Ahogy az már csak lenni szokott, a magyar miniszterelnök ismét jól összezavarta az egyébként is zavart ellenlábasai fejét fajokkal és egyebekkel, beindítva ezzel a liberális sikítófrászt.
Köztudott, hogy a Bálványosi Szabadegyetem hangvétele jóval kötetlenebb, mint egy hazai vagy nemzetközi sajtótájékoztatóé, s látható, hogy a családias légkör mind a közönségnek, mind Orbán Viktornak kedvére való. A Tusnádfürdőn elhangzottakat ezért is jegyzik vastagabb tollal, mint egyéb, formális felszólalásait. A múlt szombati beszéd azonban két másik okból is a figyelem fókuszába került: egyfelől a kiélezett nemzetközi helyzetnek, másfelől a járvány miatti kétéves kihagyásnak köszönhetően.
A beszéd másnapján pedig menetrendszerűen meg is érkeztek a kifinomultsággal aligha vádolható, poszt-liberális (bocs!) felháborodások, alább idézünk párat, a teljesség igénye nélkül.
Vásárhelyi Mária úgy vélte, hogy
„talán nem is az a legnagyobb gazemberség, amit Orbán mond (persze az is), hanem az, hogy ő maga is pontosan tudja, hogy mennyire abszurd beszéd »kevert fajról« beszélni … a legműveletlenebb, legagresszívebb, vérnacionalistákat akarja megszólítani, akiknek tetszik ha faji kérdésről beszél, ha a magyarságot fajnak nevezi és a fajon belüli összetartásra buzdítja őket”.
„hogy ki az európai fajú meg ki nem, ezt gyorsan tisztázni kéne”
Csintalan Sándor azt írta, hogy
„Semmiképpen nem keverednék veled és a »fajtáddal«… Soha…”
Balavány György szerint náci beszéd azt mondani, amit Orbán mondott, jelesül, hogy:
»szemfényvesztés az internacionalista baloldal azon mondása, amely szerint Európában kevert fajú népek élnek és a kontinens kevert fajú világ. Mi nem vagyunk kevert fajúak, hanem Európán belüli népek keverednek esetleg. Egymással hajlandóak vagyunk keveredni, de nem akarunk kevert fajúvá válni.«
Schiffer András kissé megengedőbb volt, ő így nyilatkozott:
„A kultúrák együttéléséről, a kultúrák keveredéséről, a kultúrák megőrzéséről lehet is és kell is szabadon, polkorrekt korlátok nélkül beszélnünk. Az emberi faj viszont egy és oszthatatlan.”
Ujhelyi István szócsöveként pedig a 444 nehezményezte azt, hogy a beszéd EP-képviselőknek megküldött, angol nyelvű összefoglalójából kimaradt az a rész, hogy „nem szabadna, hogy európai fajú emberek más fajúakkal keveredjenek, és eljöhet az idő, amikor a nem európai származású embereket akkor is meg kell állítani a magyar határon, ha amúgy uniós állampolgárok”.
Eszerint sem Ujhelyi, sem a 444 nem képes megkülönböztetni az „összefoglaló” és „leirat” fogalmát.
De mi is történt pontosan? Azon kívül persze, hogy az ellenzék intellektuális (?) krémje (?) számára egy miniszterelnöki beszéd végighallgatása a teljesítmény felsőfoka, s az ezen túlmutató értelmezés már meghaladja képességeiket.
Pedig Orbán nem árult zsákbamacskát, beszéde során két kötetet is ajánlott, a francia Jean Raspail: Szentek tábora című regényét, illetve a magyar származású George Friedman: Vihar a csönd előtt című elemzését.
Na most, lehet, hogy bennem a hiba, mégis úgy vélem, ha valaki politikusként, politikai újságíróként, vagy politikai elemzőként tengeti hétköznapjait, és e nagyszerű tevékenységek egyikét tekinti hivatásának, olyannyira, hogy talán még föl is karcolja a névjegykártyájára, akkor
a minimum elvárás az, hogy a munkájához szükséges szakirodalmat olvassa el, vagy legalább pillantson bele.
Főképp, ha egy olyan beszéden kíván fogást találni, amely világos ajánlásokat fogalmaz meg.
