erkölcsi alapon nem lehet törvényeket hozni”).

Ezek a mai gyerekek viszont Orbánisztánban a „kihaénnem magyarkodás”-t tanulták meg.

Túl azon, hogy a nyelv ellen elkövetett erőszak bűntettéért mindenkit kalodába kellene zárni, aki le bír írni egy olyan szót, hogy „magyarkodás”, tisztelettel jelzem, hogy igen, ráérzett, ez a mi hitünk.

A nemzeti közösséghez tartozás felemelő boldogsága, amiben egyszerre van jelen a történelmünk, hagyományaink, anyanyelvünk, kultúránk, szokásaink, genetikánk, múltunk, jelenünk és jövőnk. És aki ezek iránt teljesen érzéketlen, az ne akarjon számunkra újságot írni, kerületet vezetni vagy irodalmat tanítani.

Arra pedig, hogy miként képesek a kettős mércét, a hazánk elleni mérhetetlen gyűlöletet a külföld iránti imádattal ötvözni, álljon itt egy másik példa. Sebes György az angol királynő jubileumi ünnepségét, mint valami grandiózus példát állítja elénk, amiből igazán tanulhatnánk. Azok, akik minden alkalommal fájdalmasan vonítanak, ha valaki felveti a közel ezer esztendeig létező királyság visszaállítását idehaza, leborulnak a kiüresedett brit monarchia öntömjénezése előtt.

Az osztrák közszolgálati csatorna egyik munkatársa félreérthető (igazából félreérthetetlen) bejegyzéséből, amelyben a magyar miniszterelnök halálát kívánta, nagy botrány kerekedett, az újságírót ki is rúgták a munkahelyéről. Szerintem kár volt. Hagyni kell őket, hadd beszéljenek, hadd írjon N. Kósa és Sebes, lássuk azt a mérhetetlen zagyva gyűlöletet, amit éreznek, mert így a mi immunrendszerünket is karban tartják.

Forrás és teljes cikk: vasarnap.hu

Kiemelt kép: AFP/OLI SCARFF/illusztráció