Prédikáló festmények – Protestáns vizuális kultúránkról

Heti lelki útravalóink mellé

Nem csak a könyveknek, hanem a festményeknek, szobroknak, sőt mindenfajta képzőművészeti alkotásnak is meg van a maga története. Erről regél a művészettörténet. Arról már kevesebbet beszélnek-hallunk, hogy minden alkotásnak meg van az önálló üzenete. Soknak a spirituális üzenete is. Prédikáló festményeknek is nevezhetjük ezeket. Nem önmagukról szólnak, hanem arról, amiért, akiért a művész megalkotta ezeket. Európa igen gazdag prédikáló képekben. Hallgassuk csak meg a némaságuk ellenére is nagyon beszédes képek bizonyságtételét. Elsőként a festészettörténetileg is nagyon sajátos, valósággal reformáló kép, a teljességgel protestáns festmény üzenetét, amit az idősebb Lucas Cranach-nak (1472-1553) köszönhetünk, s a wittenbergi városi templomban látható oltárképként. 1547-ből származik. Egy évvel a hitújító Luther Márton halála után készült el vele a mester. Képi nekrológ, memoár is egyben…

A reformáció festője – Prédikátor ecsettel

Az idősebb Lucas Cranach megbecsült és híres polgára volt a reformáció kori Wittenbergnek. Festő, nyomdász, gyógyszerész, s egy ideig a Luther-városnak, a reformátor kortársaként még polgármestere is. Luther Bibliájának nem csak nyomdai kiadója, de illusztrátora is volt. Még abban is segítőtársa, hogy egyengette Katharine von Bora útját a reformátor felé, aminek áldásaként a nem könnyű reformátor-sorsot vállalta feleségként és társként az ezernyi szellemi-lelki küzdelmet, életveszélyes helyzeteket magára vállaló Lutherrel.

Cranach, a reformáció festője képein állandóan együtt él a jelképes üzenet a valósággal.

A teljes oltárkép fenti központi nagy képe az utolsó vacsorát ábrázolja Jézussal, Lutherrel és wittenbergi polgárokkal, akik az egykori tanítványok helyén ülnek. A baloldali festmény nagy keresztelő medencét mutat, Philip Melanchthonnal, Németország nevelőjével, aki világiként éppen egy kisbabát keresztel. A jobboldali oltárszárny festménye az egyház pásztorát, Luther utódját, Johannes Bugenhagent mutatja, amint a kulcsok hatalmát gyakorolja: megbocsátva feloldozással a jobbkeze felől álló, félig térdeplő bűnösnek, és elküldve az őt vádolót.

Az egész kompozíció együttes leghangsúlyosabb része, mindennek alapja, kősziklája, hordozója, fundamentuma a megfeszített Krisztus és a róla prédikáló reformátor. Az egyház- és világtengely, sőt kozmosztengely Keresztrefeszített Urral. Láttató, virtuális, hangtalan prédikáció a reformáció lényegi felismeréseiről: egyedül Krisztus, solus Christus mindennek a léttengelye, az új élet létalapja. Az igehirdetésnek, az egyházi közösségnek, az úrvacsorának, a keresztségnek, a lelki és valóságos értelemben vett feloldozásnak, megbocsátásnak alfája és ómegája ez a Krisztus. A közösségi rehabilitációnak is személyes bűnbánat és bűnvallástétel után.

Van, aki erről az oltárkép együttesről így fogalmazott: a protestáns, reformátori sákramentum-tan és egyház-tan, szoteriológia, megváltás-tan lényege sűrűsödik össze képi üzenetté Cranach oltárképén. Szemben a korabeli római katolikus oltárképekkel, itt sehol nem látható Szűz Mária, de láthatók a kortársak, akik Krisztusra nézve elindították és világtörténelmet formáló útjára bocsátották nem csak az egyház, de a város, sőt a korabeli világ reformációját, hitújítását, sőt megújítását.

A képek emberalakjai – korabeli öltözékben wittenbergi polgárok, katonák, lelkészek, teológusok, gyülekezeti tagok, nők és gyermekecskét ölben tartó, talán éppen keresztelésre váró fiatal édesanya – nem az égbe révedő tekintettel élik meg hitüket, hanem Krisztusra, a templomtér és a világtér tengelyére, a Megfeszítettre, az Isten-Emberre szegezett, roppant figyelmes tekintettel. Szinte magukba szippantva a látványt, a látottakat és főként a hallottakat. Hiszen a hit hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által (Róma 10,17). Ezek az emberek megtapasztalják, hogy Isten Országa közöttük van. Nem lebeg valahol a fejük fölött, hanem abban a közösségben van jelen, amit egy fele figyelve élnek meg. Ez a gyülekezet szeretetközösség. Van kohéziója, mert van centruma, az élő Krisztus. St. Exupéry írta egy helyen naplójában: akik igazán szeretik egymást, azok egy irányba néznek. Nem csak a szerelmesek, hanem a hívő emberek is. Egy, sok, millió hajdanélt, ma élő, és a jövőben élő gyülekezeti közösségek tagjaiként.

