Magyarországnak talán sosem volt olyan rossz a hírneve Németországban, mint manapság. Az évek óta egyszólamú német tömegtájékoztatás e hírnévromlást begyűrűzteti a német társadalomba is, s gyengíti vagy megkérdőjelezi a magyarok iránti rokonszenvet. A kölcsönös bizalom visszaszerezéséhez új kezdeményezésekre van szükség. Részletek K. Lengyel Zsolt írásából.
…A rendszerváltás kezdetén feléledt a 20. század első negyedétől hagyományos magyar kultúrharc, amelyben egy balliberális és egy jobbkonzervatív áramlat külön-külön behatárolt kulturális azonosságtudattal hordozta és mozgatta a viszályterhes zsidó–keresztény viszonyt is. Az illető önmeghatározásokból két kizárólagossági igény alakult ki az 1990-es évek elején: a baloldal szerint a liberális nem lehet nemzeti szemszög is, a jobboldal szerint a nemzeti nem lehet liberális látásmód is.
Az 1990-ben négy évtized után első szabadon választott kormány Antall József vezetésével a magyar politika-, társadalom- és kultúraszervezés történeti mintái közül a személyes szabadság és nemzeti függetlenség alapelveihez igazodó nemzeti liberalizmust igyekezett kereszténydemokrata jelleggel meghonosítani és népszerűsíteni. E jobbkonzervatív elképzelésből a kultúrharc belpolitikai megpróbáltatásai során fokozatosan kiveszett a liberalizmus. Ezt a folyamatot az a körülmény gyorsította fel, hogy a fiatal magyarországi többpártrendszer baloldala bejelentette kizárólagos képviseleti jogát mind a liberalizmusra, mind a demokráciára. Egyidejűleg nemcsak maga számára utasította el a nemzeti gondolatot, hanem ennek védelmezőinek a szemére vetette, hogy képtelenek a demokráciára. Ezért aztán a jobboldal nemzetietlenséggel, hovatovább nemzetellenességgel vádolta a baloldalt. A németországi sajtó és kulturális meg politikai közélet pedig elejétől fogva egyoldalúan avatkozott be a magyar kultúrharcba: a nemzetet elvető liberalizmus oldalára állt – és áll ott mindmáig, az évek során megnövekedett elszántsággal…
…A liberális demokrácia német tábora 2010-től emelt fokon utasítja el a magyar kormányzat tevékenységét, és ellenzi „a Nyugat és mindenekelőtt Németország messzemenő liberalitása” jegyében a magyar „társadalomkép”-et. A második világháborúban fegyverbarát ország pellengérre állításával Németország újabb kori nemzettörténelmétől is elhatárolódhat, vagyis azt a politikai-erkölcsi jóemberséget tanúsíthatja, amelynek parancsolatát az újraegyesült ország hűen követi. Egyfajta ideológiai árúkapcsolás megy végbe a bírálatözönben, amelynek politikai és társadalmi hatékonyságát Németországban tovább növelte Orbán Viktor 2014. július 26-án Tusványoson tartott beszéde. Ebben hangzott el a bevezetőben említett két mondat közül a második, benne az a külföldön hírhedté vált álláspont, miszerint „az új állam, amit Magyarországon építünk, illiberális állam, nem liberális állam. Nem tagadja a liberalizmus alapvető értékeit, mint a szabadság, és hozhatnék még néhányat, de nem teszi ezt az ideológiát az államszerveződés központi elemévé, hanem egy attól eltérő sajátos, nemzeti megközelítést tartalmaz“. Ebből a Székelyföldön meghirdetett magyar „illiberalizmus”-ból a német lapok és portálok jóformán egyhangúan, a világnézeti határok bármelyik oldalán is megszólalva, a polgári és kisebbségi szabadságjogok megnyirbálásának, magának a demokrácia felszámolásának a célzatát és gyakorlatát olvasták ki és közvetítik azóta lankadatlanul. Nem akad számottevő fórum, amely az orbáni illiberalizmus magyarázatául utalna a bel- és gazdaságpolitikai indíttatású ellentétére egyfelől az énközpontú, gazdasági hasznot leső liberális, másfelől a kulturális közösségelvűségre törekvő nemzeti világnézet között. A német bírálók azon sem tűnődtek el, hogy a mégoly szerencsétlenül használt fogalom ingerszóként sem liberalizmusellenességet, hanem liberalizmusmentességet jelent.
