Június 30-án rajtol el az Egy Vérből Vagyunk Alapítvány jótékonysági futása, amely nemcsak a segítségnyújtás fontosságára, hanem a határokon átívelő magyarság összetartozására, a sportolás erejére és a hátrányos helyzetű, gyermekotthonokban élő lakók támogatására is felhívja a figyelmet. Interjú az alapítvány és a rendezvény megálmodójával, Gui Angélával a gyökerekről, az önkéntességről, a futás terápiás erejéről és a szeretet hatalmáról.
– Hogy látja, az elmúlt pár év eseményei, a koronavírus-járvány és a szomszédunkban dúló orosz–ukrán háború, hogy az ember megérezte, mennyire parányi és esendő, az előhozta az emberekből a jótékonykodást és a segítőkészséget?
– A koronavírus alatt egy kórházban dolgozva éreztem először azt, hogy az emberek még annál is sokkal jobbak, mint gondoltam. Mert mindenkiben benne van a segítő szándék, csak nem mindenki találja az utat, ahogyan segítsen. A háború kitörésekor is azt lehetett látni, hogy az emberek nem azt adták, amire már nem volt szükségük, hanem újat vettek, és ahogy tudták segítették a rászorulókat. Most viszont úgy érzem, hogy kifogytak az emberek a tartalékaikból, és talán a lelkesedésből is egy kicsit. Nem érzékeljük a háborút, itt süt a nap, a saját nyaralásunkat tervezzük, nem vagyunk karanténban, és ilyenkor sokkal nehezebb az embereket megmozdítani.
– Pedig fontos lenne, hogy ne csak karácsonykor gondoljunk a hátrányosabb helyzetű emberekre, hanem a hétköznapokon is.
– A korábbi években az én jótékonysági futásaim is legtöbbször valami apropóhoz voltak kötve, például húsz éve működött egy gyermekotthon, vagy ötszáz éves volt a reformáció. Idén pont arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy segíteni mindig lehet azokon, akiknek nálunk nehezebb az életük, egy átlagos hétköznapon is. Éppen ezért indulunk el június 30-án Bonyhádról, és érünk célba Gyergyószárhegyen július 5-én 13 órakor, 740 ezer kilométer megtétele után.
– Honnan ered ez a szociális érzékenység, az állandó segíteni akarás?
– Otthonról, a szüleimtől hoztam. Láttam, hogy ahol csak tudnak, segítenek, és nekem teljesen természetessé vált, hogy amim van, azt megosztom másokkal. Egyszer még Nagykárolyban (szerk.: Partium), amikor újságíróként dolgoztam, hazavittem rendszeresen egy kislányt egy gyermekotthonból, mert szebbé szerettem volna tenni a napjait. Majd a nagykárolyi árvaház akkori vezetője azt mondta, hogy ne vigyem többé haza a gyereket, mert nem jó neki, ha kezd erősen kötődni, hiszen én úgyis el fogok tűnni az életéből. Akkor nem értettem, miről beszél. Mai fejjel már pontosan értem, hogy miért szólt. Ha másokon segítünk, akkor azt mindenképpen úgy kell tenni, hogy az nekik is jó legyen!
Egy Vérből Vagyunk Alapítvány: Futás a határon túli gyerekekért
– Kétgyermekes édesanyaként mit tart a legfontosabbnak, amit a gyermekei kaphatnak a tarisznyájukba útravalóul?
– Anyaként látom, hogy amilyen példát mi mutatunk a gyermekeinknek, olyanok lesznek. Így én a két nagylányom lelki tarisznyájába, a hamuba sült pogácsa mellé az tettem, azt tanítottam, hogy mindig vegyék észre, ha mások segítségre szorulnak, és tegyék meg, amit tudnak, válogatás nélkül. Szerintem ez a legtöbb, amit egyik ember a másiknak a „puttonyába” tehet.
– Viszonylag későn, 39 évesen kezdett el rendszeresen futni, ráadásul ezt a sportot választotta a jótékonykodás eszközéül. Miért?
– Valóban felnőtt fejjel kezdtem el futni, és ha az ember szervezete nincs hozzászokva az aktív, rendszeres sportoláshoz, akkor nagyon nehéz megtenni az első kilométereket. Az első félmaratonomat a Bátor Tábor gyermekeiért futottam le, és kőkemény megpróbáltatás volt a felkészülés meg a lefutás is. Mindenem leírhatatlanul fájt, mégis azt éreztem, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy képes vagyok megizzadni, lépni, futni, hiszen azok a gyermekek, akikért futottam, az egész életüket tolószékben élik le, és az orrukat sem tudják segítség nélkül kifújni. Csodás érzés volt értük teljesíteni a távot. Akkor megtaláltam a saját utam, a segítés útját. Nálam innentől ez a két dolog összefonódott. Kilencedik éve szervezek jótékonysági futásokat. Nem tudom összeszámolni, hogy hány tízezer kilométer, amit másokért teljesítettünk, és mennyi adományt gyűjtöttünk összesen, csak azt tudom, hogy emiatt nagyon sok gyermeknek megváltozott az élete.
– Mit jelent az ön számára a hétköznapokban a futás?
