Bálint Botond, a Pesti Srácok lapszerkesztője tudatta nekrológban, hogy Aristo, a lap rendszeres blogszerzője elhunyt.

Mint Bálint fogalmazott, Aristo különlegesen jó stílusa, klasszikus műveltsége nemcsak a mára már elfelejtett blogszférából emelte ki, hanem hamarosan az is kiderült, hogy

mindenfajta szándékosság nélkül irodalmat művel.

„Olyan embert veszítettünk el, aki képes volt arra, hogy a hatvanas évektől kezdve minden évtized hangulatát a lehető leghitelesebben adja vissza” – szögezte le a Pesti Srácok újságírója, aki búcsúgondolatait azzal zárta,

„Aristo különleges ember volt és úgy is távozik. Már nagybetegen az ő kérése volt, hogy a nekrológban se írjuk le a valódi nevét…”

A civilek.info pedig egy igazi ritkasággal búcsúzik az egyedi hangú szerzőtől, Polgári Szilvia főszerkesztő-helyettesünk még 2018-ban, a Polgárportálnak készített vele egy interjút, amit alább közlünk.

Aristo szerint a világ (Interjú)

Különösképp az eddigi beszélgetések során sem igyekeztem betartani a nagybetűs újságírók kiskátéjának írott és íratlan szabályait, végső soron nem a médiaszakról érkezem, így nem tanultam meg, hogyan kell a Wikipédiáról szerzett kimeríthetetlen tudással felvértezve interjúalanyokra rúgni az ajtót. Ehhez kétségtelenül nem értek. Jelen helyzet azonban még kivételesebb, mivel olyasvalakivel beszélgetek, akinek nemhogy a kilétét nem árulhatom el, de magam sem tudom, ki is ő valójában. Rendhagyó, improvizatív filozofálás következik Aristoval, a PestiSrácok.hu kiemelt szerzőjével.

Az egészen személyes hangvételű blogod 2013-ban kezdted írni „Aristo az emberarcú szocializmusban” címmel. Ebben részletesen mesélsz a családi vonatkozásokról, a nemesi, illetve polgári származású felmenőkről, a két háborút megjárt nagypapáról, édesapádról, aki disszidálni kényszerült ’56 után és persze önmagad megpróbáltatásairól is a reakciós család okán. Mit gondolsz, az indulás determinálja az érkezést?

Bizonyára. Nem igen tudtam volna más pályát befutni. Ellentétben a hetvenes-nyolcvanas évek ellenzéki képviselőivel, akiket ma megpróbálnak piedesztálra emelni, engem lecsuktak volna, ha azt teszem, amit ők. Hogy úgy mondjam, jelentősen meg voltam szorítva, nem volt olyan mentőkörülményem, amely nekik igen, jelesül, hogy az összes rokonuk és felmenőjük vagy az AVH-nál, vagy a Belügyminisztériumnál látott el minden bizonnyal nélkülözhetetlen feladatot. Így aztán ők védve maradtak, gyakorlatilag egyiknek sem lett semmi baja. Én meg ülhettem volna, mint varjú a fán. Az érkezés tehát ’89-ben ilyen értelemben nem volt más, mint lapulás.

Elég csalódott is voltál, hamarabb láttad az MDF-be kódolt kudarcot, mint sokan mások.

Mert én a hétköznapokban éltem. Régi tagja voltam az MDF-nek, a kezdetektől részt vettem mindenféle összejöveteleken, de az alapélményt mégis az a történet adta, amikor itt xxxx-en az MDF székházba mentem, és jött kifelé egy ember, akit ismertem, egy igazi, ótvar förtelmet képzelj el a megyei pártbizottságból, akivel számtalan személyes ellentétem is volt. És megkérdeztem az adminisztrátor csajt, mert a vezetőséggel szemben azok mindig, mindent tudtak, hogy ez mit keresett itt, és ő azt válaszolta, hogy belépett az MDF-be. Emlékszel, a Pozsgay, meg a Bíró miatt előzőleg oldották fel annak a tilalmát, hogy MSZMP tag nem léphet más pártba (a hivatalos dátum 1989. február 11. – A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának ülése – szerk.). És akkor én bementem az elnökhöz, majd azt mondtam neki, negyven évig adtam arra, hogy ezekkel ne legyek egy pártban. Negyven évig! Úgyhogy, ha ő most be, akkor én ki. Tehát én itt éltem, nem pedig Pesten elmélkedtem a demokrácián, meg olvasgattam Tocqueville műveit, vagy Montesquieut. Itt éltem a mindennapokban és akkor döbbentem rá, hogy akármit változtatnak és akármilyen rendszer lesz, ugyanezekkel az emberekkel kell majd csinálni.

Ami a fejekben van, azon nem lehet változtatni egyik napról a másikra.