Amennyiben a „független” sajtó és „liberális értelmiség”, magyarán a szellemi hajléktalanok ezt megtették volna, akkor felismerték volna, hogy az Orbán-beszéd „fajelméletes” része egy az egyben Jean Raspail gondolatának adaptációja – biztos, ami biztos, ideírom, hogy az adaptáció fogalma nem összekeverendő a plágiuméval –, amely gondolat a kötet 2011-es kiadásához írt szerzői előszóban olvasható.
Persze erre még mindig ráhúzható, hogy a két éve elhunyt Raspail egy szélsőjobboldali fasisztarasszistanáci csepűrágó volt, csakhogy a szerző maga is Éric Besson – aki libanoni anyától és francia apától született Marokkóban, majd 18 éves koráig ott is nevelkedett, nem mellesleg bevándorlási, integrációs, nemzeti (!) identitásügyi miniszter volt a második Fillon-kormányban – 2010-es beszédére reflektált. Besson ugyanis azt találta nyilatkozni, hogy
„Franciaország nem egy nép, nem egy nyelv, egy terület vagy egy vallás, hanem népek konglomerátuma, amelyek együtt akarnak élni. Nincs tősgyökeres francia, csak a fajkeveredés Franciaországa létezik.”
Erre válaszolt Raspail az előszavában:
„Fajkeveredés, keverék, kevert fajú Franciaország… Ez az innovatív történelmi-szemantikai szemfényvesztés megtette a hatását. Arcátlan módon összemossa a dolgokat, hiszen tény, hogy az Európán kívüli országokból hazánkba irányuló tömeges bevándorlás a legjobb esetben is – ha szabad így fogalmaznom – csak ötven évre nyúlik vissza. Igaz, hogy Franciaország a frankok, burgundok, vikingek, vizigótok, germánok, majd elzásziak, baszkok, katalánok, valamint elzászi, lotaringiai és Venaissin grófsági zsidók, korzikaiak, flamandok, bretonok, provance-iak, skótok, savoyaiak, okcitánok, és végül olaszok, spanyolok, lengyelek és portugálok nagyszerű és áldásos keverékének terméke, amelyek mind egy gallo-román mártásban olvadtak össze, de ez Európa volt, aki beinvitálta magát az otthonába. Semmi más, csak Európa! Hát íme, ők a tősgyökeres franciák! Amióta tart ez a folyamat, ez rengeteg sok embert jelent, de nincs semmi olyan tényező, amely alapján – azzal az ürüggyel, hogy ők sokszínűek – kevert fajúnak lehetne minősíteni őket és ezzel igazolni a valódi fajkeveredést, amelynek definíciója így hangzik: keresztezés, különböző fajok keveredése.”
De hogy tovább bonyolítsuk a helyzetet, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy Raspail egy tősgyökeres francia pali volt, következésképpen francia nyelven írta a szövegeit.
Ahhoz pedig, hogy megértsük a mondandóját, tudnunk kell franciául – velünk, mucsaiakkal ellentétben ti, kedves progresszívek, nyilván tudtok is –, ha pedig mégsem, egy műfordító segítségét kell igénybe vennünk. Az egyszerűség és a kényelem kedvéért ideidézek egyet, hogy rávilágítsak a fordítások kihívásaira, esetünkben a race kifejezés okozta nehézségekre, amelyet mind a francia, mind az angol nyelv használ. Picit hosszú lesz, de annyira komplex a magyarázat, hogy muszáj egészében idézni:
„A szövegben előforduló angol race kifejezés magyarra fordítása magyarázatra szorul. Az angol (illetve francia) race az eltérő (társadalom)történelmi kontextusok miatt pontosan nem feleltethető meg magyar változatainak: rassz és faj.
Szigorúan biológiai értelemben mindkettő a taxonómiai rendszer (hierarchia) adott csoportszintjeit jelöli: az angol species megfelelője a faj, míg a race vagy rassz az alacsonyabb rendű alfajt, fajtát jelenti, amit – sokkal bizonytalanabbul és önkényesebben – inkább a földrajzi eloszlás és a testi jegyek alapján definiálnak. Az emberi rasszokat tudományosan a 19. századi fizikai antropológia kategorizálta és rendszerezte elsősorban ún. morfológiai jegyek, a külső testi megjelenés és részben örökléstani vizsgálatok alapján. Azonban ezek a rasszkategóriák mára tudományosan meghaladottá váltak önkényességük, esszencializálásuk, az esztétikai és vallási eszmék kanonizáló hatása, az implicit eurocentrikus és hatalmi hierarchiát kifejező tartalmaik miatt, illetve a modern génprofilokkal csak nehezen összeegyeztethetőek.
