Felvidék – A hazátlan haza

A ház szilárd anyagokból épül, a haza érzelmekből. Tárgyilagosan lehet-e gondolkodni érzelmi világunk alapjairól? Úgy vélem nem.

Már a földi élet hajnalán különös élménycsokor gyűlik össze a gyermek születése nyomán a kialakuló lelki világában, amely eleinte főleg a tudata alatt rögzül. Valamennyi, még magzati időkben körülvevő hangulat, szorongás és zaj mellé az új élmények így csatlakoznak. Születésemkor a háború nem múlt el varázsütésre. Hiszen a kulturális torzulások, az eltorzult emberi viselkedés jellemző volt a negyvenes, ötvenes évekre – sőt, sajnos a továbbiakra is. A háború után következő nemzedék megörökölte az anyák mindig menekülésre kész félelmeit és ezek romboló, frusztráló hatásait. A háború befejezését követő napokban az emberekben felmerült a kérdés, hogyan kellene értékelni ezt az új időszakaszt. Felszabadulásnak, vagy megszállásnak – mi lenne a megfelelő címke e terhes időkben: a málenkij robot, megerőszakolt nők, az ismét a háborús vesztesek közé sorolt, kollektív bűnösnek minősített magyarok sorsa, a holokauszt gyásza, a megismételt Trianon, a lágerek, az elhajtott fogolykatona rokonok, ismerősök és a népességcserék zűrös viszonylatában. A feloldhatatlan örökkön vesztes nemzet élménye és véres következményei ebből a szempontból talán még fokozottabban érték az ismét megcsonkított ország határon túli magyarjait, mint a határokon belül maradókat.

Mi a haza? Mit jelent ez a fogalom határon belül és határon túl? Milyen élmények rögzítik ezt az érzelmekkel teli, biztonság érzetét ígérő fogalmat például a gyermek ébredező, kamaszkori, majd felnőtt lelki világában? Mi a haza, ha tájaidon idegen hadseregek grasszálnak, ha az új hatalom betiltja a nyelved, megszünteti iskoláid, állampolgárságod, – a mint a beneši törvények alapján az újra összetákolt második Csehszlovák köztársaságban a volt fasiszta Tiso vezette Szlovákia (Hitler kedvenc mintaállam kreatúrája) területén, annak bűneivel szemben, sőt ezek ellenére, mivel téged csecsemőként már eleve háborús bűnösnek minősítenek? Kollektív bűnösnek jelölnek nemzeti alapon.

Hazáról illetve hazátlanságról valóban elkerülhetetlen az érzelmi gondolkodásmód.

Aki a Felvidéken hazátlan magyar, az mindennemű közösségen kívülinek számított és elüldözendő volt, illetve ha gyáva volt, „törvényesen” anyanyelve, kultúrája elvetésére, megtagadására kényszerítették. És ennek súlyos nyomait mérhetjük ma is a felvidéki magyarok rapid asszimilációjában. Akit a „lakosságcsere” folytán Magyarországra telepítenek, az idegen tájon idegen házban nem lelhette meg elorzott hazáját. Voltak, kik évekig nem csomagolták ki holmijukat, viszont rágódhattak az elüldözött svábok (végül is sorstársaik) számukra kijelölt házaiban a megörökölt kínjaik visszatérő kísértésein.

Végül is, némi nemzetközi nyomásra két év múltán leállt ez a gyalázatos „társadalmi mérnökösködés”. Sok vesztességgel, halottakkal (marhavagonokban megfagyott csecsemőkkel, öngyilkosokkal, Dunába fulladtakkal) járt ez az utópikus nemzetállamot kreáló kísérlet. A cseh országrészek némettelenített Szudéta vidékeire a kényszermunkára elhurcolt magyarok közül is sokan hazatértek. Maradt a rossz társadalmi hangulat, hiszen a többségi szlovákok is megfertőződtek, olykor meg is részegültek a magyar- és németellenes kormányprogramtól. A magyarok megtanulták a rettegést, hiszen a beneši törvényeket mind a mai napig Szlovákia jogrendje részének tekinti, még ha most éppen nem is alkalmazza ezeket. Ez a rettegés jogos volt, hiszen 1948-a februári puccs nyomán a népi demokratikus Csehszlovákiát a kommunista Klement Gottwald vezette, aki Benešsel hirdette a magyartalanítás „internacionalista” igézetét. Városunk kórházának téglakerítésén még az ötvenes évek végéig olvasható volt a választási jelszó: „VÁLASSZÁTOK a 3-as SZÁMOT ÉS  NEM LESZNEK ITT MAGYAROK!”