Csak mi illúziókba ringattuk magunkat. Jöttünk vissza Lakitelekről a barátaimmal és emlékszem, micsoda baromságokat mondtunk egymásnak. Egyetemi oktatókról és egyéb értelmiségiekről beszélek. Ott ültünk az autóban és arról ábrándoztunk, hogyha leveszik a fedőt erről a nemzetről és kiszabadul a magyar tehetség és a lendület, akkor itt Kánaán lesz és egész Európa a lábaink előtt hever majd. És ezt én is ugyanúgy bevettem, mert olyan jól hangzik. Elméletben. De a gyakorlat más mutatott.

Sokan akartunk hinni a tényleges rendszerváltásban.

Nyilván, de én ettől függetlenül nem bocsátom meg magamnak, hogy annyira hülye voltam, és elhittem.

Változtat ez bármin is?

Persze, az önmagamról alkotott képemet erősen rongálja. Ez örökké fájó pont lesz, valahányszor eszembe jut. És a mostani politikai huzavona során óhatatlanul eszembe jut, mi történt ’89-ben. Ezért gondolok át mindent inkább még egyszer.

A kommunista embertípus ma is velünk él, ez kétségtelen. Ahogy a negyvenéves rombolás nyomai is, amelyet a lelkekben vittek véghez. Például az első szabad választások alacsony részvételi aránya is ennek tudható be, ahol csak kicsit több mint 65 százalék jelent meg, mert úgy voltak vele, minek.

Mondok még valamit. Túl azon, hogy úgyis az lesz, meg nincs mit választani, megerősödött az a nézet is, hogy az ügyeket Pesten intézik, sötét irodákban. Mert engem, mint helyi MDF vezetőt soha nem kérdeztek meg, mit akarok én, vagy azok, akiket abban a kisvárosban képviselek. Soha. Már ’88-89-ben is csak az ukázok jöttek. Innentől kezdve énbennem, de nem csak bennem, hanem sokakban megerősödött az a nézet, amely máig visszaköszön, hogy a politika olyan műfaj, amit ezek ott egymás között úgyis lezsugáznak. És ha én mondok valamit, az úgysem számít. Ha megnézed, a magyar néplélek vonakodik a politikától, azért, mert ’45-től kezdődően, de sajnálatos módon ’89-ben ugyanúgy azt közvetítették, hogy elvtársak, ne ugráljatok! Itt voltak például az oroszok, és nekem problémát okoz, hogy manapság sokaktól azt olvasom, ők már ’87-ben tudták, hogy itt vége lesz az egésznek, mert minden jel arra mutatott. Hát egy frászt! Még ’87-ben is, szerintem száz emberből kilencvenöt úgy gondolta, hogy ez az idők végezetéig tart majd. Egy akkora birodalom hogyan is eshet szét, ugyan már! Ezt gondoltuk. A Római Birodalomnak is több száz év kellett, mire szétesett, ugyebár, mert gyakorlatilag a hadrianopolisi csatától (Kr. u. 378. augusztus 9-én vívták Valens császár és Fritigern vizigót vezér seregei, mely során a római légiók katasztrofális vereséget szenvedtek a nomád gótoktól – szerk.) kezdődően még nagyon hosszú ideig fennmaradt. Ezzel szemben a Szovjetunió néhány hónap alatt a darabjaira hullott, de ezt senki nem tudta előre. Szerintem.

Sokan állítják, a történelem ismétli önmagát. Mi a véleményed erről? Akár eszköztár, vagy kontextus tekintetében, de gondolok itt az emberi természet sajátosságaira is.

Az utóbbi a kulcsszó, mert az emberi természet változatlan. Gibbon, a nevezetes brit történész mondja azt, hogy a történelem nem más, mint az emberiség őrültségeinek, hibáinak és bűneinek az összessége. A történelem természetesen nem ismétli önmagát a szónak abban az értelmében, hogy sohasem áll elő még egyszer ugyanaz a helyzet. Mindig van egyéb tényező, horribile dictu a technikai fejlődés. Klasszikus példája ennek, ami a közbeszédet is uralja, hogy az uniónak mekkora óriási teljesítménye, hogy nem volt Európában háború. Na most, ez egyrészt nem igaz, mert a Balkánon volt, Ukrajnában meg most is tart, de hogy olyan igazi nagy háború nem volt, véleményem szerint nem az Európai Unió érdeme, hanem az atombombáé. Az a kölcsönös, halálos fenyegetettség, mert ha ma kitör a háború, akkor Európában kő kövön nem marad. De szó szerint, élő ember nem marad. Rómát úgy döntötték meg, mindig ezzel példálózóm, mert szeretem az antik történeteket, hogy fegyveresen bejöttek a barbárok és fejbe vertek mindenkit, aki nekik nem tetszett. Na most, ezt ma már nem lehet. Azaz bárki barbár fegyverrel nekiindulna, hogy Európát leradírozza, hiába vannak többen, vagy hiába elszántabbak, azaz minden megvan bennük, ami a Római Birodalom ellenségeiben megvolt, ma ez egy gombnyomással eltüntethető.

