Nincs többé egypólusú, bipoláris vagy multipoláris. Az új uralom neve technopoláris világrend lesz, amelyet a vállalatok egymás közötti háborúja határoz majd meg.
A második világégés végétől egészen az új évezred beköszöntéig nagyjából világosan lehetett válaszolni arra a kérdésre, hogy „ki irányítja a világot?”. Kezdetben beszélhettünk a bipoláris világrendről, amelyet két nagy, az USA és a Szovjetunió vezette tömb uralt. Gyakorlatilag valamennyi ország a világon e kettő viszonyrendszerében pozicionálta önmagát.
A Szovjetunió 1991-es összeomlását követően a trónon az Egyesült Államok maradt egyedül. Az USA diktált, az események pedig minden esetben (diplomáciai vagy erőszakos meggyőzés hatására) úgy alakultak, ahogyan Washingtonnak megfelelt.
Az egypólusú világrend nagyjából az ezredforduló után kezdett erodálódni, amikor az Egyesült Államokat jobban kezdte érdekelni saját belső működése, mint az, hogy a globális értékek megmentőjének szerepében tündököljön.
A szünetet kihasználva egyre több állam mert élni a pragmatikus gondolkodás jogával, és a háttérben szépen megerősödtek azok a regionális középhatalmak, amelyek szerepe mára megkérdőjelezhetetlen nem csak a világgazdaságban, de a geopolitikai térképeken is. Az így kialakult furcsa világrend már nem volt egypólusú, ám teljes jogú multipolárisnak is korai lett volna nevezni.
A geopolitikai recesszió okai
Friss írásában Ian Bremmer, az Eurasia Group politikai kockázati tanácsadó vállalat elnöke a mostanra kialakult helyzetet, az átmenetet az egypólusú, a többpólusú és a valamilyen világrend között három okra vezeti vissza.
Az első, hogy a Nyugat Oroszországot outsidernek és nem egyenrangú partnernek tekintette. Moszkva egy idő után megelégelte a helyzetet, és a mai napig tartó nyugatellenesség mellett kötelezte el magát, a Nyugatra és elsősorban az Európai Unióra egy Washington által irányított bábszínházként tekintve, amely a buborékján kívüli világot csak gyarmatosításra és kifosztásra akarja használni.
A második, hogy Oroszország elhanyagolásával egy időben Kína előtt lehetőség nyílt belépni a nyugati intézményekbe, ami lehetővé tette világkereskedelmi hegemóniájának megteremtését, miközben saját gazdaságában Peking fenntartotta azt a hibrid, állami-magán összefonódására épülő modellt, amely teljesen elképzelhetetlen a nyugati országok számára.
A harmadik, hogy
a Nyugat a saját liberális eszmerendszerébe beleszerelmesedve elfeledkezett arról, hogy a saját polgáraira is figyeljen.
A nyugati társadalmakban is felütötte a fejét a bizalmatlanság, a kormányokkal szembeni harag, a növekvő béregyenlőtlenségek, a demográfiai és identitáspolitika változások okozta elbizonytalanodás jelensége, amely végső soron több helyen kérdőjelezte meg a demokráciák jelen helyzetének létjogosultságát és a vezetők kompetenciáit.
Minden, ami a világban felbukkanó geopolitikai válságokkal összefügg – írja Bremmer –, beleértve az ukrajnai háborút, a tajvani problémát vagy éppen a kiújuló nukleáris feszültséget, e három problémára vezethető vissza. Ám mint minden recesszió, a geopolitikai is átmeneti lesz. Kell valaminek jönnie utána, amely lehet, hogy teljesen más lesz, mint amit gondoltunk róla.
A technopolaritás felé
Bremmer szerint ez a valami nem más, mint a digitális világrend, amelyben a szabályokat hozó és a hatalmat gyakorló domináns szereplők többé már nem a kormányok, hanem a techvállalatok lesznek. A kérdés már nem az, hogy az emberi természetet az öröklődés vagy a neveltetés határozza-e meg, hanem az, mennyiben befolyásolják az algoritmusok.
A digitális világrend döntően meghatározóvá vált és válik abban, hogyan élünk, miben hiszünk, mit akarunk – és mit vagyunk hajlandók megtenni annak érdekében, hogy megszerezzük
– írja Bremmer, rámutatva, hogy a technológiai cégek mára akkora gazdasági, politikai és befolyásolási hatalommal rendelkeznek, amellyel önmagában is geopolitikai tényezővé váltak.
„A profitorientált techszereplők már most átvették az irányító szerepet azokban a társadalmi, gazdasági és nemzetbiztonsági szegmensekben, amelyek eddig a kormányok kizárólagos hatáskörébe tartoztak. A vállalatok vezetőinek magándöntései emberek milliárdjainak megélhetését és gondolkodásmódját befolyásolják. Ezáltal egyre nagyobb mértékben alakítják az eddig kormányzatok által befolyásolt globális környezetet is” – fogalmaz, hogy eljusson a kérdésig:
hogyan fogják fel- vagy kihasználni a vállalatok a hirtelen ölükbe szakadt óriási hatalmat?
Hadszínterek
Bremmer szerint három forgatókönyv lehetséges. Az elsőben az amerikai és a kínai techvállalatok felsorakoznak a saját kormányuk mellett, és a két ország gazdasági konfliktusának eredményeképpen egy technológiai hidegháború veszi kezdetét. Mivel a digitális világ két részre szakad, a régi recept alapján a harmadik országok kénytelenek lesznek oldalt választani, amely a globalizáció széttöredezéséhez fog vezetni.
A második lehetséges forgatókönyv szerint a techvállalatok ragaszkodni fognak a globális növekedésükhöz, ezért egyáltalán nem választanak oldalt, hanem igyekeznek szuverének maradni, és nagyrészt egymással fognak teljesen és kizárólagosan profitorientált versenyt folytatni. Ez egy globazilált digitális rendet feltételez, amelyben a cégek a digitális térben vívják saját harcukat.
A harmadik forgatókönyv talán a legijesztőbb. E szerint
a nagyhatalmi versengés színtere maga a digitális tér lesz, ahol a techvállalatok hatalma nagyobb a kormányokénál,
és kialakul egy posztvesztfáliai típusú technopoláris rend, amelyet geopolitikai főszereplőként maguk a cégek fognak uralni.
Hogy a háromból melyik valósul meg, és megvalósul-e egyáltalán valamelyik, az a legnagyobb mértékben attól függ,
hogy a mesterséges intelligencia robbanásszerű fejlődése milyen változásokat okoz a jelenlegi hatalmi struktúrákban, illetve hogy a kormányok akarják-e (és ha igen, milyen mértékben) szabályok közé szorítani a techvállalatokat.
És persze elsősorban attól, hogy a technológia vezetők miként vélekednek saját, korábban elképzelhetetlen mértékű hatalmukról – és miként kívánják használni azt.
Kiemelt kép: Pixabay
