Sokszor megfogalmazódik bennem a címben lévő gondolat, vajon én Kárpátalján, a szülőföldemen otthon vagyok-e?! Érnek-e az én jogaim annyit, mint a többségi nemzethez tartozó állampolgároké – mert eddig ezt sajnos nem így éreztem.

Magamról annyit, hogy egy átlagos kárpátaljai magyar fiatal vagyok. Miután befejeztem a középiskolát, ugyanazon döntés elé állított az élet, mint bármelyik más fiatalt –hogyan és legfőképpen hová tovább? Nehéz kérdés ez nekünk. Döntenünk kell, hogy „itthon” maradjunk, vagy külföldön folytassuk tovább az életünket. Én itthon, Kárpátalján szeretnék érvényesülni, itthon akarok továbbtanulni és majd jól fizető munkahelyen elhelyezkedni, Ott, ahol kamatoztatni tudom a megszerzett tudást, ahol majd továbbadhatom tapasztalataimat az utánam jövőknek, biztatva, hogy ők is ezt a nehezebb utat válasszák, a szülőföldön maradá

A középiskolás tanáraink által emlegetett „nagy betűs élet” nem olyan egyszerű, mint amilyennek mi fiatalok az alma mátert elhagyva lelkesen, de felelőtlenül gondoljuk. 17 évesen kell felelősen döntenünk a sorsunkról, olyan kérdésekben, amiről később kiderülhet, nem igazán jó választás volt. Én itthon maradtam és a helyi felsőoktatási intézet diákjaként próbáltam érvényesülni – de vajon ez meddig és mire elég?! Ukrajnában a sorkatonai kötelezettség minden olyan fiatalt érint, aki még nem töltötte be 27. életévét. Ez alól felmentést csak az kaphat, akinek igazolt egészségügyi problémája van, vagy nappali tagozatos tanulója valamilyen szakképesítési- vagy felsőoktatási intézménynek. Egy évtizednyi szorongás jut a legtöbb fiatalnak. Nem mindenki engedheti meg anyagilag, hogy 10 évig tanuljon, hogy valamilyen módon kibújjon a sorkatonai szolgálat alól. Én is közéjük tartozom.

A szüleim viszont nem azért neveltek, hogy valamelyik kelet-ukrajnai fronton az életemet adjam azért az országért, amely nem engedi, hogy anyanyelvemen tanulhassak és szankciókat vet ki rám, ha magyarul szólalok meg. Felfogható-e egyáltalán, hogy vajon milyen érzés tölthet el egy kárpátaljai magyar fiatalt akkor, amikor hazamegy és egy katonai behívó várja? Még ha egy hatéves mesterképzéssel időt is nyerünk – 3-4 évet továbbra is szorongásban és félelemben kell eltöltenünk. Leginkább ez az oka annak, hogy a kárpátaljai magyar fiatalok jelentős része külföldre emigrál a jobb jövő reményében.

Az elmúlt 7 évben Ukrajna változó vezetése megpróbálja nyelvtörvénnyel ellehetetleníteni anyanyelvünket, oktatási törvénnyel pecsételi meg a gyermekeink nemzeti identitását, barbárok letépik nemzeti szimbólumainkat, fenyegető üzenetekkel megtörik mindennapi nyugalmunkat. De hiába: ezek a kegyetlen tettek bennünket még inkább megerősítenek, és arra buzdítanak, hogy ne adjuk fel azt, ami ezer éve a miénk, s amit elődeink életük árán is megőriztek nekünk, vérüket adták azért, hogy a legnagyobb kincset – az anyanyelvet, a nemzeti kultúránkat megőrizzük és büszkén továbbadhassuk az utánunk következő nemzedéknek.

Kedves Olvasó! Nem könnyű most magyarnak lenni a harcok dúlta Ukrajnában, de mindig a nehézség volt az az erő, a mozgató rugó, ami a magyart megtartotta és előrébb vitte. Nagy elődeink nem féltek, pedig őket is próbálták eltiporni. Én kárpátaljai fiatalként látom és megélem azokat a nehézségeket, problémákat – ami jó ideje sújt bennünket. De a félelem, meghunyászkodás nem összeegyeztethető a magyar jellemmel. Dicső múltunk megköveteli, hogy megtegyünk mindent, amit ebben a káoszban meg lehet és meg kell tennünk: vállalni magyarságunkat.

Mi itt születtünk, ez a mi hazánk, és senki nem fog minket innen elzavarni, beolvasztani, mert mi itt otthon vagyunk. Itthon, Kárpátalján. Magyarnak lenni, kisebbségben is megmaradni, nem mindennapi érzés, hanem igazi csoda, tartozunk ezzel elődeinknek és utódainknak.

„A magyarság nem kalapdísz, hanem a szíve mélyében viseli a magyar, mint tenger csigája a gyöngyét. A magyarságunk érzése mélyen bent ég bennünk, hogy szinte magunk sem tudunk róla, mint a tűzhányó hegyek, amelyek hideg kőhegyek, de egyszer megmordulnak.”

Gárdonyi Géza mélyen szántó gondolatai megerősítenek abban, hogy éljünk bárhol a világban, nem szabad feladnunk anyanyelvünket és kultúránkat, mert ez tesz minket erős nemzetté szórványban, diaszpórában és a határon túli régiókban.

Mi az, ami megtart egy magyar embert igaz magyarnak akkor, amikor minden oldalról megpróbálják megnyirbálni jogait, elvenni ősi kincsét, beleszólni mindennapjaiba?! – Az ősök hagyatéka. Az utánunk következő nemzedék rajtunk, a mi generációnkon kéri majd számon, hogy mit tettünk annak érdekében, hogy a kivívott, és évszázadokon át megőrzött kincset tovább örökítsük. Büszkén elmondhatjuk majd – megtartottuk iskoláinkat, templomainkat, anyanyelvünket, hitünket.

Természetesen ez csak akkor lehetséges, s akkor vallhatjuk büszkén, ha nem hunyászkodunk meg egy-egy politikus önkényeskedése előtt, hisz az idő változik, s minket fog igazolni. Nekünk kell majd gyermekeink és unokáink szemébe nézni, s ezt csak akkor tehetjük meg szégyen nélkül, ha ők is anyanyelvükön tanulhatnak majd az iskolában, ha az anyanyelvükön szerezhetnek tudást, ha a templomaikban anyanyelvükön hallgathatják az igehirdetést.

Rajtunk múlik – kitartásunkon, gerinces helytállásunkon –, hogy így legyen.

(A szerző kárpátaljai egyetemista. Írása németül is olvasható.)

(Címkép: Vereckei honfoglalási emlékmű. Forrás: hatartalanul.net)