Néha azért mégis furán érezzük magunkat, különösen, ha mondjuk a röszkei felvételeket, vagy Nyugat-Európa szilveszteri mulatságait nézzük, de erre visszatérünk később, most még maradjunk a történelemnél.

Oké, tehát a történelem olyan értelemben ismétli magát, hogy az emberek ugyanazokat a hibákat követik el. Ha megnézed, az Európai Unió jelenlegi tisztségviselői pontosan úgy viselkednek, ahogyan a Római Birodalom vezető tisztségviselői viselkedtek. Nem probléma, hadd jöjjenek, mi vagyunk a legerősebbek, lenyeljük őket keresztben.

A gőg?

Így van. Hát mi ez nekünk? Gondolj bele! Attila megveri a gótokat, de nagyon, a gótok menekülnek, és a Dunánál kérik, hogy engedjék be őket a Római Birodalomba. Kérik. Mert menekültek, a szó szoros értelmében, tudjuk, hogy a hunok nem gatyáztak, hogyha legyőztek valakit. És beengedik őket, mert arra számítanak, hogy fiatalok, így elmennek katonának és adót fizetnek majd. Azt írja Ammianus Marcellinus (a késő római császárkor legkiemelkedőbb történetírója – szerk.), hogy mindenféle vízi járműveken hozták át őket és szó szerint „gondosan ügyeltek arra, hogy egy se maradjon a túlparton”. Tehát a Római Birodalom későbbi lerombolói bejönnek, a hivatalnokok alkalmatlanok, a birodalom nincsen fölkészülve, korruptak, Marcellinus szerint egy fél döglött kutyáért egy aranyat kértek, akkora éhínség volt. Magyarán nem tudtak velük mit kezdeni. Ettől ezek berágtak és teljesen érthető módon föllázadtak, ami aztán a hadrianopolisi csatához vezetett. A lényeg tehát, hogy ugyanazokat az emberi hibákat követjük el most, amelyeket már akkor elkövettek és amelyeket örökké el fogunk követni, mivel emberek vagyunk. Ugyanazok az emberi tulajdonságok, a hatalomvágy, a hiúság, a gőg hajtanak bennünket. Ilyen értelemben ismétlődik a történelem. Ugyanaz a helyzet viszont kétszer egészen biztosan nem áll elő.

Ez igaz, de nem csak a technikai fejlődés áll a rendelkezésünkre, hanem a történelmi tapasztalat is. Az ember negyvenes fejjel nem lép bele ugyanabba a gödörbe, amelyikbe húszévesen belelépett. Az emberiség akkor mégis miért?

A történelem egyetlenegy tanulsága, hogy sosem tanulunk belőle. Egyszerűen azért, mert nem tudunk kibújni a bőrünkből. Szerintem nem vagyunk se okosabbak, se szebbek, se megfontoltabbak, mint amilyenek akár a Római Birodalom lakói voltak. Alapélményem ezzel kapcsolatban a már tizenévesen kezembe kerülő Plutarkhosz és más antik történetírók munkái voltak, amelyekből a maihoz tökéletesen hasonló ember nézett vissza. Semmit nem változtunk. Később, amikor olvastam a görög filozófusokat, Platónt, Arisztotelészt, onnan is ugyanazok az emberek néztek vissza, ugyanolyan kételyekkel és hibákkal. Tehát nem változunk, ugyanazokat a hibákat követjük el, és szerintem az utódaink is elkövetik majd, ha lesznek, bár ebben nem vagyok biztos.

Mi a helyzet a felelősséggel? Arra gondolok, hogy míg egy kisember az élete szinte minden területén elszámolni kénytelen, addig maga a rendszer felelőssége miben áll, illetve hol érhető tetten? Például, ha a kötelező, felső korlát nélküli kvóta megvalósulna és a tagországokba ellenőrizetlenül „utalnák” ki a migránsokat, akiket ott nyilván nem lehetne bezárni, mert az emberi jogok, meg miegyéb, és elkövetnének valamit, mondjuk felrobbantanának néhány állampolgárt, vagy megerőszakolnák őket, a felelősség kit terhelne?

