A hatáskör-átruházás elve az uniós jog egyik olyan fundamentális princípiuma, amely a tagállami szuverenitását garantálja. A kiindulópontja, hogy az Európai Unió csak a tagállamok által a szerződésekben ráruházott hatáskörök keretein belül járhat el, az összes egyéb hatáskör a tagállamoknál marad. Az EU tehát nem lépheti túl a szerződésekben meghatározott és elfogadott hatásköröket, amelyeket valamennyi tagállam megtárgyalt és ratifikált.

A vonatkozó elv mindig is az EU alapját képezte, de hivatalosan az Európai Unióról szóló szerződésben (EUSZ) került rögzítésre. Az EUSZ 4. cikk (1) bekezdés szerint az 5. cikkel összhangban minden olyan hatáskör, amelyet a Szerződések nem ruháztak az Unióra, a tagállamoknál marad. Az EUSZ 5. cikk (1) bekezdése kimondja, hogy az Unió hatásköreinek elhatárolására a hatáskör-átruházás elve az irányadó. Az uniós hatáskörök gyakorlására a szubszidiaritás és az arányosság elve az irányadó. A 5. cikk (2) bekezdése szerint az Unió kizárólag a tagállamok által a Szerződésekben ráruházott hatáskörök határain belül jár el a Szerződésekben foglalt célkitűzések megvalósítása érdekében.

Minden olyan hatáskör, amelyet a Szerződések nem ruháztak át az Unióra, a tagállamoknál marad.

A 5. cikk (4) bekezdése pedig rögzíti arányosság elvét, miszerint az uniós intézkedések tartalma és formája nem haladhatja meg a célok eléréséhez szükséges mértéket.

Az Alapszerződésekben, pontosabban az EUMSZ 2. cikk (1) bekezdésében került rögzítésre a kizárólagos hatáskörök lényege: ahol a Szerződés ilyen hatáskört ruház az Unióra, ott kizárólag az EU alkothat kötelező erejű jogi aktusokat, míg a tagállamok csak akkor járhatnak el, ha az Unió erre kifejezetten felhatalmazza őket, vagy ha az uniós aktus végrehajtása ezt szükségessé teszi. Ezzel szemben a 2. cikk (2) a megosztott hatáskörök működési logikáját írja le:

az Unió és a tagállamok egyaránt alkothatnak jogot, azonban a tagállamok e jogalkotási jogukat csak addig gyakorolhatják, amíg az Unió saját hatáskörét nem gyakorolta. Amennyiben az EU úgy dönt, hogy nem folytatja saját jogalkotási tevékenységét, a tagállami hatáskörök „visszaélednek”.

A 2. cikk (3) e rendszerhez kapcsolódóan rögzíti, hogy a tagállamok gazdaság- és foglalkoztatáspolitikájukat a Szerződésben meghatározott szabályok keretében hangolják össze, míg a 2. cikk (4) kimondja, hogy az Unió az EUSZ rendelkezései alapján hatáskörrel rendelkezik a közös kül- és biztonságpolitika meghatározására és végrehajtására. A 2. cikk (5) pedig a támogató hatáskörök lényegét fogalmazza meg: egyes területeken az EU csupán kiegészítheti, összehangolhatja vagy támogathatja a tagállami intézkedéseket, anélkül, hogy ezzel harmonizálná a tagállami jogot. A 2. cikk (6) biztosítja, hogy minden hatáskör tényleges terjedelmét az adott szakpolitikai területre vonatkozó külön rendelkezések pontosítják.

Ami a kapcsolódó bírói gyakorlatot illeti, a C-376/98. („dohányreklám-ügy”) ügyben a Bíróság megsemmisítette a teljes reklámtilalmat előíró irányelvet, mert az unió túllépte a megosztott hatáskör kereteit: a jogalapként használt belső piaci rendelkezés csak kereskedelmi akadályok tényleges megszüntetésére használható, nem pedig általános egészségvédelmi tilalmak bevezetésére. A döntés kimondja, hogy a hatáskör-átruházás elve miatt az EU nem terjesztheti ki jogalkotási hatáskörét olyan nemzeti területekre, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül az áruk és szolgáltatások szabad mozgásához.

Az ún. Pringle‑ítélet (C‑370/12, 2012): az Európai Stabilitási Mechanizmust megtámadták, mert új uniós hatáskört teremtett. A Bíróság viszont megállapította, hogy az államadósság‑válság kezelésére létrehozott mechanizmus nem ruházott át új hatáskört az Unióra, mert kizárólag tagállami eszköz. A C-176/03 ügyben pedig a Bíróság kimondta, hogy a 2003/80/IB kerethatározat, amely a tagállamok büntető jogszabályainak részleges harmonizációját és büntetőjogi szankciók előírását tartalmazta, valójában a környezetvédelem körébe tartozik, és ezért az EK 175. cikk alapján lehetett volna érvényesen elfogadni.

A Tanács azonban az EU 29. cikk és EU 34. cikk szerinti harmadik pilléres jogalapot használta, amellyel „bitorolja az EK 175. cikkben a Közösségnek juttatott hatásköröket”, így a jogi aktus „egészében sérti az EU 47. cikket”. A Bíróság hangsúlyozta, hogy „főszabály szerint a büntető jogszabályok nem tartoznak a Közösség hatáskörébe, ahogy a büntetőeljárás szabályai sem, ez azonban nem akadályozhatja meg a közösségi jogalkotót abban, hogy amikor a hatékony, arányos és visszatartó erejű büntetőjogi szankciónak a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóság általi alkalmazása a súlyos környezetkárosítások leküzdésének elengedhetetlen eszköze, a tagállamok büntetőjogával kapcsolatban megtegye a környezetvédelem tárgykörében alkotott jogi normák teljes érvényesülésének biztosításához szükségesnek tartott intézkedéseket.

Összességében kijelenthető, hogy az EU hatáskörei nem veleszületett, hanem a tagállamok ruházták rá a szerződésekben. Ezek a szerződések az EU elsődleges jogát képezik, és kijelölik az Unió tevékenységének mozgásterét. A korlátozott hatáskör elve azt biztosítja, hogy az EU csak a rá ruházott hatáskörök keretein belül járhasson el, és minden olyan politikai terület, amelyet nem ruháztak át kifejezetten az EU-ra, a tagállamok hatáskörében maradjon.

Forrás: Alaptörvényblog

Címlapkép: democracy-reporting.org