Személyes szemkontaktud a gyülekezettel  – Ölelő Istenkarokban az életünk

Igen fontos protestáns gyülekezeti sajátosságokat figyelhetünk meg főként az egész oltárkép-építmény alapját alkotó Krisztus-tengelyű önálló képen. Luthert, a város, a gyülekezet számára feledhetetlen prédikátort a szószéken úgy ábrázolja az őt bizonyára szívből tisztelő festőóriás, hogy a szószék karimáján ott a nyitott Biblia, Luther bal keze azon nyugszik. A jobb keze pedig előre lendül, egyértelműen a Megfeszített Úrra mutatnak ujjai. Nem a Bibliára vagy jegyzetekre tekint igehirdetés közben, hanem magára a gyülekezetre.

A hallgatóság tekintetét keresi. Egyen egyenként. Szemkontaktust teremt. Valami különös és szent cirkuláció valósul meg igehirdetése közben: bal kezével, a szívoldali kezével, szívével az Igére támaszkodik, abból szívja, mintegy élő forrásból az éltető üzenetet. Az Ige átárad egész személyiségén. A szívét adja át az üzenetnek, az Üzenőnek. A sola Scriptura, egyedül a Szentírás minden üdvösnek a forrása. Ezt is kiábrázolja a cranachi kompozíció. Luther tekintete nem az Egyetlenre irányul közvetlenül, hanem a gyülekezeti tagokra. Még a Keresztrefeszített arca is a gyülekezet felé fordul.

Mintha azt üzenné: Mindent rátok hagyok, nektek adok, amiért megszenvedtem, amiért keresztet hordoztam. Tudjátok meg, ezzel a kereszttel győztem le a világot. Minden más állítás hamis és félrevezető, a nagy Hazudozó, a Szétszóró csalafintasága. Azt a világot győztem le előttetek, helyettetek, értetek, amiben ti még küzdötök, keresitek az egyetlen és biztos támasztékot. Íme, itt vagyok: én vagyok az út, az igazság és az élet (János 14,6). Zseniális kompozíció. Óriási prédikáció – időkön, korokon át igaz!

S még valami. Olyan láthatatlan mennyei-földi öleléskör rajzolódik ki vizsgálódó szemünk előtt, ami az anya-szent-egyház földi szolgálatának az értelmét is kiábrázolja. Nevezetesen: Luther Bibliára tett keze, Krisztusra mutató, kitárt karja, és az embereket, a valós, élő gyülekezetet szemmel tartó, rájuk figyelő, tekintő pásztor, lelkigondozó, élettanácsoló szinte beleöleli a gyülekezeti tagok szívébe az élő Krisztust. Őt, Aki már nem az, aki éppen erről a festői, cranachi keresztről tekint a közösségre, mivel ez a kereszt nincs valóságosan a templomtérben így jelen. De jelen van az a Krisztus, aki levétetett a keresztről, harmadnapra feltámadott, legyőzte a világot és velünk marad a világ végezetéig. Micsoda hatalmas, szívvel pásztorló, egyenként számon tartó, örök és határtalan közösség az az anyaszentegyház, amiért Ő életét adta és Feltámadottként ma is élő Úrként hordozza, velünk van, átölel, lelkileg és testileg is táplál, ránk gondot Ő visel.

Ezt az élő, örök közösséget is jelzi prédikáló festményével a nagyszerű idősebb Cranach, akinek szószékévé lett a soküzenetes wittenbergi oltárkép. Protestáns, jelképes és valós üzeneteivel. Legyen áldott Isten, aki ilyen látványokat, festmény szószékeket is feltalált és felhasznál az Ő Igéjének hirdetéséhez, életünk javára. A digitális világban nagyon is reálisan, valóságosan. Mert valóságos, élő, nem virtuális Krisztusunk van!

Szerző: Dr. Békefy Lajos

Címlapkép: Lucas Cranach szárnyas oltára a wittenbergi Stadtkirche-ban (Fotó: Gene Edward Veith)