Az a baj, hogy a tömegdemokráciák gyakorlatilag a felelősség elmismásolásának az eszközeivé váltak. Mostanában, ahol ilyesféle államberendezkedés van, különböző, rejtélyes bizottságok döntenek mindenről, meg ilyen-olyan tanácsadó testületek. Eltüntették az egyszemélyi felelősséget. Régen ez úgy volt, hogy kiállt a király és azt mondta, hadat üzenek az ellenségemnek. Majd ha elvesztette a háborút, akkor szedhette a sátorfáját. Te gondoltad, te mondtad, te akartad így. Nem sikerült? Hát menj a fenébe! Ezzel szemben teszem azt, ha holnap reggel mindenkit fölrobbantanának Németországban, akkor Angela Merkel széttárná a karjait és azt mondaná, hogy de hiszen az egész pártvezetés, sőt, a Bundestag is azt mondta, ezt így kell csinálni. Én volnék a felelős? Dehogy is, hát mind ezt akartuk! A kollektív felelősségre vonás pedig, mint tudjuk, ezekben az esetekben nem illendő, így nem lehetne az egész Bundestagot kivégeztetni. Eltüntetik a felelősséget. Nézd meg, hogy bizonyos körökön kívül, nem esik szó arról, hogy az ipari lobbik pontosan mit tesznek, és hogyan befolyásolnak – csak Brüsszelben húszezer lobbistát tartanak nyilván, azért ez megdöbbentő, nem? Ma már nincs olyan ember, aki odaállna, és azt mondaná, én így akarom, ezért így is lesz! Aztán ha nem sikerül, akkor vállalom a felelősséget. Borzasztó furcsa dolog ez, és egészen új, mert nagyjából a 20. század derekáig a történelem arról szólt, hogy nagy volumenű vezetők álltak az országok élén. Bismarck például, amikor súlyos döntést hozott, egy töltött pisztolyt tett a fiókjába, kudarc esetén így vállalta volna a felelősséget. Na, erről ma már szó sincs. Bismarck helyett bizottság van. És a végén szétfolyik a felelősség, mi meg állunk és nézünk hülyén, miközben lelőnek, megerőszakolnak, fölrobbantanak. És mindezt miért is? Mert a tekintély csúf dolog! Ugyanis azt, aki odaállna és vállalná a felelősséget, fel kellene ruháznunk tekintéllyel, hiszen hallgatunk rá! De a tekintély ronda dolog, undorító, ezt az összes liberális honfitársunk naponta legalább kétszer elmondja. Se tanári, se bírói tekintély ne legyen, tehát senkinek ne legyen tekintélye, mert az olyan feudális, pfuj! Pedig ha tekintély nincs, akkor nincs felelős sem. Csak ezt mindig elfelejtik. Ha megnézed, az egész Európai Unió a dolgok halogatásáról szól. Megbeszélik, hogy a jövő héten mit fognak megbeszélni, és hogy utána mikor ülnek össze, hogy megint megbeszéljék ugyanazt.

Nem gondolod, hogyha a tekintélyről van szó, az uniós mainstream meglehetősen farizeus álláspontot képvisel?

Az a helyzet, hogy e tekintetben, de más tekintetben is borzasztóan farizeus korban élünk, ahol a nagypolitika teljes mértékben mást mond, mint amit tesz. Szolidaritásról, szeretetről és befogadásról beszélnek, de a brüsszeli takarítószemélyzetet azért lecserélik fehér közép-európaiakra. Biztos, ami biztos. Az a probléma, hogy sok esetben nem a hétköznapi módokon közelítik meg a problémákat, így a migrációt sem. Erősen hajlamos vagyok a filozofálásra…

Nahát!

Értem a célzást. De gondolj bele abba, hogy idejön egy ember, fene tudja honnan, barna a bőre, néz vissza ránk és azt mondja, ő Afganisztánban ebben, vagy abban a faluban lakott és ott üldözték. Ki az Isten fog odamenni, ahol egyébként mindenki lő mindenkire, hogy kivizsgálja ennek az egy embernek az ügyét a millióból? Tényleg ott lakott-e, tényleg úgy hívják-e, tényleg üldözték-e? És ha kiderül, hogy hazudott, ki fogja kinyomozni, hogy valójában honnan jött? Hogyan? Miképpen? Ezek nem elvi, hanem gyakorlati kérdések. És a végén, tegyük föl, mindezt kiderítettük, hat ország szervei dolgoztak rajta két évig, mire erről az egy emberről megtudták az igazságot, rendben, akkor haza kellene küldeni. De hogyan? És most csak egyetlen emberről beszéltünk.

A hogyan még csak hagyján, de a hová sem mindegy. Ez a trükk egyébként abban az érvelésben, amikor azt mondják, nekünk nem is kell befogadni az ideküldötteket, csak elbírálni. Igen, csak ha kiutasítod és ő előtte bölcsen eldobálta a papírjait, akkor hová utasítod ki? Egyébként a kitoloncolás tényszerűen nem működik Nyugat-Európában, megkapják a papírokat, aztán eltűnnek a hatóságok szeme elől, de nem hagyják el Európát.

Igen. És az egyéb kiskapukról még nem is beszéltünk, amikor – épp a napokban írtam erről -, egyszerűen azt mondja magáról, hogy ő buzi.

Le is tiltott gyorsan a Facebook.

