Létezik egy színmagyar ikerfalu, ahol két időzóna van. Nagyszelmenc, a falu egyik fele Szlovákiában van, így az Európai Unióhoz tartozik. A másik fele, Kisszelmenc pedig Ukrajna nyugati határán. Itt kijevi az időszámítás, amott közép-európai. Berlin volt a huszadik századi szétszakítottság szimbóluma. A történeti abszurd stafétáját Szelmenc vette át.

Az első világháború végéig az Ung vármegyei Nagyszelmenc és Kisszelmenc Magyarország szerves része volt. A Párizs-környéki békeszerződésekkel az ikertelepülés Csehszlovákiához került. Az első bécsi döntéssel pedig 1938-ban visszacsatolták Magyarországhoz. Hat év adatott, mert 1944-ben, még a második világhatárú lezárása előtt, a Szovjetunió nyugatra tolta a határait. Bekebelezte Kárpátalját, így Kisszelmencet is, és vasfüggönyt húzott az ikerfalu két része közé.

Az egy éjszaka alatt felállított, hat méter magas deszkapalánk családokat szakított szét, életeket tett tönkre.

A kisszelmenci népdal mindent elmond:

„Ellopták az apám sírját, odamenni nem lehet
mert a nagyszelmenci temetőben temettük az öreget
Eljutok én úgyis oda, tudom, nem is sokára, viszek majd egy rózsacsokrot az édesapám sírjára.”

Kisszelmencen, a templom melletti házban hallottam a nótát, annak is negyedszázada már.

Zoli bácsi, aki dalra fakadt, négy állam útlevelét őrizte a fiókjában, miközben hosszú élete során soha nem hagyta el a megyehatárt sem.

A Szovjetunió szétesését követően, 1991 végétől a kettézárt falut Szlovákia és Ukrajna határán feszülő drótkerítés osztotta meg. A két ország között vízumkényszer lépett életbe. Ha valaki a szlovák Nagyszelmencről át akart menni a tőle párszáz méterre lévő határon, hatszáz kilométeres körutazás után érkezhetett meg az utca túloldalára. Amennyiben ukrán oldalról tette ugyanezt Nagyszelmencre, ki kellett fizetnie a vízum költségeit, ami megfelelt a havi átlagnyugdíjnak, és kétszáznegyven kilométeres körutazás várt rá.

Zelei Miklós író, újságíró 1994 nyarán talált rá az abszurd rögvalóságára, ami attól kezdve haláláig nem eresztette. Egy idő után hazajárt, és szinte valamennyi háznál lejegyezte az emberek történeteit, a határ mindkét oldalán.

A kettézárt falu – az elnevezés Szelmencet, elsősorban Zelei kitartó munkássága nyomán nemzetközi hírűvé tette – dokumentumregényének a címe. Idővel akadtak segítő társak. Kőrösi József diplomata az Európai Parlamentben emelt szót, Nagy Sándor András, az amerikai magyarság lobbistája pedig Washingtonban gyűjtött szövetségeseket.

A mindent megmozgató akarat, és a nemzetközi nyilvánosság végül oda vezetett, hogy 2004. április 21-én az Amerikai Kongresszus Emberjogi Frakciója nyilvános meghallgatásra hívta az ügy koronatanúit Washingtonba. „Emberi normákhoz méltó megoldásért jöttünk.” – mondta Zelei a képviselőknek. Jómagam a történések krónikásaként filmre vettem az eseményt.

Idézem Tóth Lajos nagyszelmenci polgármestert, aki így szólt a magas szintű gyülekezethez:

„Hölgyeim, és Uraim! Nagyszelmenc választott képviselője vagyok, de még soha életemben nem jártam Kisszelmencen. Váratlan volt annak idején a határmódosítás… Így történhetett, hogy a nagyszüleinél vakációzó Rebeka örökre Nagyszelmencen maradt. A szülei már csak menyasszonyként láthatták viszont, akkor is a szögresdróton keresztül, mert nem kaptak vízumot, így nem mehettek át a lányuk esküvőjére, a falu másik oldalára.”