A Felvidék békétlenségének, ha nem is egyértelműen történelmi okai vannak, de ezek az álokok mitologikusak. Beleégtek a társadalmi félműveltségekbe, sőt még a iskolai tananyagok alapjaiba is. Tulajdonképpen az orosz cár csiholta pánszlávizmussal kezdődtek el a történelemhamisítások. Mintegy ennek az alapján alakultak ki az új „csak nemzeti hazák” megteremtésének az utópiái. Jelszó szerűen az „ősi hazák” visszaszerzésének ideológiái.

Martin Eggers tanulmánykötete „Das Großmährische Reich, Realitätoder Fiktion? (A Nagymorva birodalom, realitás vagy fikció?) 1995-ben jelent meg. Bizonyára nem lelkesítette fel a szláv, különösen a cseh és szlovák történészeket. Mert bebizonyítja, hogy a „Reich” valóban fikció csupán. A Nagy-morva Birodalom, a szlovák folytonosság mégis csak hamis mitológia a Kárpát-medencében, mint ahogy a dákoromán elmélet is az. Magyar közgondolkodásunk is tudott hasonlókat teremteni, de ezeket legalább nem emeltük akadémiai platformra, már születésükkor az irónia céltáblájává váltak.

Megfertőződött tudomány? Minden párbeszéd pszichopata rögeszmecserévé válhat. Ezáltal a „győztesek”sikernek érezhetik a több mint százezer magyar asszimilálását. Különösen groteszk kis nacionalista vágyak beteges tüneteinek vélhetjük ezeket az igyekezeteket. Markánsan az a jelenlegi európai népszaporulat negatív statisztikái és az egyre erősödő Európán kívülről érkező bevándorlás adatainak tükrében.

Amit Európa nagyobb, jobb helyzetben terpeszkedő államalkotó nemzetei a kisebbségekkel művelnek, az valóban abszurd komédia, amely az eredeti népesség rovására zajlik. Dilettáns tudományosság mögé rejtező NGO-k erőszakos „álcivil” szervezkedések romboló munkálkodása a hagyományos civilizációval szemben. A sors őket sem kerülheti ki. A meddő (nem szaporodó) nemzetek előbb-utóbb ide jutnak.Az eredeti liberalizmus lehetne tán gyógyszere a nemzetiségek elleni erőszak elterjedésének. Ez volna a feladata. Túladagolva az új neoliberalizmus viszont ártalmas, mint a túladagolt gyógyszer, mindent megölnek a mellékhatások.

A Felvidéken ismét kevesebben vagyunk. A veszteség az utolsó népszámlálás (2011) nyomán 60 000 magyar volt tíz év alatt. Láncszem a folyamatban, amely Trianonnal kezdődött. Árulkodó példája a népességpolitikai erőszaknak, hogy ”Pozsonyban pedig csekély német többség, illetve jelentős magyar, és kevesebb szlovák népesség volt. A Trianont követő évtizedeknek egyik legnagyobb „sikere” volt a szlovákok szempontjából, hogy ebben a városban ilyen jelentősen megváltoztak az etnikai arányok.” (Farkas György) Így vált Pozsony, ahol a szlovák lakosság kb. 14% aránya a németek 39%-a és a magyarok 37%-a ellenére Bratislavává, szlovák fővárossá.

Persze egyre több, nagyobb lesz a veszteség, és ebbe belejátszik a csökkenő szaporulat is, amit természetellenes fogalommal szeretnénk „természetes veszteségnek” elkönyvelni. Ez volna a tudományos szaknyelv ironikus árnyalata. Minden esetre a felvidéki magyarság eróziója félelmetes és tragikus. A rendszerváltás óta, a népszámlálások adatai szerint 2011-re elkopott 110 000 magyar, létszámunk félmillió alá esett. Milyen távlataink vannak, lehetnek? Az összeurópai népszaporulat általában csökkenő tendenciát mutat. Ennek a csökkenő tendenciának ránk a többszöröse jellemző.

Trianon óta (és jóvoltából) minden valós és retusált statisztika alapján nem lehet elhessenteni azt a rémképet, mely szerint ez egy többnyire indirekt (vagy nevezzük ma divatos szóval) virtuális genocídium eredménye. Az asszimilációs kényszerek változatos társadalmi, politikai (olykor rendőrterrorral megerősített) alkalmazása az európai (szomszéd) népek „elhülyült” kommunikációjának okozója továbbra is fékezhetetlen. Az úgynevezett többségi nemzetek vélt szempontjából eredményesnek hitt folyamat valamennyi utód országban új történelmeket, új múltat teremt.