Az angol race a 19. század közepétől a darwinizmus származástani-evolúciós irányzatai mentén kulturális, civilizációs, geopolitikai és földrajzi jelentésekkel felruházottan terjedt el; hasonló jelentésű a magyar faj fogalma, ezzel szemben a rassz mindvégig megtartotta szűkebb biológiai értelmét. Míg a globális gyarmatosításban vezető szerepet játszó imperialista
briteknél a race sokkal szorosabban kötődött a fajelméleti hierarchiák ideológiáihoz, addig a magyar diskurzusban a faj vagy népfaj ehhez képest a faji hierarchia jelenléte mellett inkább a nemzet(iség), a néplélek és a nemzeti kultúra és táj fogalmaival párosult,
és jobban kapcsolódott regionális léptékű etnikai identitásokhoz, mint az inkább globális léptékű brit jelentés vagy kifejezés.
A nemzetközi szakirodalomban a race állandó társadalomkritikai jelentésmódosulásokon esett át (különösen az afro-ázsiai dekolonizáció és a posztkoloniális kritika hatására), de az eltérő társadalomtörténetű magyar kontextusban ilyen kritikai újraértelmezési fordulat nem igazán következett be, így 1945 óta a faj régiesen hat (anakronisztikus) és a fajelméletek átkát viseli magán. Ezért alakult ki az az ellentmondás, hogy habár
a race történelmileg hűbb megfelelője a gazdagabb jelentéstartalmú faj lenne, mégis negatív konnotációi miatt mellőzik és csak szűk biológiai jelentését ismerik el, a race-t pedig egyszerűen rassznak fordítják (mindkettő helyes), holott ez utóbbinak a sokkal szűkebb biológiai jelentése nem adja vissza az angol kifejezés jelentéstartalmait
– mindeközben a rassz és faj fogalmainak történelmi és földrajzi egyeztetése megvitatlan maradt.
Ez viszont többféle ellentmondást is teremt: a rasszizmus bevett kifejezés, miközben a fajelmélet vagy fajgyűlölet szintén (ebben az alakban fennmaradt a faj régi jelentése, sőt a rasszelmélethez képest elterjedtebb), holott a tisztán biológiai felfogásban egyetlen emberi faj létezik.
A faj és faji származás vagy identitás kifejezések használata tehát nem jelenti a különböző emberi fajok létezését meghatározó fajelméletek elfogadását.
Forráskritikailag a race kifejezés fajra fordítása tehát történelmi kontextuális okokból, a rassz pedig tudományos értelemben megalapozott; a szövegben ennek megfelelően mindkettőt használom.”
Összefoglalva tehát az eddigieket:
Adott egy tősgyökeres francia pasas, nevezett Jean Raspail, akinek 1973-ban, francia nyelven megjelent regénye az évtizedek során önbeteljesítő jóslattá vált. A 2011-es, szintén francia kiadáshoz Raspail írt egy szerzői előszót, amelyben a nem tősgyökeres francia bevándorlásügyi minisztert idézte, majd válaszolt a marokkói születésű, félig libanoni Besson gondolataira. A regényt nemrég magyar nyelvre is lefordították, lektorálták, aztán még egyszer lektorálták és megszerkesztették, Orbán Viktor elolvasta, értelmezte a szerzői előszóban olvasottakat, levonta belőle a maga következtetését, majd adaptálta azt a Bálványosi Szabadegyetemen 2022-ben elmondott beszéde egyetlen rövid részletéhez. A poszt-liberális magyar értelmiség erre sikítófrászt kapott, és nácinak bélyegezte a magyar miniszterelnököt.
Nem tudom, ki hogy van vele, de mindez számomra a Hofi-viccből ismert egyszeri ember szellemét idézi, aki a logika fogalmát ekképpen magyarázta el elvtársának: Ha akváriumod van, akkor b@zi vagy.
És ezek néznek le ránk. Hááát… ha nem volna ennyire siralmas, akár még szórakoztató is lehetne.
Kiemelt kép: A Miniszterelnöki Sajtóiroda által közreadott képen Orbán Viktor miniszterelnök előadást tart a 31. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban az erdélyi Tusnádfürdőn 2022. július 23-án. MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher
