Vasárnap 75 éve, hogy elhunyt Edvard Beneš, a csehszlovák állam második elnöke, akit még hazájában is sokan kritizálnak a második világháború utáni politikája, a magyar- és németellenes intézkedéseket is tartalmazó Beneš-dekrétumok kiadásának ügyében, illetve az 1948-as kommunista hatalomátvételben való szerepvállalásában.
A versailles-i békekonferencián sikerült megerősítenie a területi igényeket jóváhagyó korábbi nagyhatalmi ígéreteket. Nagyban hozzájárult az új délszláv állammal és Romániával kötött megállapodások révén a kisantant megszületéséhez, és szoros kapcsolatokat épített ki Franciaországgal, majd később a Szovjetunióval.
A második világháborút Londonban átvészelő Beneš 1945. május 16-án tért vissza Csehszlovákiába, és ismét átvette az elnöki hivatalt, a nemzetgyűlés létrehozásáig azonban elnöki rendeletekkel kormányzott, amelyek közül sok a mai napig hatályos.
A rendeletek közül 33 azonban nem a rend helyreállításával, hanem a nem szláv nemzetiségi csoportok megbüntetésével foglalkozott. Több ilyen Beneš-dekrétum is megállapította, hogy az ország széthullásáért a magyar és a német lakosság a felelős, akiknek a jogait a kollektív bűnösség elve alapján korlátozni kezdték.
A rendeletek közül több is rendkívül hátrányosan érintette a magyarságot, ugyanakkor a legfájóbb mégis a 33-as, illetve a 88-as számú volt. Az előbbivel ugyanis az említett két nemzetiséget megfosztották az állampolgárságuktól, az utóbbival pedig Beneš lehetővé tette, hogy a nemzetiségek tagjait az ország teljes területén közmunkaszolgálatra kötelezzék.
Ennek eredményeként a csehszlovák hatóságok mintegy negyvenezer magyar nemzetiségű személyt telepítettek Csehországba. Emellett a bűnösnek tekintett magyaroktól és németektől a kitelepítéssel is igyekeztek megszabadulni.
A felvidéki magyarság egy része a magyar–szlovák lakosságcsere révén a szülőföldjéről át lett taszítva Magyarországra, miközben hárommillió németet nemes egyszerűséggel kitelepítettek az országból, a határos Németországba.
Kiemelt kép: Fortepan archívum