Kvázi azonnal. Szegény szerkesztőmet sajnálom egyébként, akit folyamatosan letiltanak, főleg miattam. Tehát, ha megpróbáljuk végiggondolni simán, praktikusan, hogy mit kellene egy ilyen emberrel csinálni, arra jutunk, hogy inkább ne jöjjön ide. Mert se időnk, se pénzünk, sőt, lehetőségünk sincs arra, hogy mindegyikük ügyét kivizsgáljuk és ésszerű, komoly döntést hozzunk. Félreértés ne essék, ez egy embernek a sorsa, tehát végtelenül fontos. Az ő számára is és úgy általában az emberiség szempontjából is. De ha nem tudunk az ő sorsáról döntést hozni, akkor nem az a megoldás, hogy nem hozunk döntést, ő meg azt csinál, amit akar, hanem akkor nem szabad idejönnie.

Ha túltennénk magunkat a befogadáson, akkor hogyan tovább? Hogyan képzelődik el az, hogy például idejön egy szomáliai fiatalember, aki saját nyelvén sem ír és olvas, törzsi szokások között szocializálódott, és találkozik a 21. századi Nyugat tökéletesen értékvesztett kultúrájával? Fél év alatt megtanul majd németül, aztán beáll a Mercedes gyárba a szalag mellé, majd péntek esténként filozófiaszakos hallgatók keblére omlik a romkocsmákban hálája jeléül? Komolyan, az eddigi tapasztalatokkal a hátunk mögött van, aki még hisz abban, hogy ezek az emberek a társadalmi fejlődés ötszáz éves kínkeservét megspórolva boldogan élnek majd velünk békében és egyetértésben?

Lehet, nem illendő, de én ilyenkor mindig a hazai cigányságra szoktam hivatkozni. Évszázadok óta velünk élnek és csak nagyon kevesen voltak képesek átvenni a mi normáinkat. Mert akadnak ilyenek, persze, de elenyésző számban. Több száz év sem volt elég ahhoz, hogy tömegével integrálódjanak, átvegyék az értékeinket. Pedig még a nyelvünk is közös, azaz tudunk velük kommunikálni! Hát akkor, hogy a búbánatos fenébe is képzeli bárki… szerintem egyébként arról van szó, hogy nem képzelik sehogy. Ezek az emberek nem látnak túl azon a négy-öt éven, amire őket megválasztják, a többi nem érdekli őket.

Ez a politikai része, de maga az ideológia, az mindig egyfajta utópisztikus tökélyhez viszonyít, nem pedig a tegnaphoz, a mához és a realitáshoz. Tény viszont, hogy muszlim tömegeket ez idáig senkinek sem sikerült integrálni, mivel az iszlámra kevéssé jellemző az integrálódás szándéka és képessége.

Az utópia is nagyon furcsa dolog, mert például a klasszikus kommunista ideológia kifejezetten machiavellisztikus megközelítés volt. Emlékezz vissza, mindig azt mondták, a pénz számít, a többi nem érdekes; nem voltak ők ideológusok, legalábbis, akikkel én találkoztam, azok nem. Mindegyik egy kis Machiavelli volt, úgy gondolta, „ha kifizetem a népet, ha befogom a pofájukat, akkor azt csinálok, amit akarok”. Ezek nagyon nem szerettek igazságosságról és hasonlóakról beszélni, mert hülyeségnek tartották. Nézd meg, ugyanazok az emberek, vagy a fiaik, unokáik most minden nap a morál zászlaját emelik magasba és lengetik, reggeltől estig. Így az emberiesség, meg úgy a szolidaritás, na persze. Egész egyszerűen átsasszéztak a machiavelliánus oldalról oda, hogy keresztény értékeket követelnek rajtad, meg rajtam. Hát elvtársak, álljunk meg egy pillanatra! A Názáretire hivatkozik olyan valaki, akinek az apja papokat akasztatott? És aki, ha egyébként egy pap mond valamit a templomban, akkor úgy kitör belőle az üvöltő antiklerikális, mint Saint-Just-ből, vagy Robespierre-ből? Aztán rád mutat, és azt mondja, te még csak keresztény sem vagy. Gyakorlatilag úgy mentették át magukat az ideológiájukkal együtt, megspékelve ezzel a morális maszlaggal, hogy egyrészt magyarázhatóvá váltak a régi bűnök. Persze ők jót akartak, kicsit elrontották, de jót akartak. Másrész lehetővé tették, hogy amit addig az erőszak jegyében követeltek tőled, azt most az emberiesség jegyében követelhessék. Kétségtelenül enyhébb műfaj, ha csokoládéval vesztegetnek meg, személy szerint nekem jobb, mintha ugyanezt gumibottal tennék.

De az elv, az ugyanaz.

Igen, pontosan. És az eredmény is. Ma akármerre fordulsz, a moralitást szegezik neked, azt sugallva, hogy lényegében te nem is vagy ember, hiszen nem akarod az embertársadat. Felebarátodat! Szóval ez valami egészen vicces és Magyarországon különösen az, mert az indulás és az érkezés kérdését, csak a mi családjaink esetében lehet felvetni. De ha megnézed a balliberális oldalt, hogy kik voltak a papák meg a mamák… tudom, csúnya dolog ilyesmire hivatkozni…

Annyira nem. Van azért kontinuitás.

