A karácsonyi ünnepkör az advent első napjától vízkeresztig tart. Ezen időszak jeles napjai december 4-ével, Borbálával kezdődnek. Szent Borbálát keresztény hitéért végezték ki. Bányászok, várak, tüzérek védőszentje, a hajadon lányok pártfogója. E napra jellemzőek a női munkatilalmak. Úgy tartották: a boszorkányok ekkor szerzik be a rontáshoz szükséges ruhadarabokat, ezért tilos volt a ruhát kint hagyni. Mint ahogyan tilos volt ajándékozni, vagy kölcsönadni is, mert az elvinné a szerencsét. Javasolt munka viszont a borfejtés. Ha a Borbála napján vízbetett gyümölcság kivirágzott karácsonyra, akkor az a néphit szerint azt jelezte, hogy a lány férjhez megy. December negyedikére két nappal pedig később jön a Mikulás.
Szent Miklós a IV. században élt Myra városában. Híres volt jótékonyságáról. Polgárok, diákok, molnárok, halászok, kereskedők, pékek, révészek patrónusaként tisztelték.
Szent Luca a hitéért halt mártírhalált. A néphit szerint a bűnbánó utcanők, varrónők, szembetegségben szenvedők védője. Sok országban kultikus célzatú sütemény evésével ünnepeltek e napon. Nálunk inkább boszorkányokat fürkésző székeket készítettek, kilenc féle fából. Ezen a napon kellett a széket elkezdeni, és karácsonykor befejezni. A gazdasszony Luca napján egy marék búzát tányérkára tett, locsolta, és a búza karácsonyesti állapotából következtettek a jövő évi termésre. Másnap Szent Otíliát, a vakok, szembetegek védőszentjét, 21-én pedig Szent Tamást ünnepeljük. Ha reggel friss hó esett, boldog, békés karácsonyt reméltek eleink.
December 24: Ádám és Éva, vagyis az adventi időszak utolsó napja. Sok hiedelem kapcsolódik e naphoz: tilos volt fonni, mosni, foltozni, mosogatni, kölcsönadni, mert ez mind bajt hozhatott a családra.
E napon állítunk karácsonyfát. Másnap van Jézus Krisztus születésének napja, áttételesen pedig a család és a szeretet ünnepe.
Az éjféli misevégző harangszóval fejeződött be a születés szent időszaka.
December 26-a István napja, termésvarázsló nap. Ha zúzmarások a fák és kisüt a nap, akkor a hiedelem szerint jó makktermés várható.
Karácsony kapcsán meg kell említeni: a magyarság egyik kedves népszokása a betlehemezés, amely ősi időkre, még a Levédiából magunkkal hozott pogány-kor regöléseire vezethető vissza. Eleink ugyanis a téli napfordulón termékenységi rítust tartottak. A kereszténység elterjedése után mindez beépült a karácsonyi ünnepkörbe.
Kik voltak a regősök? Házról házra járó, köszöntőt mondó hivatásos énekesek, akik nem csak a királyi, főúri udvarházakban fordultak meg, hanem az egyszerű emberek hajlékaiba is bekopogtattak.
Tréfás, időnként pajkos rigmusú szövegeik miatt nem volt jó hírük, mégis minden ajtó megnyílt előttük. 1552-ben Heltai Gáspár például ezt írta: „A mi Urunk, Jézus Krisztus születése napján jön az ördögnek nagy ünnepe, a regélő hét. A sok duska italnak, a sok regélésnek nincsen semmi vége”. Aztán mégis csak vége szakadt ennek a szokásnak, hiszen mindez csupán a XVII.-XVIII. századig tartott, akkor a helyét végérvényesen átvette a betlehemezés.
Csupán az ország határmesgyéjén, a Székelyföldön tartotta magát a regölés szokása. Udvarhelyszék egyes falvaiban a XIX. században is jártak a regősök négy fős bandába tömörült csapatai, és nagy zajt csapva rázták a láncos botjukat, a köcsögdudával, furulyával és a regős-síppal pedig ősi, már szinte mindenhol elfelejtett dallamokat keltettek életre. „Regőjjünk, regőjjünk áldást e ház gazdájának!” – énekelték, miközben bő termést kívántak. Fennmaradt egy másik ének szövege is, amely minden bizonnyal a pogány-kori csodafiú-szarvas mondakörre utal: „Homlokomon vagyon fülkelő fényes nap. Oldalamon vagyon Árdéli szép hold. Jobb vesémen vannak az égi csillagok”. De Erdélyből, mégpedig Csík megyéből, és a hétfalusi csángó vidékről származik az 1750-ből fenmaradt egyik legősibb betlehemes énekünk szövege is, ami azt bizonyítja, hogy ez a két népszokás egy ideig szépen megfért egymás mellett. A betlehemezők ugyanis közvetlenül karácsony előtt járták a falvakat, és némi harapni, illetve koccintanivaló kíséretében bemutatták Jézus születésének történetét.
A középkorban a Szent Család szálláskeresését, a pásztorok imádását, és a háromkirályok látogatását még a templomokban láthatták az emberek, később azonban ez a szokás onnan kiszorult, és az akkor még szigorúan felnőtt férfiak az előadást az emberek hajlékaiban tartották meg. Csupán a betlehemi istálló és a Szent Család kicsinyített mása maradhatott a megszentelt falak között.
A betlehemezésnek aztán két fajtája alakult ki: a Dunántúlon és a Felső-Tisza vidékén bábfigurákkal, Erdélyben és az ország középső részén pedig élő szereplőkkel játszották el a karácsonyi történetet. Végül ez utóbbi terjedt el a magyarság teljes kárpátmedencei szállásterületén.
Szerző: Jezsó Ákos / hirado.hu
Címlapkép: Betlehemezés Kiskunfélegyházán / MTI Fotó: Ujvári Sándor