A szenátorok feszült figyelemmel és részvéttel hallgatták mindezt. Kiderült, hogy számukra a közép-európai világunk fényévnyi távolságra van. Dianne E. Watson demokrata párti képviselő Los Angelesből például a következőt kérdezte: „Ha a falu mindkét oldalán magyarok laknak, miért nem csatolják az egészet Magyarországhoz?”

Tényleg: miért nem?

Nehéz volt elmagyarázni, hogy a háborúkkal, és bonyolult békekötésekkel sújtott Európában ez nem így működik. A meghallgatás azzal zárult, hogy az Amerikai Emberjogi Frakció kezdeményezi európai partnereinél: a két Szelmenc között nyíljon kishatárátkelő, amíg nincs végleges megoldás.

Zelei Miklós, az irodalmi abszurd mestere ez idő tájt írta le a legendás Tamási Áron-mondat parafrázisát: „Azért vagyunk a világban, hogy otthon is idegenben legyünk benne.” Hasonló helyzetekben ilyenkor szoktak a résztvevők sok sikert kívánni egymásnak, majd minden marad a régiben.

A kettézárt faluban azonban – Szenteste előtt egy nappal – 2005. december 23-án megnyílt a határátkelő. Erre már odalátogattak az érintett országok politikai képviselői, és ünnepi beszédekben méltatták a nemzetközi diplomácia nagyszerűségét.

Ugorjunk. Idén október 26-án ünnepségre gyülekeztünk Nagyszelmencen. A határnyitás huszadik évfordulója alkalmából felavatták a kezdeményezők, Zelei Miklós és Gilányi László domborművét, és emléktáblába vésték azoknak a nevét, akik a legtöbbet tették az ügyért.

Egy fiatal kultúrantropológus a gyalogos és biciklis átkelő megnyitását követően vette a fáradságot, és felmutatta, hogy mit hozott az ikerfalu életében a jeles esemény. Az Ez itt a sziti című szociográfiájából kiderül, hogy bár a határ két oldalán élők közötti találkozás lehetővé vált,

a határnyitás valójában nem sokat oldott az addigi elzártságon.

A kisszelmenciek élete viszont gyökeresen megváltozott. Mintegy hatvan kisbolt nyílt a faluban. A környező városokból érkező ukrán kereskedők hamar felfedezték az üzleti lehetőséget. A kutatás idején a falu úgy festett, mint egy hatalmas kínai piac. Szlovák oldalról naponta többen jöttek át, mint Nagyszelmenc teljes lakossága. Bajos eredetű áruk cseréltek gazdát, olcsó árakon, akár euróért is.

A kezdeti nagy nekibuzdulás később alább hagyott, de, hogy a szerzőt idézzem: „…Szelmenc, a majd’ egy ezredéven át a történelmi Ung vármegyéhez tartozó magyar falu, mára három részre szakadt: Nagyszelmenc, Kisszelmenc sziti és szegény Kisszelmenc.”

Emelkedett, szép ünnepséget rendezett a nagyszelmenci önkormányzat ezen az őszön, a nyitás huszadik évfordulóján. Sokan eljöttek Budapestről is. Csak a kisszelmenciek küldöttei nem értek ide hiánytalanul. Hárman-négyen átjutottak az aznapra különösen akkurátus útlevél- és vízumvizsgálaton. A többieknek – köztük a polgármesternek – csak a sorban állás jutott. Esélyük sem volt, hogy időben odaérjenek a határtól ötszáz méterre lévő ünnepség helyszínére.

A munkácsi sörgyár népköltészeti jelmondata ma is érvényes: „A sör már jobb, de még ihatatlan.”

Borítókép: A szelmenci székelykapu
Forrás: Wikipédia/barry_432