Ukrajna csak egy papírtigris, amely a békét nem akarja, az önrendelkezést pedig hírből sem ismeri.

A háború kezdete óta számtalan ócska, alpári sértés hangzott el az ukrán vezetés részéről azokat célozva, akik a hisztéria és az orosz nép kollektív megbüntetése helyett a békét szorgalmazták, vagy csak felhívták a figyelmet egyetlen aprócska, bagatell tényre: Európa orosz energiafüggőségére.

Annak ellenére, hogy a kárpátaljai magyarokat saját szülőföldjükön milyen formális és informális atrocitások érték a múltban, s hogy a jogfosztottak némelyike mégis hősi halált hal a jogfosztó háborújában, mi magyarok kötelességtudóan fogadjuk az ukrán menekülteket, támogatjuk őket, illetve segélyeket küldünk.

Értjük, hogy Ukrajnát megtámadták, értjük a veszteségek fölött érzett fájdalmat, de értjük az egymondatos deklarációk mögött megbúvó mélyebb összefüggéseket is. Az ukránok persze kitéphetnek egyetlen lapot az ezeroldalas történetből, azt az egyet, amelyen február 24-e eseményei olvashatóak, mi viszont tudjuk, ez a konfliktus nem ott és nem akkor kezdődött, ahogy azt is tudjuk, hogy messze nem fekete vagy fehér.

És ezzel a tudással ahelyett, hogy tétován, zavarodottan állnánk egyik lábunkról a másikra, akár ki is mondhatjuk végre: elég volt!

Elég volt az alpári követelőzésből, elég volt a primitív kioktatásból, elég volt a gyűlöletből, elég volt az erőltetett és erőszakos ukrán nacionalizmusból, elég volt a hol blőd, hol arcpirító hazugságokból, elég volt az ukrán propagandából, elég volt a kozák kulturális deficit elviseléséből.

Unjuk a harsány bunkóságot, na.

A lumpenproli hangnem és gesztusok ugyanis a diplomáciában nem elfogadottak. Sehol a világon. Mindez csak a jéghegy csúcsa persze, mégis, a liberális sajtó kéjjel tálalja az újabbnál újabb ukrán abszurdokat, amelyeket egyre szkeptikusabban szemlélünk, s egyre kontraproduktívabb hatást gyakorolnak ránk.

A király meztelen, ráadásul az ok-okozati összefüggéseket sem érti: aki torkig van az ukrán mentalitással, az nem feltétlenül rajong az oroszért.

Zelenszkijnek és embereinek az elmúlt fél év során tanúsított megnyilvánulásai még azokat is elbizonytalanították, akik Putyin különleges katonai művelete kezdetén teljes mellszélességgel álltak Ukrajna mögé. Ez van.

És nyugodtan kijelenthetjük: az ukránok tettek eleget azért, hogy egyre több európai érezzen így. Az a közösség, amelyhez Ukrajna kézzel-lábbal igyekszik tartozni. Jó, nem?

Persze ez „csak” a sajtó és a közösségi média tükre, mondhatnánk, ám Ukrajna épp a médiaháborúban kívánt az élre törni a csörte első napjától kezdve. A független és objektív sajtómunkások ma is megírják dicsőítő cikkeiket, jó sztahanovistákhoz illően túl is teljesítenek, csakhogy az olvasottság és a kommentszekció nem hazudik: az érdeklődés lanyhul, a lelkesedés csökken vagy épp visszájára fordul, és hol van még a tél?

A közvélemény, nem csak a magyar, de a liberális Európáé is bizony egyre árnyaltabbá válik, s ha szembesül a munkanélküliséggel, a megfizethetetlen energiaárakkal, az elképesztő inflációval, amelyekből eddig csak ízelítőt kapott, kevéssé fogja meghatni az ukrán vezetés napi hőbörgése. Azé az ukrán vezetésé, amely igenis felelősséggel tartozik mindenért, ami a területén történt és történik. Különösen azért, amit maga követett el. Minden jogfosztásért, minden megaláztatásért, minden gyilkosságért.

Jó szerencséjét egyedül játszotta el, amikor szirénhangokra hallgatva kikacsintott a realitásból, ellopta, szétzüllesztette, kiárulta országát, s az építkező békés semlegesség helyett az örök háborút választotta.