– Az önkénteskedés mellett több helyen is dolgozom főállásban. Így többnyire hajnalban vagy az egyik munkahelyről a másikra tartva van időm futni. Ez az „énidőm”. Ilyenkor érzem a legközelebb magam a Jóistenhez és önmagamhoz. Ilyenkor vagyok a legkreatívabb is, mert egy teljesen más tudatállapotba kerülök. Többek között az összes jótékonysági akciónak az ötlete futás közben született meg a fejemben.
– Határon túli magyarként megtapasztalta, hogy milyen az anyaországtól távol lenni, magyarként kisebbségben élni. Innen fakad, hogy főleg a határon túli, mélyszegénységben élő, hátrányos helyzetű, gyermekotthonok lakóit támogatja?
– Huszonhat éves koromig Nagykárolyban éltem, többet, mint bárhol máshol a világban. Ugyan folyamatosan segítek magyarországi gyermekotthonokat is, mégis a határon túlra húz a szívem. A mostani futással is arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy tőlünk 740 kilométerre, Gyergyószárhegyen is élnek magyar gyermekek, akik ugyanúgy a magyar himnuszt éneklik, mint ahogy egykor én is tettem Ceaușescu Romániájában.
– Azt nyilatkozta egyszer, hogy mindig többel tér haza, mint amit vitt. Milyen erőt adnak a gyermekek önnek?
– Földön túli erőt kapok tőlük. Leírhatatlan, hogy mennyivel gazdagabban térek haza, minden egyes látogatás után. Érzelmi katarzist élek át, és más ember leszek minden út után. Ha az ember Budapesten kinéz egy ablakon, és keseregve azt gondolja, hogy milyen rossz az élete, akkor javaslom neki, hogy menjen el egy gyermekotthonba, és megváltozik a gondolkodása.
– Ugyanakkor ez egy kétélű fegyver, mert az ember nemcsak töltekezik, hanem olyan tragédiákkal és sorsokkal találkozik, amiket akarva-akaratlanul is tovább cipel. Honnan merít erőt, hogy ezeket a csomagokat le tudja tenni, és ne vigye haza?
– A segítő szakmában az ember nagyon ki tud égni. Nekem a futás az egyfajta feldolgozása ezeknek a drámai történeteknek, de emellett nem tagadom, hogy rendszeres időközönként szupervízióra van szükségem. Fontos, hogy az ember merjen segítséget kérni, amikor úgy érzi, hogy eljött az ideje.
– Olvastam, hogy önnek több mint száz örökbe fogadott, otthonban élő gyermeke van Kárpátalján, akiknek a sorsát a szívén viseli. Kilenc évvel ezelőtt a saját lányai is tinédzserek voltak, hogyan tudták feldolgozni, hogy az édesanyjuk sokat van távol és más gyermekekkel foglalkozik? Nem voltak féltékenyek?
– Hosszú folyamat volt, amíg megértették, hogy miért csinálom, amit csinálok. Az volt a titka, hogy bevontam őket a történésekbe. Elkezdtek velem együtt eljárni a gyerekotthonokba, és lassan már nem voltak féltékenyek, hanem ők is adományokat gyűjtöttek. Megértették, hogy az anyukájuk nem helyettük szeret másokat, hisz a szeretet nem fogy el, ha adod, hanem megsokszorozódik.
– Többszörös misszió ez. Adományokat gyűjt, sportolásra ösztönöz, és valamennyi jótékonysági futását önkéntes véradással köti egybe.
– A véradás a felebaráti szeretet egyik legszebb formája. Aki vért ad, az tényleg abból ad, ami neki a legdrágább, és ezzel életet menthet. Dolgoztam kórházban, és amikor bent voltam egy szívtranszplantációs műtétnél, láttam, hogy a vér tényleg mennyit ér. Legutóbb, amikor vért adtam, öt és fél perc alatt csordult le a szükséges mennyiség. Hát lehet ennél könnyebben életet menteni?
– Miért éppen cipőt visz a gyermekotthonokba?
– Nagyon fiatalon halt meg a nővérem egy autóbalesetben. Életem első maratonját az ő halálának huszadik évfordulóján futottam. Komolyan edzettem rá, hetente hatvan–hetven kilométert futottam. A felkészülés önmagában egy terápia volt számomra, ezek alatt a futások alatt tudtam végre feldolgozni a húsz éve bennem lévő gyászt. Amikor a nehéz sorsú gyerekeknek tornacipőket adok át, akkor én hiszek abban, hogy ezekben a lábbelikben ők is kitapossák majd a saját lelki küzdelmeiket. A cipők mellé pedig élményeket is viszünk nekik, velünk együtt futnak, beszélgetünk velük, és láthatják, hogy az ultrafutók számára nincs lehetetlen, sok küzdelem árán el lehet érni a célba. Ezeknek a gyerekeknek a nagy részét elhagyták, bántalmazták a szüleik, éheztek, fáztak, és senkinek sem voltak fontosak. És akkor megjelennek az ultrafutók, akik értük teljesítenek több száz kilométert. Ez azt jelenti nekik, hogy valakinek ők is számítanak. És mi másra vágyna az ember, mint arra, hogy valakinek ő is fontos legyen?