Hát abszurd bonmot, ha azt mondjuk, őrajtuk nem fogott a családi nevelés! Te, meg én, az más, mi „olyanok” vagyunk, nyilván, hát már a nagyszülők is antiszemiták voltak, meg fasiszták, vagy buta parasztok és akkor te is biztos az lettél, mert a család így működik. De érdekes módon, akinek a nagyapja rőtgyilkos volt az ÁVH-nál, ő nem.

Nem unjuk még a kettős mércét?

Én halálosan. Valamelyik írásomban azt hiszem a kockásinges kis Pukliról elmélkedtem, hogy milyen lehetett, amikor az ÁVÓ-s nagypapa az ölébe ültette, mesélt neki és ő utána veseleverőst játszott este a mackójával. Ilyenkor mindig az a filozófiai, episztemológiai érv, hogy ne általánosítsunk. Ezt halljuk naponta háromszázszor. Mert a migráns az erőszakol, de ne általánosítsunk. Na most, az általánosítás nem egy hiba, hanem a gondolkodásunk módszere, ha úgy tetszik, alapja. Különben nem tudnánk megragadni dolgokat. Tehát ha nem volna egy általános fogalom a kockakőre, akkor egyenként kellene megnevezni minden egyes darabot, és azért lássuk be, ez kissé zavarná a kommunikációt. Ugyanígy, ha a migránsokról általában véve nem beszélhetünk, akkor egyenként kellene felsorolni őket név szerint, így viszont nem lehet beszélgetni, gondolkodni meg pláne. Az általánosítás a gondolkodás módszere és az előítélet is az, akár tetszik ez nekünk, akár nem. El kell olvasni Gadamer az Igazság és módszer című munkáját, amelyben gyönyörűen leírja mindezt. Ha szembe jön valaki az utcán véres késsel, akkor elszaladunk. Pedig lehet, hogy csak az ujját vágta el, és segítséget akar tőlünk kérni. Igaz, ennek a valószínűsége kurva kicsi, de teoretikusan nem utasíthatod el.

Én egyébként azt értem, hogy ők miért jönnek, de hogy a mianstream miért szorgalmazza ezt, arra csak egy roppant leegyszerűsített elméletem van. A történelem során minden a hatalomról és a profitról szólt, miért lenne ez most másként? Az Európai Egyesült Államok terve ma már nem titok, a fogyasztókat pedig idecsalják. Mert profitot termel, és ha lábon jön, akkor nem kerül semmibe. Mindegy milyen a színe, a vallása, a kultúrája, a lényeg, hogy fogyasszon! Gondold meg, egy elöregedő kontinens fogyasztása messze nem hoz annyit a konyhára, mint egy fiatal és gyarapodó kontinensé.

Én egyáltalán nem így látom. Nekem az a véleményem, Ráth-Végh István írt erről, hogy a divat óriási jelentőségű, minden ésszerűségen túlmutató módon. Egész egyszerűen, azokban az országokban, ahonnan ezek jönnek, divattá vált Európába menni. És ugyanúgy, ahogy a liberálisok, Macron, meg Merkel is egy politikai divatot követnek. Mert ahonnan ők származnak és ahol tanították őket, azok a ’68-as elmebetegek, akik egyébként ma is tanítanak a német, meg a francia egyetemeken, ott ez volt a divat. Nem lehetett kilógni. A középkorban például a férfiak olyan hosszú, kunkori orrú cipőt hordtak, hogy a térdükhöz kellett kötözni. Járni nem tudtak benne, a hétköznapi létezésben zavarta őket, de ettől függetlenül hordták, mert az volt a divat. Az utánzás művészetét tehát sikerült a majmoktól elsajátítani. És tulajdonképpen ezért is életveszélyes minden filozófia, kivéve az egészen elvont episztemológiai dolgokat, bár még azok is. Mert leszivárog és sültbolondok kezén ideológiai divattá válik. Nézd meg, Nyugat-Európában a mai napig divat a baloldaliság! Semmi értelme nincs. Végigjárták a poklokat azok a keleti országok, ahol baloldali kormányok voltak, ők meg ott ültek, és olybá tűnik, ez tetszett nekik.

Azt mondod, a globális pénztőke profitvágyának ehhez semmi köze nincs?

Nem, dehogy is. Azt mondom, a divat a döntő, aztán jó sokan meglátják ebben a profit lehetőségét és meglovagolják. Hát a suszter is örült, hogy olyan cipőt tudott eladni annak a hülyének, amelyik háromszor akkora volt, mint amekkora kellett volna neki! Nyilván többet is kért érte. Nem a suszter találta ki a divatot, viszont elég jól megélt belőle.

Mi az ok és mi az okozat?