Amint Antall József 1990-es kijelentése, úgy Orbán Viktor 2014-es államszervezési felvetése sem teljes tartalmi hitelességével terjedt el a német politikai közvéleményben: mindkét esetben az a szó, illetve az a szövegelem hullott át a szerkesztői rostán, amelynek pontos megnevezése tisztázhatta volna a szerző netán félre is érthető s értelmezhető mondanivalója mögött meghúzódó valódi szándékot. A zsurnalizmus egyik aranyszabályának e megsértése két politikai előítélet utólagos igazolását szolgálta: Antallnál a magyar revizionizmusét, Orbánnál a magyar diktatúráét. Csak az utóbbi megbélyegzés érzékelteti a mai Németország politikai közéletére és társadalmi közvéleményére jellemző Magyarország-kép egész horderejét, mivel a kultúrkritikát egybefonja a rendszerkritikával: a nacionalista-antiszemita idegenellenességet és az emberjogi szabadságellenességet egyazon eltévelyedés tartozékainak láttatja.
Azáltal, hogy kétségbe vonja a miniszterelnök illiberalizmusának demokratikus természetét, elhitetni akarja, hogy beteljesült a 2009-től terjesztett jóslat a magyarországi diktatúra beköszöntéről.
A fogalom- és identitászavarok korában élünk. Liberális demokraták felsőbbrendűség-tudatukban egyetlen véleményt hajlandóak demokratikusnak elfogadni, süllyednek így antiliberalizmusba. Az európai föderalizmus egyszólamba akar szűkülni. A nemzeti elkötelezettséget nacionalizmussá silányítják, pedig nem támad és rombol, hanem védekezik és építkezik.
A magyar–német viszály oldásának esélyeit mérlegelve – gyógyírt keresve az elhidegülésre –, elsőként a kulcsfogalom tisztázása kínálkozik annak érdekében, hogy visszatérhessünk eredeti értelméhez, amelynek jegyében talán újraindítható az értelmes párbeszéd. Eközben érdemes tudatosítani, hogy a törésvonal a magyar–német viszonyban, de az Európai Unió jelentékeny kapcsolatrendszereiben is, nem a demokrácia és az antidemokrácia, hanem egyfelől az egyneműségre törekvő, másfelől a sokféleségével is egységes Európa hívei között húzódik…
…A fogalomtisztázással párhuzamos – vagy arra következő – nehéz feladat a magyar „illiberalizmus” önvizsgálata: elnevezése lefedi-e teljes és valóságos tartalmát?
Az elmúlt fél évtizedben a szociális kereszténydemokrácia felé próbált tágulni ez a szerte Európában heves nemtetszést kiváltó fogalmiság, mindenesetre megtartva és időnként kidomborítva legfőbb igazodási értékét, a jog uralmát, amely korlátok közé szorítja a kormányzati munkát is. Ebből a szemszögből akár törölhető az „illiberalizmus” a magyar politikai szókészletből – már csak azért is, mert nem jellegmeghatározó eleme a magyar állami és társadalmi berendezkedésnek…
…nem ajánlatos alábecsülni a németországi folyamatok jelentőségét. Nem célravezető az sem, ha bármilyen elfogultságnak engedve az egyik vagy a másik közeg ideológiai peremét központi szerepbe illesztjük. A szélsőségek az összképbe tartoznak, de sem itt, sem ott nem mérvadóak. Mindenesetre indokolatlan jóhiszeműség volna lemondani arról, ami a gyengébb félnek is kijár: a politikai-erkölcsi tisztaság feltételezése eltérő vagy ellentétes vélemény esetén is. Aki pedig erre a vélelemre a gyakorlatban rászolgál, az merjen a liberális demokratákkal szemben is egyenrangú lenni.
Forrás és címkép: Corvinák
Szerző: K. Lengyel Zsolt