Ukrajna csak egy papírtigris, amely a békét nem akarja, az önrendelkezést pedig hírből sem ismeri.

És minden megnyilvánulása alátámasztja ezt, függetlenül attól, hogy megrendelésre cselekszik-e vagy sem. Nem számít. Már nem.

A BBC közölte nemrég, hogy egy ausztrál művésznek át kellett festenie alkotását, amely egy orosz és egy ukrán katonát ábrázolt, akik testvérként ölelik át egymást. Peter Seaton, a békés megoldást szorgalmazó alkotó megdöbbent, majd bocsánatot kért művéért, mondván, nem gondolta volna, hogy ilyen rossz fogadtatásra talál. És az is hozzátette, hogy

„a falfestmény 2000-3000 dolláromba került… nem töltöttem volna vele tíz napot, ha azt gondoltam volna, hogy ezzel bántani fogom az embereket”.

Fotó: CTO Art

A kritikusok szerint viszont a mű hamis erkölcsi egyenlőséget vont a két fél közé. Értik? Hamis erkölcsi egyenlőséget! Mert nem minden ember egyenlő ám, ahogy azt a liberális mese hirdeti, a Jó ukrán ezért nem ölelheti keblére a Gonosz oroszt!

„Mit gondolhatnak az emberek, ha egy falfestményen egy erőszaktevő és egy áldozat ölelkezik? Azzal, hogy megpróbálunk »egyenlőek« lenni, és elfogadunk egy hamis narratívát, miszerint »csak békére van szükségünk«, azzal a gonoszt támogatjuk.”

– mondta Stefan Romaniw, az Ukrán Szervezetek Ausztrál Szövetségének társelnöke egy nyilatkozatában.

De nem minden „műalkotással” akad gondja Ukrajnának, egy Javelin páncéltörőt tartó Boldogságos Szűz Mária, mint az ország védelmezője, egészen komoly lelkesedést váltott ki a progresszív körökben. Ezt a „sikertörténetet” ajnározza a The National Conservative lap két magyar szerzője – made in CEU, of course –, akik arról értekeznek, hogyan is győzte le – így, múlt időben – Oroszországot az ukránok mémháborúja. Merthogy szerintük

„Ukrajna megmutatta a világnak, hogyan lehet sikeresen küzdeni a pusztító propaganda ellen, és megőrizni a nemzeti identitást a közösségi média segítségével… az ikonok létrehozása, a mítoszok, mint a Kígyósziget, és a legendás mémek, Ukrajna márkajelzései. Mindegyik alapvető fontosságú a nemzeti identitás védelmében, amely összeforrt a több száz éves történelemmel.”

Ótvaros hazudozás és vegytiszta blaszfémia, mint márkajelzések. Hát nem gyönyörű?

Ám tegyük gyorsan hozzá, hogy még ez a meggyalázott Szűz Mária sem ukrán találmány.

A „Szent Javelint” Chris Shaw, egy amerikai művész 2012-ben készült, „Madonna Kalasnyikov” című festményéről koppintották, amelyet 2013 áprilisában állítottak ki először a San Francisco-i Modern Művészetek Múzeumában.

Az eredeti festményen Szűz Mária egy AK-47-est tart a kezében.

Abba most ne menjünk bele, hogy Chris Shaw és más liberális művészek – drMáriás vagy Riccardo Simonetti – miért olyan kemény célpontot választottak blaszfémiájuk tárgyául, mint Szűz Mária, a laza Mohamed helyett például, de mindegy is, valljon ez az ő bátorságukról és művészi szabadságukról.

Mindenesetre Shaw képe, nem sokkal megszületése után kikerült a közösségi médiába, ám senkit sem érdekelt egészen addig, amíg átszerkesztve, 2022 februárjában Ukrajna védelmezőjévé nem avanzsált.

knowyourmeme.com

Szóval úgy állunk, hogy az ukrán propaganda bűnnek tartja a megbékélést, ellenben üdvözíti a minden oroszt rommá lövő Szűz Máriát.

De nyugi! Ez is elmúlik egyszer.

Kiemelt kép: Twitter