„Európának nem energiapolitikára van szüksége, hanem pszichiáterre!” – ez az egyik legmeghökkentőbb következtetése egy új klímadokumentumfilmnek, amely neves tudósok és energetikai szakértők segítségével kérdőjelezi meg az európai klímapolitika jelenlegi irányát. A megszólalók szerint a kontinens a kibocsátáscsökkentési célok hajszolásával saját gazdaságának alapjait veszélyeztetheti, miközben a világ többi része nem feltétlenül követi a példáját. A No Boiling Planet: A Climate of Fake Alarm alkotói szerint ideje lenne a klímapolitikai célkitűzések mellett az energiaellátás biztonságáról, az árakról és a gazdasági következményekről is őszintén beszélni.

A villamos energia, a fűtés, az élelmiszer-termelés és a közlekedés nem politikai luxus, hanem a mindennapi élet nélkülözhetetlen feltétele. Az energia ára és elérhetősége meghatározza a családok megélhetését, a vállalkozások versenyképességét és végső soron egy ország gazdasági mozgásterét. Éppen ezért különösen fontos kérdés, hogy az európai klímapolitika mennyire veszi figyelembe azokat a gyakorlati szempontokat, amelyek nélkül a legnemesebb környezetvédelmi célok is súlyos társadalmi terhekkel járhatnak.

Erre a dilemmára irányítja a figyelmet a Freedom Research új, 81 perces dokumentumfilmje, amely No Boiling Planet: A Climate of Fake Alarm (A klímariadalom nyomában) címmel jelent meg. Olyan kiemelkedő tudósokkal és szakértőkkel, mint például Richard Lindzennel, Judith Curryvel és Samuel Furfarival beszélgetve egyértelmű kép rajzolódik ki:

a tudósok között nincs konszenzus a klímaváltozás okait illetően, de a világvége rémisztő forgatókönyveit kételkedéssel kell kezelni.

Gazdasági öngyilkosság lehet a fosszilis energia túl gyors kivezetése?

A dokumentumfilm egyik központi állítása, hogy a modern gazdaság jelenleg olyan mértékben támaszkodik a fosszilis energiahordozókra, hogy azok gyors és átgondolatlan kivezetése súlyos következményekkel járhat.

Judith Curry amerikai klimatológus, a Georgia Institute of Technology korábbi tanszékvezetője különösen határozottan fogalmaz:

„A világ nem működtethető fosszilis tüzelőanyagok nélkül. Teljes mértékben ezektől függünk, különösen a mezőgazdaságban, de a közlekedésben és sok más téren is. Feladásuk gazdasági öngyilkosságot jelentene.”

A kijelentés arra a problémára mutat rá, amely az energiapolitikai vitákban gyakran háttérbe szorul: az energiaforrások nem pusztán egymással felcserélhető technológiák. Az ellátás folyamatossága, a rendelkezésre álló infrastruktúra, a tárolási lehetőségek és a költségek egyaránt meghatározzák, milyen ütemben lehet átalakítani egy ország energiarendszerét.

A megújuló energiaforrások fejlesztése önmagában nem oldja meg valamennyi ellátásbiztonsági kérdést. A villamosenergia-termelés mellett a mezőgazdaság, az ipar és a közlekedés energiaigényével is számolni kell. A filmben megszólaló szakértők szerint ezért nem elegendő politikai határidőket kijelölni: a gazdasági megvalósíthatóságot is vizsgálni kell.

Európa példát akart mutatni, de a világ nem követte

Az Európai Unió 2050-re kitűzött klímasemlegességi célja a kontinens gazdaságának átfogó átalakítását feltételezi. A dokumentumfilm megszólalói azonban kétségbe vonják, hogy Európa önmagában képes lenne érdemben befolyásolni a globális kibocsátást, miközben a szigorú átállási követelmények saját gazdaságát is megterhelhetik.

Samuel Furfari, az Európai Bizottság Energiaügyi Főigazgatóságának korábbi vezető tisztviselője szerint az európai döntéshozók egyik alapvető feltételezése bizonyult tévesnek:

„Azt gondoltuk, hogy a világ többi része követni fog minket, de senki sem követett.”

A professzor megállapítása a nemzetközi versenyképesség kérdését helyezi előtérbe. Ha Európa vállalatai olyan energiapolitikai feltételek mellett kénytelenek működni, amelyek jelentősen növelik költségeiket, miközben versenytársaikra nem vonatkoznak hasonló korlátozások, annak hosszabb távon az európai ipar és a foglalkoztatás is megérezheti a hatását.

„Miért követnénk el öngyilkosságot?”

A film egyik legélesebb kritikáját Richard Lindzen, a Massachusetts Institute of Technology emeritus légkörfizikusa fogalmazza meg. Szerinte az európai klímapolitika olyan áldozatokat követelhet, amelyek nem állnak arányban az elérhető eredményekkel.

„Miért követnénk el öngyilkosságot? Amit Európa tesz, az nem segít a klímavédelemnek, Európának pedig árt.”

Lindzen ennél is tovább megy, amikor azt kérdezi, meddig hajlandó a lakosság saját jólétét feláldozni egy szerinte elsősorban jelképes gesztusért. Provokatív megfogalmazásában Európának nem is energiapolitikára, hanem pszichiáterre lenne szüksége.

„Meddig fog elmenni a lakosság azzal, hogy azt mondja: feláldozzuk magunkat egy szimbolikus gesztusért? Úgy értem, létezhet bűntudat, és mindenféle egyéb dolog, úgyhogy nem energiapolitikára van szükség, hanem pszichiáterre.”

A filmben szereplő tudósok és szakértők:

• William Happer – fizikus, emeritus professzor, Princeton Egyetem
• Richard Lindzen – légkörfizikus, emeritus professzor, Massachusetts Institute of Technology (MIT)
• Judith Curry – klimatológus, emeritus professzor és a Georgia Institute of Technology Föld- és Légkörtudományi Karának korábbi tanszékvezetője
• Samuel Furfari – a Brüsszeli Szabad Egyetem geopolitika és energiapolitika emeritus professzora; az Európai Bizottság Energiaügyi Főigazgatóságának korábbi vezető tisztviselője
• Lars Schernikau – Energiaügyi közgazdász és árupiaci szakértő; a HMS Bergbau AG társalapítója és részvényese; a „Népszerűtlen igazság… az elektromosságról és az energia jövőjéről” című könyv szerzője; a TU Berlin-ről közgazdasági doktori fokozattal rendelkezik
• Valter Kiisk – a Tartui Egyetem Fizikai Intézetének docense
• Arne Ader – biológus és elismert természetfotós

A No Boiling Planet: A Climate of Fake Alarm című dokumentumfilm magyar felirattal is elérhető a Clintel YouTube-csatornáján. A magyar szöveget Szarka László Csaba készítette.

A film megtekinthető a Clintel YouTube csatornáján

A magyar feliratos változat itt tekinthető meg:

Forrás: clintel.org

Címlapkép: depositphotos.com