Hogy a migráció ennyire hirtelen fellendült, ebben szerintem óriási szerepe van a divatnak. Ali hallotta Mohamedtől, hogy Zulejka már kint van Svédországban és jól él. És ahogy világszerte elterjedtek a telekommunikációs eszközök, iszonyú erőt fejtett ki egy pillanat alatt. Yusuf ma négyezer emberrel osztja meg naponta a Twitteren, hogy ő kurva jól elvan. És ingyen kapja a szociális segélyt, meg csak azt kell hazudni, hogy buzi vagy, és akkor beengednek. Ez egy robbanás. És nem tagadom, ott vannak az embercsempészek, akik annyit keresnek ezen, amennyit elképzelni sem tudunk.

Azért az NGO-k is beszálltak.

Hát hogyne! Legyünk teljesen őszinték, amit az NGO-k művelnek, Soros ide, vagy oda, ez egy óriási biznisz. Képzeld el, hogy évente, naponta, percenként hány eurót költenek el ezek az emberek! És mire költik? Magukra! Fizetést vesznek föl, kiküldetésbe mennek, utazgatnak jobbra-balra.

De valaki finanszírozza őket, és annak épp ez a célja. Hát nem a gazda mondja meg, hogy most krumplit kapálunk, vagy tehenet fejünk?

Igen, csak azt ne felejts el, és ezt nem mondtam még neked, de én borzasztóan erősen hegeliánus vagyok, szóval ez kettős dolog. Igen, a gazda mondja meg, de egy idő után egészen biztosan és logikusan, elkezd a dolog visszafelé is működni. Te is befolyásolod a gazdát. A gazda óhatatlanul figyelmet kell, hogy fordítson arra, te mit akarsz, ha egyáltalán meg akar téged tartani. Mit akarsz, mire vagy képes, hogy gondolkodsz a világról, ezeket neki is figyelembe kell vennie. Hogy az NGO-k befolyásolják-e a Soros véleményét bármiről is, az szerintem kétségtelen. Legalább annyira befolyásolják, amennyire ő befolyásolja az NGO-k tevékenységét. A tyúk és a tojás problémája, ki kezdte? De ma már egészen biztos vagyok abban, hogy Soros semmit nem lát a világból, csak azt, amit a saját NGO-i közvetítenek neki. Úgy gondolja, én döntök, hiszen én adom a pénzt. Csak azt felejti el, ahhoz, hogy egy cselekvés lehetősége megteremtődjék, ismerni kell a körülményeket, amelyek közepette cselekszem. Ezt az információt pedig az NGO-k közvetítik. Nagyon csúnyán meglepődne Georgie bácsi, hogyha mondjuk egy évig teszem azt egy kis alföldi faluban kellene élnie. És lejárhatna hozzá Pardavi Márta, meg a többiek, de ott csak a szomszéd Mari nénivel, meg Pista bácsival tudna kommunikálni.

Mi lehet a végkifejlet?

Én mindig azt mondom, Mark Twain szavaival élve, hogy jósolni nagyon nehéz, különösen a jövőre vonatkozóan, de az a helyzet, hogy ennek csak két kimenetele lehet. Az egyik az, hogy beengedjük őket, egy idő után lenyomnak bennünket és akkor kő kövön nem marad, nekünk annyi. A másik megoldás pedig az, hogy egyszer csak mi dühödünk be, mint ahogy az a kopasz digó az elmúlt napokban, és akkor ugyancsak borzasztó vérfürdő keretében valamiféle átrendeződés lesz és egy darabig nem jönnek majd, mert ha mindet agyonlőjük, akkor otthon ezt a többiek tudni fogják, hogy ezek a hülyék itt lövöldöznek. Ez a két kimenetel lehetséges. A harmadik, amit próbálnak nekünk beadni, a wilkommenskultur és a multikulti áldásairól, szerintem marhaság.

A két kimenetel, amit említesz lényegében egy kimenetel, egyfajta polgárháborús állapot.

Igen, de tudod mi a baj? Az, hogy a tömegdemokráciák nem nevelnek elitet. Az emberiség leghosszabban fennálló és legjobban működő társadalmi berendezkedései az oligarchikus köztársaságok voltak. Mint amilyen Róma volt, egészen a császárságig, vagy ilyen volt a periklészi Athén is (A szerkesztőség szerint Periklészig, alatta és után már nem. Lásd: Platón kritikáját a csőcselék uralmáról – szerk.). De hogy ne menjünk olyan messzire, az Amerikai Egyesült Államok szintén ilyen volt, nagyon hosszú ideig. Az a néhány tucat keleti-parti család intézte Amerika ügyeit, jó sokáig. Az oligarchikus köztársaságokban volt egy elit, amelyet pici gyerekkora óta úgy neveltek, hogy később te majd vezetni fogod az országot, és az összes többi pedig ezt valamilyen módon elviseli. Vagy elzavarja őket egy adott történelmi pillanatban. De a lényeg az, hogy most nincs elit.