Ausztriában a magyar őslakosság szempontjából ez a sunyi folyamat már szinte teljesen befejeződött. Horvátországban, Szlovéniában már akár a pozitív diszkrimináció luxusát is megengedhetnék maguknak, néprajzi rezervátumokat alakítván, a maradék magyarságot turistáknak mutogatandó különlegesség gyanánt.

Vajdaság, Erdély, Kárpátalja és Felvidék az agónia lassú, különböző fokozataiban őrlődik. A néplélektani állapot helyszínenként változik, a helyi kényszer-beavatkozások, politikai manipulációk, nemzetiségi arányszámok és a változó többségi hatalom stratégiái nyomán.

„A Fölvidék névkutatása arra utal, hogy az asszimiláció eredménye még szétszórtabb, esetlegesebb, nemzetiségi társadalmi struktúrát hozott össze, mint Erdély esetében. Ennek, a történelmi előzmények mellett további oka a magyar értelmiség 1945 utáni „lefejezése” (elüldözése, áttelepítése). Ha a dolgok mélyére tekintünk, a szlovák sovinizmust nem látjuk olyan látványosnak, mint a románt, de sokkal módszeresebb, hatékonyabb / volt/.” (Hajdú Mihály).

És íme, a hazátlan haza, illetve a hazátlanított haza kialakulása. X.Y. megszületik a háború után. Magyarnak egy határ menti magyar többségű kisvárosban. Családja megkapja a fehér cetlit, a kitelepítési rendeletet. A végrehajtás „szerencsére” elhúzódik. A nagyanyja elviszi magával egy bányavárosba, hogy kevesebb sérülés érje. A bányavárosban fehér hollóként él még pár magyar család, de az utca nyelve már szlovák. X.Y. nem lelhet hazát, idegen marad és ezt éreztetik is vele. A nemzetközi politika leállítja a kitelepítést, visszakapják az állampolgári jogokat. Maradhatnak a magyarok. Visszakerül szülővárosába. Némileg hibásan beszéli a hosszú nyaralás nyomán az anyanyelvét. Az otthoni kölyöktársadalom itt is kissé ferde szemmel néz rá. Otthon volna, de mégis idegen. Magyar tannyelvű iskolába jár. de az internacionalizmus korabeli értékrendszere érezteti vele másodrendűségét. Nyelve házi használatra ítéltetik. Érettségi után Pozsonyba kerül, diák klubban óvatosan politizál s belekerül az állambiztonság látókörébe. Újságíró lesz anyanyelvén, vagyis a gyanúsítható magyar értelmiségiek csoportjába kerül. Később egy szovjetellenesnek minősített színházi rendezése nyomán elveszti csehszlovák állampolgárságát, s válik az anyaországi határon túli magyarrá. (És ez csak látszólag abszurd helyzet. Győry Dezső, aki Adyként lobogott a 20-as – 30-as évek felvidéki köreiben, majd 1949-től Budapesten élt és halványodott, tűnt el irodalmi érdemei ellenére.) A magyarországi politikai rendőrség beszervezési szándékkal folytatta, (mint a felvidéki kollégáik) a nyaggatásait, és mivel ellenállt, egyre több retorziót kellet elviselnie. Németországba emigrált. Mire a nyelvet középfokon elsajátította, már fel sem merülhetett benne a haza keresése. Másfél évtized múltán haza készülődött, de eredeti hazájában, állampolgárság híján (az Unió még nem ért el a Felvidékig) nem vásárolhatott ingatlant. Magyarországon, pár száz méterre a Dunától, és mögötte a „színes szép pántlikától” (Győry Dezső nevezte így Szlovákia magyarlakta vidékét) igen. Örök honkeresése kiegyezett a pár percig tartó átutazásokkal és a kettősséggel.

A kettős élmény. Határon túli magyar. Határon túli mégis magyar. Magyar és mégis határon túli. Ki érti ezt? Eddig tizennégy könyvet jegyez. Regények, novellák, színpadi művek, versek, versfordítások. Tagja a Magyar Írószövetségnek… és könyveinek egyikét sem magyarországi kiadó adta ki.

Gágyor Péter

(Az írás német nyelven is olvasható.)

(Címkép forrás: Shutterstock/ emperorcosar)