Nem értek egyet, ma árnyék-elitünk van, gazdasági elitünk, akik nem jönnek a fényre, legalábbis azok nem, akik valóban a lényeges dolgok fölött diszponálnak. És ők kreálják azt a politikai elitnek nevezett bábszínházat, azt a felelősség nélküli társulatot, amelyet nap, mint nap látunk.

Emlékezz vissza, Rómában megtiltották a szenátoroknak, hogy üzleti tevékenységet folytassanak, csak földműveléssel foglalkozhattak. Azért találták ki a lovagrendet, hogy a pénzt is kezelje valaki. Az elit, amelyről én beszélek, teljesen elkülönült; a Rockefellerekből nem lett amerikai elnök.

Inkább megvásárolták őket.

Mára igen, de eredetileg ez nem így volt. Max Weber írja a Politika mint hivatás című művében, hogy az az ideális politikus, akinek független jövedelme van, aki gazdag. Szó szerint nem így írja, de ez a lényege. És látom rajtad, hogy azt akarod mondani, mint Gyurcsány, de Max Weber azt is írja, hogy olyan, aki nem most és nem ebből gazdagodott meg. Tehát nem üzletember, hanem harmadik generációs ivadék. Churchill, amikor veszített a választásokon a 2. világháború után, hazament és könyveket írt a saját birtokán. És kifejtette abbéli nézetét, hogy mindenki hülye, kivéve őt. De amikor nagy baj lett, akkor azért megkeresték.

Persze, mert az emberek azt gondolják, akinek van polgári hivatása, már értett valamihez, mielőtt a politikára adta volna a fejét, nem szorul arra, hogy a politikából gazdagodjék meg.

Igen, csak tudod, van egy nagy baj, általános jelleggel. Képzeld el azt, hogy most vagy húszéves és nagy lelkesen úgy döntesz, politikai pályára lépsz. Ezért be kell lépned egy pártba, végigmenni a grádicsokon a plakátragasztástól az elnökségig, és addigra pont egy kiképzett csirkefogó válik belőled. Hány kompromisszumot, hány hátba döfést, kinyírást, mutyit kell elszenvedned addig, míg a pártban eléred azt a vezetői posztot, hogy azt mondják, na, most már akár miniszterelnök-jelölt is lehetsz? Egyszerűen rossz a kiválasztási módszer. Az, hogy nekünk most az Orbánnal, meg a többiekkel viszonylag jó dolgunk van, a szerencsének köszönhető.

Jó helyen, jó időben a jó kvalitású ember állt ott.

De ha az Orbánnak a KISZ-ben kellett volna ’70-től politizálni és ’89-ben lett volna belőle miniszterelnök, akkor mi lett volna?

Az egy másik történet lett volna. De nem csak a kvalitás, a karakter is számít, mert a krízishelyzet más embert igényel, mint a békeidő.

Egyrészt. Másrészt pedig Merkellel kapcsolatban is az a helyzet, hogy a német gazdaság repesztett, és olyasmiken vitáztak éveken keresztül, hogy fél százalékkal emeljék, vagy épp csökkentsék az adókat. Erről ment a Bundestagban a világháború. Tekintsük ezt úgy, hogy nem nagyon kellett semmit sem csinálni. De a fő probléma mindig az öröklés. Ki legyen a következő? Az ember, hogyha elér egy kort, elég élesen és sokszor fájdalmasan ébred rá arra, hogy a személyes létezése véges. És azon kezd el meditálni, hogy akik utána jönnek, akiket ő nevelt és felelősséggel viseltetett irántuk, mi tesznek majd? Ez a fajta politikai rendszer viszont felszámolja ezt. Mert nem érdekli, hogy ki jön utána. Majd választanak valakit, akárhonnan, ki tudja melyik sikátorban kukázik most az, aki legközelebb Európa vezetője lesz? Tíz év múlva. Mint a Schulz. Ki gondolta volna, hogy egy alkesz, akinek nem sikerült elvégeznie még a gimnáziumot se, Európa meghatározó politikai tényezője lesz? És ezt lehet liberális módra is olvasni, hogy lám, milyen szép esélyegyenlőség, mindenkiből minden lehet, nem mint abban a mocskos Horthy-rendszerben, meg lehet úgy is, hogy ebből a faszkalapból is bármi lehetett. Hát hol élünk?

Aristo miért lett Aristo?

Egy borzasztó egyszerű hiba okán. Nagy kedvencem, Ludovico Ariosto reneszánsz szerző nyomán Ariostoként akartam kommunikálni, de egész egyszerűen kihagytam az „o” betűt.

Ez tényleg prózai.

Igen, teljesen prózai oka volt. Aztán utána olvastam, és kiderítettem, hogy „ariston” görögül azt jelenti, a „legjobb”. „Aristo” viszont „n” híján nem nélkül marad, és mivel a görög nyelv hím- és nőnemmel operál, olybá tűnik, gender-semlegesen tekinthetem magamat a legjobbnak.

Szerző: Polgári Szilvia

Fotó: Pestisrácok